A mai Csehország határvidéke a középkor óta szinte a XX. század közepéig nagyrészt német jellegű volt. A második világháború következtében azonban egyfajta kollektív büntetésként a csehszlovák hatóságok kitelepítették a németeket. Miképpen integrálják a németeket a cseh nemzeti narratívába? E kérdést kutatja Zahorán Csaba, a Közép-Európa Kutatóintézet tudományos munkatársa. Interjú, első rész.
Mi áll a kutatása fókuszában?
A Nemzetközi Visegrádi Alap ösztöndíjával azt vizsgálom, hogy a cseh határvidék, az ún. „Szudéta-vidék” néhány múzeumában hogyan mutatják be egy adott helység vagy régió történetét, különös tekintettel a „német” múltra és a cseh–német együttélésre. A mai Csehország határvidéke ugyanis a középkor óta szinte a XX. század közepéig nagyrészt német jellegű volt. Éltek itt persze csehek is, de a lakosság többsége németül beszélt, falvai és városai pedig úgy festettek, mint a határ túlsó oldalán lévő bajor, szász vagy sziléziai német települések. A náci térnyerés és a második világháború következtében azonban egyfajta kollektív büntetésként a csehszlovák hatóságok elűzték, illetve kitelepítették a németeket Csehszlovákiából, amivel egyszer és mindenkorra felszámolták – prágai nézőpontból „megoldották” – a csehszlovákiai német kisebbség kérdését. A körülbelül hárommillió német helyére csehek, szlovákok, romák érkeztek az ország más részeiről, „hazatelepítettek” cseheket külföldről, és ide deportáltak több tízezer szlovákiai magyart is. Az új lakosokkal fokozatosan újra benépesítették a régiót, főleg a fontos ipari központoknak számító városokat, számos falu és tanya azonban végleg elpusztult, a térség pedig teljesen megváltozott.
A téma sokáig tabunak számított.
Igen, az államszocializmus idején nem nagyon tanították az iskolában, nem beszéltek róla – sőt, még magának a „Szudéta-vidék” (Sudety) elnevezésnek a használatát is betiltották. Legfeljebb akkor esett szó róla, amikor a csehszlovák kormány a nyugatnémet revizionizmussal és az oda áttelepített németekkel riogatta a saját népét, és áldotta a status quo felett őrködő Szovjetuniót.
Hogyan, miért keltette fel az érdeklődését a német–cseh kapcsolat?
Az utóbbi időben egyre jobban érdekel a táj nemzetiesítésének a kérdése: hogyan válik egy adott terület, egy régió „nemzeti” tájjá, hogyan formál rá igényt, sajátítja ki egy bizonyos közösség – vagy akár egyszerre több nemzet is –, és eközben miképp jön létre, hogyan áll össze az adott térség „nemzeti reprezentációja”. Amiből akár több is lehet egyszerre, amelyek aztán egymással versengenek – gondoljunk itt például a „magyar” és a „román” Erdély-képekre. Trianon historiográfiája mellett korábban is elsősorban az interetnikus kapcsolatokkal és a közép- és kelet-európai nacionalizmusokkal foglalkoztam, ez a téma abból nőtt ki. Ugyanakkor aktiválódott bennem egy csomó gyerekkori emlék is, abból az időszakból, amikor Csehszlovákiában, Prágában éltünk – ott jártam általános iskolába, és kezdtem el a gimnáziumot –, és folyton eszembe jutott, mit tanultam, mit tudtam meg akkor Csehszlovákia történetéről és a Szudéta-kérdésről, vagyis főleg az, hogy mit nem. Mindez pedig összekapcsolódott azokkal a jelenségekkel, amelyekkel Közép- és Kelet-Európa más országai kapcsán is találkoztam kutatásaim vagy olvasmányaim során: itt elsősorban Erdélyre, Moldovára vagy Lengyelországra gondolok, ahol ugyancsak jelentős vagy még nagyobb népességmozgásra került sor a második világháború alatt és után. A holokauszt traumája mellett ez rányomta a bélyegét az egyes nemzetek identitására is: a múltszemléletükre, az interetnikus és az államközi kapcsolatokra egyaránt.
Milyen párhuzamok lehetnek a Szudéta-vidék és honfitársaink kitelepítései, a magyarokat érintő lakosságcserék kapcsán?
Nagyon sok párhuzam van, hiszen ugyanannak az eseménysornak a két elágazásáról van szó: a németeket ugyanabból a megfontolásból és ugyanazon a jogi alapon telepítették ki Csehszlovákiából, mint ahogy a magyarokat is meghurcolták a második világháború után. Az emigrációban szervezkedő csehszlovák vezetők már a háború alatt a német és a magyar kisebbséget, illetve a náci Németországot és a Horthy-féle Magyarországot tették felelőssé a Csehszlovák Köztársaság kudarcáért és felbomlásáért. Nem sok önreflexió szorult beléjük – hasonlóan egyébként a Trianon utáni magyar revizionistákhoz –, és a németeket és magyarokat fasisztáknak és az első köztársaság árulóinak tekintették. Ebben annyi igazság volt is, hogy a németek jó része valóban a náci befolyás alatt lévő Szudétanémet Pártra szavazott az 1930-as években, amely idővel a legerősebb német párttá vált (sőt, az összes csehszlovákiai párt közül a legtöbb szavazatot kapta az 1935-ös választásokon), és – csakúgy, mint a felvidéki magyarok – valóban nem lelkesedtek azért, hogy az első világháború után, akaratuk ellenére Csehszlovákiához kerültek. És ennek nyíltan hangot is adtak.
Így később „kollaboránsokként és árulókként” hivatkoztak rájuk a különféle csehszlovák dekrétumokban és rendelkezésekben, amelyekkel megfosztották őket állampolgárságuktól, majd elűzték otthonaikból, a németeket pedig áttelepítették a németországi megszállási övezetekbe. Ezeket nevezzük összefoglalóan Beneš-dekrétumoknak, bár természetesen nem csak az elnök nevéhez köthetők. A németek elűzésében és kitelepítésében ugyanis a cseh politikai elit túlnyomó többsége egyetértett – a náci agresszió, a megszállás és a terror hatására a cseh fél is jelentős mértékben radikalizálódott a háború végére. Gondoljunk csak a meggyilkolt cseh zsidókra és ellenállókra, az elpusztított falvakra, a rengeteg megaláztatásra, amely a német uralom alatt érte a cseheket, illetve arra, hogy a nácik terveiben a cseh nemzetnek nem volt jövője a Német Birodalmon belül… Mindenesetre Beneš és társai megnyerték a szövetséges kormányok és főképp Sztálin beleegyezését ahhoz, hogy Csehszlovákiát a csehek és szlovákok nemzetállamaként alapítsák újjá, vagyis a németek nélkül. A magyarok egyoldalú kitelepítését azonban a győztes nagyhatalmak nem hagyták jóvá, és csak a lakosságcserébe egyeztek bele, és a bosszúállás sem öltött olyan méreteket, mint a németek esetében, ahol több tízezerre teszik az 1945-ös események és az ún. „vad transzfer“ áldozatait. Szóval a magyarok kálváriája tulajdonképpen a németek kitelepítésének egyfajta befejezetlen, „tökéletlen“ verziója volt – ha lehet így beszélni arról a sok szenvedésről, ami történt –, és ennyiben nagyon is releváns ez a kérdés magyar viszonylatban is.
Mi a helyzet a Beneš-dekrétumokkal, mennyire releváns e kérdés nekünk, magyaroknak?
Az ún. Beneš-dekrétumok még ma is kísértenek: nemcsak Csehországban vannak érvényben, ahol a németeket máig nem kárpótolták, hanem Szlovákiában is, ahol előfordul, hogy még napjainkban is alkalmazzák őket. A kutatásom vonatkozásában ez azért fontos, mert a cseh társadalom mai viszonyulását az egész „szudétanémet-kérdéskörhöz” jogi, társadalmi és mentális, emlékezetpolitikai szempontból egyaránt az 1945 utáni „rendezés” alapozta meg, a negyvenéves kommunista diktatúra pedig ezt szilárdította meg.
Másféle, regionális párhuzamokat egyébként már korábban is keresett, erről magazinunk is beszámolt.
Igen. A vármezői nyári egyetemen azt próbáltam bemutatni, hogyan alakult át a Szudéta-vidék és Erdély a 20. század folyamán. Azaz a két világháború, az impériumváltások és a különféle politikai, társadalmi és gazdasági változások milyen módon hatottak ki a két multietnikus térségre, amelyek napjainkra jóval homogénebbek lettek, mint amilyenek 1900-ban voltak.
Nyitókép: Karlovy Vary (Karlsbad) 1908-ban. Forrás: Fortepan / Schoch Frigyes
