A vándor és a bujdosó című kötetről
Prohászka Lajos (1897–1963) a magyar filozófiai, pedagógiai és politikai gondolkodás egyik legnagyobb formátumú, meghatározó személyisége volt a két világháború közötti években. Azok közé a magyar tudósok közé tartozott, akiket a kommunista hatalomátvételt követően háttérbe szorítottak, és megvádoltak: fasisztának, reakciósnak, antidemokratának bélyegezték, végül ideológiai és politikai alapon teljesen kikapcsolták a magyar kulturális és tudományos életből.
„Az 1947–1948-as évektől, a totális kommunista diktatúra időszakától kezdődő utolsó másfél évtized tragikus kálvária volt Prohászka számára. Az alig 52 éves tudóst kényszernyugdíjazták, azután törölték a bármiféle tudományos fokozatra méltók sorából; a rendszer egzisztenciális szempontból is teljes létbizonytalanságba taszította, majd csakhamar mind súlyosabb betegségbe sodorta” – írja Lackó Miklós. (292.)
Prohászka neve kevéssé van jelen a mai magyar kultúrában: a jelentős gondolkodó életműve iránt a rendszerváltás követően sem támadt számottevő érdeklődés, annak ellenére sem, hogy a korábbi akadályok mára, szerencsére elhárultak.
Ez okból is tartjuk fontosnak, újra felhívni a figyelmet Prohászkára, különös tekintettel legmaradandóbbnak tekinthető művére, az 1936-os megjelenésekor több mint ötven recenziót kiváltott A vándor és a bujdosóra. Prohászkának talán ez, a magyar nemzeti géniusszal, szellemmel foglalkozó „nemzetkarakterológiai” műve az, amellyel valóban belépett a magyar filozófiai gondolkodásba és maradandó helyet szerzett annak élvonalában – még akkor is, ha maga a mű számos kérdést vet fel, és a „nemzetkarakterológiát” nemcsak a berendezkedő szovjethatalom bélyegezte tudománytalannak, hanem a Horthy-korszak kortárs filozófia és történettudományának részéről is számos kritika érte.
A nemzetkarakterológia alapgondolata szerint a különböző nemzetek eltérő karakterisztikumai egyrészt jellegzetesek (lehetnek), másrészt pedig eltérésük oka nem vezethető vissza csak racionálisan értelmezhető: történelmi-anyagi-szociológiai körülményekre. E körülmények egységesülése sem teszi azonossá a nemzeteket, mivel szerintük, a nemzetek közötti határvonalakat éppúgy nem a nemzetek életének anyagi feltételek alkotják és húzzák meg, ahogyan az egyes individuumokat sem pusztán életkörülményeik és életfeltételeik miatt térnek el egymástól. A különbségek valódi oka ennél mélyebben van: a karakterjellegek ugyanakkor, sohasem a biologikumból fakadnak, mint azt a nemzetkarakterológiával egyébként kortárs fajelmélet gondolta. Ahogyan Prohászka a Vándor és a bujdosó bevezető soraiban kijelenti:
„A faji fejlődéselmélet egy tisztán naturalisztikus-kauzális magyarázóelvet tesz tipológiája tengelyévé, amennyiben ezt kizárólagosítja és a szellem minden irányú jellemző megnyilvánulását belőle vezeti le. Ezzel szemben a szellemtudományi tipológia a szellem összes értékvonatkozásainak jelentésfeltáró összefüggéséből, mint egységes egészből indul ki, és ennek módszeres elemzése alapján megérteti az egyes értékvonatkozások természetét.” (25.)
Prohászka, mielőtt rátérne az őt tulajdonképpen mélyebben érintő problémára: vagyis a német (vándor) és a magyar (bujdosó) nemzetek viszonyára, a nagy európai nemzetek közül még négyet emel ki: a spanyolt, (quijotista), a franciát (stilizátor), az angolt (telepes) és az olaszt (humanista). A vándor, vagyis a németség alapélménye Prohászka szerint a befejezetlenség, az új formák utáni szüntelen sóvárgás, a vágy és az ebből fakadó produktivitás. A német szellem, Prohászka szerint, definiálhatatlan – éppen ezért vonzza magához állandóan Olaszország, „a napfényes dél” – olyan kép ez, amely mindenekelőtt a német és az olasz szellem „egymással ellentétes” és ugyanakkor „egymást kiegészítő” jellegzetességeként jelentős szerzők sorát foglalkoztatta a késő-középkortól kezdve. Prohászkánál a német „keletkezésben lévő nép” melynek sajátos – és a nyugati „túlfejlődött” népek szempontjából akár jogosnak is mondható „barbársága” éppen „éppen az ő nagy erőforrása és kiváltsága a többi néppel szemben.”
A bujdosó – vagyis a magyar nép és nemzetkarakter – mindenekelőtt a németség vándorának „örök feleselő társa” – ahogyan azt a hegeli filozófián iskolázott Prohászka látja: „történeti sorsban” való megfelelője. A német mellett ugyanis a magyar is mindenekelőtt „barbár” Európa számára, ahogyan a germán, úgy a magyar sincsen áthatva teljes mértékben a latinitás civilizáló szellemével, túlságosan zabolátlan, túlságosan dacos és – ugyanakkor – túlságosan keleti és „befelé forduló” is ahhoz. A magyar „finitizmus” – Prohászka egyik legtöbbet vitatott tételének értelme: a magyarság a Kárpátok gyepűjénél semmilyen: sem politikai-hódító, sem gazdasági, sem pedig szellemi értelemben továbbmenni nem hajlandó. A „gyepűszellem” az oka annak, hogy a magyar örökké nyugat és kelet között, „a küszöbön” áll.
Mégis, a szerző szerint, a magyar szentkorona-eszméből valami olyasmi sugárzik át, amely rokon az olasz „klasszika” tudattal is (habár csak „mintegy távoli bércek mögül”); az elveszett mítosz keresése, amelynek szerencsés megtalálása jelentheti annak a fizikai és szellemi bujdosásnak a végét, amelyre a magyarság az új és a legújabb korban, úgy tűnik, hogy „kárhoztatatva” lett: „él a misztikus corpus eszméje, amely az elbujdosottakban is ébrentartja a visszatérés vágyát és úgy tekinteti velük a bújdosást, ahogy népmeseink bújdosó hősei tekintik: mint megváltast az átok alól.” (84.) Hiszen, a magyarságnak valamikor volt mítosza, – hangsúlyozza – de nem tudjuk, hogy mi ez, mert a mítoszt valahol elvesztette.
Európának, benne a magyarságnak Prohászka szerint olyan „közös missziója” van, amelyet népei nem értenek meg többé. Ez a misszió olyan, amely mindenekelőtt – a sajátos értelemben vett humanizmus mellett elkötelezett Prohászka számára – a világ szellemmel való megtöltését, egy valódi: nem pusztán a gazdasági és anyagi civilizáció megteremtését látja maga előtt. Egy ilyen, elsődlegesen szellemi értékek mentén felfogott Európában kereste Prohászka Lajos a magyarság útját az 1930-as években.
Irodalom:
Lackó Miklós: Egy nemes konzervatív. A kultúrfilozófus Prohászka Lajos. Történelmi Szemle XL. 1998. 3–4. szám- 277–297.
Prohászka Lajos: A vándor és a bujdosó. Minerva Könyvtár, 1936.
Nyitókép: Julia Schwab képe a Pixabay-ről.
