A Zero Point nyári egyetem ötlete a válságkezelés két radikális végpontjának – teljes apátia és vak bizalom – kritikájából született. Ambíciója az volt, hogy a résztvevők új válaszokat találjanak a bennünket körülvevő válságokra. A Vármezőn megszervezett nyári egyetemen előadóként vett részt az NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézetének két munkatársa, Balogh Róbert és Zahorán Csaba.
A Zero Point nyári egyetem tervezése több mint egy éve kezdődött el – felelték lapunk kérdésére a szervezők, Patakfalvi-Czirják Ágnes és Bogyó Virág. Már tavaly augusztusban egyeztettek a kolozsvári tranzit.ro vezetőjével, Tordai S. Attilával, aki a helyszínt, az Erste Stiftung partnerségét és a tranzit.ro finanszírozását biztosította a nyári egyetem számára. A tábor résztvevői így egy szimbolikus összeg fejében (vagy akár rászorultsági alapon, ingyen) öt napot tölthettek minőségi szálláshelyen, egy természetközeli, varázslatos épületben.
Könyvtárból a természetbe
A tábor megszervezésével az volt a céljuk, hogy minél több tudományterületet bevonzzanak és sarkalljanak párbeszédre a közös napok során. Saját tudományos karrierútjukban a szervezők éppen olyan időszakokat éltek meg, ahol a magányos kutatómunka és fókuszáltság élvezett prioritást, ennek pedig még inkább megágyazott a pandémia: Bogyó Virág doktori témáján dolgozva egy Open Society Archives Visegrad kutatói ösztöndíjnak köszönhetően levéltári munkával tudta kiegészíteni a kelet-európai játszóterek tervezésével és a gyerekek fejlődésével kapcsolatos ideológiák változásának témáját. Patakfalvi-Czirják Ágnes egy nemzetközi projekt posztdoktori kutatójaként a populáris zene, szórakozás és populizmus összefonódását vizsgálta (Barna Emília kutatásvezetővel, a BME docensével közösen), illetve a doktori kutatásának monográfiává való átírásán volt éppen túl. Ezután az intenzív időszak után mindkettőjükben megnőtt az igény az elméleti, (terep)kutatói, levéltári és tervezői munkák összekapcsolására, új módszertani lehetőségek kikísérletezésére.
Miért zéró?
A nullpontot, az alkotói, a történeti, a kulturális vagy társadalmi „zéró”-t azért találták ki a tábort összekapcsoló vezérfonalnak, mert azt érezték, hogy szükség van elképzelni az újrakezdést, a válságok és összeomlás utáni újjáépülést. Fontos lenne tudni azt, hogy milyen örökséget érdemes vagy kell magunkkal hozni és milyen berögződéseket, sztereotípiákat, maguktól értetődő társadalmi gyakorlatokat kell magunk mögött hagyni.
A szervezők az előadások kapcsán kerülni szerették volna az olyan témákat, amikkel a hallgatók vagy fiatal kutatók sokszor találkoznak. Egyszerre tartották szem előtt azt, hogy a meghívott előadóknak legyen újszerű a megközelítése, legyen friss a mondanivalója, másrészt témája kapcsolódjon saját kutatáshoz és sarkalljon hatalmi hierarchiáktól, státusztól függetlenül a „nulla pont” átgondolására.
Forrás: Balogh Róbert
Hogyan lehet több, mint zéró?
A Közép-Európa Kutatóintézet két történészének témáját is hamarosan ismertetjük, ám szintén jó példa a tematikára Hulesch Máté előadása, aki az építészeti gondolkodás nulla pontjait vizsgálta meg a hatvanas évek olaszországi avantgárd építészek munkásságán, a manapság divatos „spekulatív építészet” fogalmán, illetve a kortárs nem-építés gyakorlatokon keresztül. Egy másik előadó, Vigvári András a zártkertek felé irányuló, sokszor lakhatási, gazdasági, illetve családi krízishelyzetekből adódó tömeges társadalmi mobilitással foglalkozott – a zártkertek átalakulásának térbeli és társadalmi hatásaival.
Az előadások zárásaként Andy Howlett Paradise Lost, History in the Unmaking című 2021-es filmjét nézték meg a táborlakók, amely számos, az előadásokban megjelenő témát érintett – úgymint a romokban rejlő lehetőségeket, a modernista építészeti örökség kérdéseit vagy a szituacionisták hagyományait követő, a köztereket „visszakövetelő” Reclaim The Streets mozgalom rave partyjainak mozgalmi potenciálját.
A workshopvezetők kiválasztásánál abban bíztak a szervezők, hogy jól össze fogják tudni kapcsolni a tervezést és a kreatív munkát az elméleti gondolkodással, az alkotói képzelettel. Ez nagyjából meg is valósult a workshopokra szánt másfél napban. Jauernik Zsófia, a Gubahámori építészstúdió és Süveges Rita workshopjai olyan témák köré épültek, mint az építés-rombolás / a nem-építés / nem-rombolás, és a minimáltér vagy a civilizáció összeomlása utáni jövőre hagyományozható tudás.
Összekovácsolódó táborlakók
A korosztályi és szakmai háttérbeli különbségek ellenére az előadókhoz, a workshopvezetőkhöz és egymáshoz is tudtak kapcsolódni a résztvevők, amihez maga a tábor környezete is hozzájárult. Új megközelítések kialakulása helyett inkább az összekovácsolódás volt jellemző, a közeledések és közösségformálódás.
Az antropocén korszak mint nullpont
Balogh Róbert történész a nyári egyetem második napján arról beszélt, hogy az antropocén korszak kialakulása a bányászati tevékenységen keresztül miképp kapcsolódott össze a tulajdonjogi viszonyok XX. századi változásával. Az antropocén több szempontból is zéró pontnak tekinthető, hiszen az emberiség olyan módon alakította át a Föld különböző rendszereit, hogy azok egyre inkább elszabadult hajóágyúként bármikor képesek katasztrófákat előidézni a bolygó bármely pontján, sőt kiterjedt régióiban is.
Az előadás amellett érvelt, hogy habár az antropocénnel kapcsolatban az elnevezésre vonatkozó vita szenvedélyes, az értelmezés és az elemzés szempontjából nagyobb tétje van annak, hogy mikortól datáljuk az új korszakot. Nyilvánvaló, hogy a szén-dioxid- és nitrogén-kibocsátás, valamint a talaj és az édesvízkészletek csökkenése az utóbbi évtizedekben gyorsultak fel, a változások okainak feltárását azonban megkönnyítené, ha tágabb időkeretet tanulmányoznánk. 1945 helyett pontosabb – és analitikus szempontból hasznosabb – lenne 1780-at, s még inkább a gyarmatosítás korának csúcspontját, a XVII. század elejét választani. Utóbbi időpont rámutatna arra is, hogy az ipari nyersanyagok árának viszonylagosan alacsonyan tartásában meghatározó szerepe volt azoknak a rendkívül elnyomó munkaformáknak, amelyeket a gyarmati rendszerek hoztak létre, s egyben arra is, hogy milyen fontos szerepe volt az őslakos tudásnak a nyugati típusú tudás és kapitalista gazdaság kialakításában.
Balogh Róbert azt is igyekezett bemutatni, hogy az antropocén előfeltételének bizonyuló, a tulajdonjogi felfogást érintő átalakulások a világ számos részén egyszerre jelentkeztek, s hogy ez a folyamat Magyarországon is végbement a XIX. század második fele és körülbelül 1930 között. Az előadó érzékeltette a dél-ázsiai zamindari földesúri jog átformálása és a jobbágyfelszabadítás nyomán keletkezett, valójában egyenlőtlen szerződéses állapotok közötti rokonságot, illetve a bányászati jogokra vonatkozó gondolkodás fontosságát. Utóbbira jó példa, ha megvizsgáljuk egy kevéssé emlegetett magyarországi történet, a bauxit- és mangánbányászat 1920 utáni felfutása főszereplői, a bányászati vállalatok, a bankok és bányakincsek felkutatásának úttörői közötti erőviszonyokat és konfliktusokat.
Fajokon átívelő gondoskodás
Balogh Róbert lapunknak azt is elmondta, az előadás utáni beszélgetések során többen felhívták figyelmét olyan, az antropocén kérdéskörrel foglalkozó csoportra, amelyről korábban nem tudott. A legfontosabb élménye mégis az előadásokat követő workshop volt, ahol az összeomlás mibenléte kapcsán próbáltak a felszíni félelmeken és katasztrófa elképzeléseken túlra nézni. Ennek tanulsága ugyanis az volt, hogy a válsághelyzetekre gyors választ adó gondoskodó hálózatok szerepe sokkal nagyobb lehet, mint azt elsőre feltételeznénk, s hogy a gondoskodásnak fajokon átívelőnek kell lennie. Érdekes volt azt is megfigyelni, hogy a modernista elképzelések mennyire meghatározzák azt, ahogyan az összeomlás nyomán várható veszteségeket, például a jólét és biztonság hiányát elképzeljük.
Ilyen volt – ilyen lett
Zahorán Csaba előadásában (Az új világ új terei. Erdély és a Szudéta-vidék városainak átalakulása a két világháború után) két különleges közép-európai régió, a csehországi Szudéta-vidék és Erdély legújabb kori történetét hasonlította össze. Pontosabban azt, hogyan alakult át e két multietnikus, egyszerre több nemzeti mozgalom által is „sajátnak” (csehnek vagy németnek, magyarnak vagy románnak, illetve részben szásznak) tekintett térség az utóbbi százegynéhány év alatt, az Osztrák–Magyar Monarchia idejétől napjainkig. Ugyanis elég, ha egy pillantást vetünk a Szudéta-vidékre és Erdélyre a XX. és a XXI. század elején, a két végponton sok szempontból – a politika-, társadalom- és környezettörténet felől nézve egyaránt – egészen más viszonyokat találunk. (Az előadás során Zahorán Csaba többször eljátszott az „ilyen volt – ilyen lett” összevetések példáival, amelyek különösen a nagyipar vagy a szocialista modernizáció egyes – gyakran pusztító – mellékhatásait jelenítik meg látványosan.) Alapvetően a XX. századi politikai berendezkedéseknek, valamint a modernizációnak a természetre és az épített környezetre kifejtett hatásait szerette volna érzékeltetni e két régióban végbement folyamatok bemutatásával, elsősorban Eagle Glassheim, Matěj Spurný, Lakatos Artúr, Dinu C. Giurescu és Lucian Boia munkáira alapozva.
Közép-európai nullpontok
Zahorán Csaba az egész prezentációját a tábor központi motívumára, a „nulla pontra” fűzte fel. Mégpedig úgy, hogy a két térség XX. századi történetében beazonosította azokat az éveket vagy átmeneti időszakokat, amelyek élesen elválasztják egymástól az egyes nagyobb korszakokat. Nem túl meglepő módon ezek a következők: az első világháború és vége, vagyis 1918, a második világháború és 1945-ös befejezése, illetve a kommunista hatalomátvételek, végül pedig az 1989–1990-es közép- és kelet-európai rendszerváltások. Ezeket a töréspontokat egyszerre értelmezhetjük a régi világ lezárásaiként és olyan kezdőpontokként, amelyek egy új, sok tekintetben radikálisan más világot vezettek be. Valódi korszakhatárokként tekinthetünk rájuk: az első világháború a „boldog békeidők” végét jelentette, amely után eltűnt az Osztrák–Magyar Monarchia. A Szudéta-vidék egy új államalakulat, a Csehszlovák Köztársaság része lett, míg Erdély nemcsak egy másik országhoz, Romániához került át, hanem egyúttal egy másik kultúrkörbe is: Közép-Európából Délkelet-Európába – vagy ahogy azt akkoriban a magyarok megélték, a „Balkánra”. A második világháború pusztításai után egy egészen új politikai és társadalmi rendszer bevezetése és építése kezdődött – a szocializmusé –, amit a Szovjetunió meggyengülésével a liberális demokrácia térhódítása követett a század végén. Mindez óriási és viszonylag gyors változásokkal járt. Egyrészt demográfiaiakkal: népirtással (holokauszt), a lakosság egy részének elűzésével vagy áttelepítésével, erőszakos és spontán asszimilációval, kivándorlással stb., másrészt sűrű politikai fordulatokkal, harmadrészt pedig társadalmi, életmódbeli változásokkal (a történész elsősorban az urbanizációról beszélt). Az etnikai sokszínűség „kifakulását” különösen a Szudéta-vidék példája szemlélteti: míg 1910-ben Csehország lakosainak 35%-át németek tették ki (akik főleg a határok mentén húzódó Szudéta-vidéken éltek), a második világháború után arányuk 2% alá csökkent. Erdély ehhez képest „szerencsésebbnek” számít: bár a holokauszt az itteni, zsidónak minősített lakosokat is megtizedelte, a németek döntő része pedig napjainkra kivándorolt, még mindig nem beszélhetünk egy etnikailag teljesen homogén területről: az 1910-ben 54%-ban románok, 32%-ban magyarok és 11%-ban németek alkotta lakosság összetétele 2002-re 75–20–0,7%-ra módosult. A politikai átalakulásról az államformák és rendszerek váltogatása árulkodik: a monarchiákból köztársaságok, majd nép- és szocialista köztársaságok, végül újra jelzőtlen köztársaságok lettek a XX. század folyamán, demokratikus, autoriter-, félautoriter és diktatórikus rezsimekkel.
Erőltetett modernizáció, holdbéli tájak
Végül a városiasodás jelenségét és a környezetrombolást is érintette Zahorán Csaba. Az előbbi kapcsán a városi népesség erőteljes növekedését emelte ki (Csehországban 1910 és 2020 között 45%-ról 70%-ra nőtt, Romániában pedig az 1930-as 20%-ról a 2011-es 54%-ra), ami nagymértékben egy erőltetett modernizáció eredménye volt, kivált a korábban nagyon rurális Románia esetében. A folyamatok a két országban nem voltak teljesen azonosak, mivel számos körülmény különbözött, a cél azonban – csakúgy, mint az egész szovjet blokkban – ugyanaz volt: az elmaradottnak tekintett, hagyományos és túlnyomóan vidéki társadalmakból modern, városi szocialista társadalmakat kellett létrehozni. A túlhajtott iparosítással járó társadalommérnökség negatív következményeit néhány példával érzékeltette az előadás. Ezek azt voltak hivatva bemutatni, hogy az emberek milyen ellentmondásos módon viszonyultak a természethez és az épített környezethez a múlt század során. És ez korántsem korlátozódott a szocialista diktatúrára, hiszen már előttük is megfigyelhető volt, és a gyakran „vadkapitalista” formában érvényesülő piacgazdaság körülményei közepette is jócskán lehet találkozni a természet gátlástalan kizsákmányolásával és pusztításával, valamint a műemlékek lerombolásával.
Ez az előadás különösen az utolsó témakörrel kapcsolódott a nyári egyetem többi témájához: a szocialista „új ember” számára létrehozandó „új tereket” a második világháború után a végtelen paneltömbökből álló lakótelepek, a részben vagy egészben ledózerolt, brutálisan átalakított történelmi városközpontok testesítették meg az észak-csehországi Most vagy Ústí nad Labem városától a partiumi Szatmárnémetin át a székelyföldi Csíkszeredáig. Továbbá azok a holdbéli tájak és mérgező víztározók, amelyek az iparvidékké alakított erdők és legelők helyén jöttek létre Csehszlovákia és Románia egyes területein (például Most mellett vagy Nagybánya közelében). Mindez pedig egy félresikerült utópia nyomaként mindmáig velünk van.
Inspiratív környezet, folyamatos párbeszéd
Zahorán Csaba lapunknak arról is beszélt, hogy maga a tábor helyszínéül egy rendkívül szép völgyben fekvő, inspiratív telep szolgált. De hasonlóan remek volt a szervezés és a társaság is, a programok pedig változatosak (az előadásokon kívül workshopok, kisebb túra, filmvetítés, zene és sok beszélgetés). Nemcsak közvetlenül az előadása után, hanem később is kapott a táborlakóktól kérdéseket és reakciókat: voltak, akik még másnap is visszatértek egy-egy témára, folytatva egy elvarratlan szálat. Volt résztvevő, aki saját kutatásával vagy élményeivel egészítette ki, árnyalta az előadás megállapításait.
Hogyan tovább, nyári egyetem?
A következő évre a szervezők azt tervezik, hogy gyakorlatorientálttá teszik a „zéró pont”-tól való elmozdulást, azaz olyan előadókat és workshopokat hívnak meg, akik és amik képesek kimozdítani a résztvevőket a társadalmi, kulturális és tervezői apátiából, a túlszabályozott gondolkodásból. Éppen ezért az alapvető társadalmi és kulturális szükségletek és rájuk adott válaszok lesznek majd a fókuszban.
Nyitókép: A vármezői nyári egyetem helyszíne. A kép a szervezők felvétele.
