Közép-Európából sem hiányzik az együttműködési készség

A Prágában töltött gyermekkor után Erdélyen és Pozsonyon keresztül vezetett Zahorán Csaba történész útja a román–magyar kapcsolatok és a várostörténetek kutatásáig. Írásunk az NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézet munkatársának szakmai életútját kíséri végig.

Zahorán Csaba, bár Tatán látta meg a napvilágot, gyermekkora nagy részét Prágában töltötte. Édesapját ugyanis agrármérnökként egy állami kereskedelmi vállalat csehszlovákiai képviselőjének nevezték ki, így került az egész család Prágába. A hosszabbításokkal együtt végül nyolc évig éltek Csehszlovákia, majd Csehország fővárosában, 1985 és 1993 között, amikor is a család nagyobbik része úgy döntött, visszatér Magyarországra.

„Egzotikus” prágai magyarok 

Zahorán Csaba úgy került nyolcévesen egy átlagos prágai lakótelepi általános iskolába, hogy annyit tudott csehül: „Zahorán Csabának hívnak” és „nem értem”, továbbá azt, hogy „večerníček” (esti mese), mivel Tatán lehetett fogni a szlovák tévét. Szerencsére gyorsan sikerült felzárkóznia – az egyetemen később cseh szakra is járt, majd pedig éveken át dolgozott fordítóként és tolmácsként. Csehszlovákiában élte át a rendszerváltozást, az ottani bársonyos forradalmat, illetve az ország felbomlását is. Ez utóbbit abból is érezte a szünetekre rendszeresen hazautazó család, hogy államhatár jött létre azon a helyen, ahol korábban rántott sajtot ettek egy útmenti pihenőhelyen.

Zahorán Csaba családja anyagi ágon hévízi, apai ágon pedig békéscsabai. A békéscsabai tót gyökerek annyiban is érdekes színfoltot jelentettek, hogy nagyapja a békési szlovákok archaikus nyelvjárásában még szót értett a prágai szomszédokkal. A csehek szemében a magyarok egyébként is egy kissé egzotikus népségnek tűnnek, akiknek a nyelve teljes mértékben érthetetlen, igaz, a konyhájuk kiváló – ezt a sztereotípiát a család prágai barátaiban édesanyja főztje, illetve apja „csabai” házi kolbásza is rendszeresen megerősítette.

Zahorán Csaba egészen kicsi kora óta szereti a történelmet, így világos volt, hogy valamilyen formában ezzel fog majd felnőttként is foglalkozni. Már mielőtt megtanult volna olvasni előszeretettel nézegette bátyja történelemtankönyveinek illusztrációit, különösen a görög–perzsa háborúk és a római történelem ragadta meg a képzeletét, így alig várta, hogy ő is tanulhasson minderről. Rengeteget olvasott: történelmi képregényekkel kezdte, majd kalandregényekkel folytatta, sőt maga is írni kezdett, és saját készítésű újsággal és novellákkal traktálta barátait. Prágában élve természetesen csehül írt, kezdetben elkövetve valószínűleg az összes létező cseh ragozási hibát. Később tudományos-fantasztikus regényeket olvasott, majd áttért a 20. századi irodalomra.

A cseh közeg és az oktatás érdekes módon alakította a személyiségét: külföldön élve magyar identitása egyszerre nyert határozottabb kontúrokat, és tanulta meg azt mintegy „kívülről” szemlélni. Ahogy pedig az osztálytársaival együtt memorizálta a helyesírási kivételeket és a cseh himnuszt, úgy tett szert otthonosságra a cseh kultúrában is. A több nézőpont közötti mozgás, a „nemzeti igazságok” párhuzamos ismerete megalapozta későbbi szemléletét is.   

Közép-Európa és a kisebbségek vonzása

Az állami vállalat nyújtotta biztonság 1993-ra megszűnt, így felmerült, mi legyen a családdal a továbbiakban. Noha Zahorán Csaba bátyja, aki akkor kezdte ott egyetemi tanulmányait, még maradt két évet, a család többi tagja viszont úgy döntött, inkább hazajönnek. Zahorán Csaba szintén emellett voksolt: másodikos gimnazistaként azt érezte, ha kint marad, akkor végül „teljesen el fog csehesedni”. Itthon szerencsére gyorsan sikerült visszailleszkednie a tatai Eötvös József Gimnáziumban. A sikeres érettségi után következett az ELTE történelem és cseh szakja (igaz, az utóbbit nem fejezte be).

Nagyszerű tanáregyéniségekre emlékszik ebből a korszakból. Elsőként említi Niederhauser Emilt, akinek nagyon közvetlen és gondolatébresztő órái segítségével meg lehetett ismerni Kelet-Európa teljes történetét. Érdemes volt odafigyelni Niederhauserre: kedves volt, hihetetlenül művelt, miközben nem akarta a világképét a hallgatókra ráerőltetni. Ráadásul Közép- és Kelet-Európa története Zahorán Csabát is egyre jobban elkezdte érdekelni. Mellette említi még Kiss Gy. Csabát, aki művelődéstörténeti órákat tartott nekik – máig emlékszik, ahogyan alapos felkészülés után „eljátszatott” velük egy dualizmus korabeli vitát a nemzetállam-építés témakörében. Szintén nagy hatással volt rá Romsics Ignác, akivel ugyancsak a nemzetiségi kérdésben és a nacionalizmusok történetében mélyedtek el. Emellett kiemeli még Kövér György társadalomtörténeti kurzusait, illetőleg azt a sokszínű, izgalmas vitákkal teli közeget, amelybe már a doktori iskolában került, amit többek közt témavezetője, Borsi-Kálmán Béla, Juhász József vagy Krausz Tamás és a többi doktorandusz hallgató alkotott.

Egyetemi tanulmányai vége felé már elkezdett dolgozni, szabadúszó cseh–magyar fordítóként és tolmácsként. Ekkoriban még nem tudta pontosan, hogyan tovább, de ma ezekről a kacskaringókról azt mondja, hogy ez ugyan egy elég stresszes életforma volt, mindenesetre nagyon örül neki, hogy megismert egy egészen más, a tudományos szférán kívüli világot is: csehországi gyárakat, magyarországi telephelyeket és irodákat, bepillantást nyerve a legkülönfélébb cégek és vállalatok működésébe. Emellett egy civil szervezet – a közép-európai párbeszédért dolgozó Terra Recognita Alapítvány – megalapításában is részt vett, amely éveken keresztül ugyancsak inspiratív közeget jelentett számára. Bár ő maga csak viszonylag későn kötelezte el magát a kutatói életmód mellett, azt állítja, hogy ha valaki már az egyetemen érez valamilyen elhivatottságot, ha talál egy olyan témát, amivel érdemes foglalkozni, és azt is érzi, hogy személyesen neki is lehet mondanivalója ezzel kapcsolatban, akkor az biztosan nem fogja hagyni nyugodni, nem fog tudni róla lemondani. Ehhez persze nyilván sokat kell képeznie magát, alapvetően kíváncsiságra, nyitottságra, rengeteg türelemre és kitartásra lesz szüksége, de megéri. A kutatói pálya ugyan sok lemondást és energiát igényel, de Zahorán Csaba nagyon szerencsésnek érzi ma magát azért, hogy főállású kutató. Azon kivételes pillanatokban, amikor épp nem valamelyik kedvenc témájával foglalkozik, szeret túrázni, utazgatni Közép- és Kelet-Európában, főleg Romániában, azon belül pedig a Székelyföldön, és szenvedélyesen fényképez – különösen a változatosabbnál változatosabb panelcsodákat és lakótelepeket, amelyekből bőven akad Prága, Budapest és Kisinyov között. Feleségét, a sepsiszentgyörgyi születésű Ágnest is egy ilyen erdélyi terepjárás során ismerte meg, a Bárdi Nándor által szervezett szelterszi társadalomtudományos táborban. Zahorán Csaba ekkor székely zászlókat ment fényképezni, Ágnes pedig antropológusként ekkoriban kezdte el e zászló történetét kutatni a doktori disszertációjához.

A polgári szolgálatos kutató

Zahorán Csabának az egyetem után az utolsók egyikeként még be kellett volna vonulnia katonának. A polgári szolgálatot választotta, hogy hazafias kötelességét az akkor még létező, elsősorban a határon túli magyarokkal foglalkozó Teleki László Intézetben teljesítse, Niederhauser Emil ajánlásával. Közvetlen főnöke Bárdi Nándor lett, aki már szakdolgozatának írásában is sokat segített, de ott ismerkedett meg kollégaként – többek közt – Ablonczy Balázzsal, Lagzi Gáborral, Kovács Évával, Stefano Bottonival, Hamberger Judittal, azaz számos olyan kutatóval, akik Közép-Európával, a magyar kisebbségekkel vagy általában kisebbségtörténettel foglalkoztak. A doktori képzés után egy éven át dolgozott az MTA Történettudományi Intézetében, majd a Pozsonyi Magyar Kulturális Intézet vezetőjének, Kollai Istvánnak a hívására Pozsonyba költözött. A kulturális diplomácia, a szlovák partnerekkel való együttműködés és a kisebbségi közeg rengeteg tanulságos élménnyel járt. A szlovák fővárosból három és fél év után jött végleg haza, ezután védte meg doktori disszertációját. Szerencséje volt, hiszen akkoriban alakult meg az MTA-n a Trianon 100 Lendület-kutatócsoport, amelyhez Ablonczy Balázs megkeresésére nagy örömmel csatlakozott, hiszen Trianon, főleg a kérdéskör eltérő közép-európai értelmezései már korábban is nagyon érdekelték. Félállásban jelenleg is a kutatócsoport tagja. Szintén nagyon örült annak, amikor 2019-ben Hatos Pál azzal fordult hozzá, hogy alakul az NKE-n egy Közép-Európa Kutatóintézet, és szerinte neki is ott lenne a helye. Zahorán Csaba érzi, hogy rengeteg átfedés, szinergia van a Trianon100 és a KEKI kutatásai között, főleg az utóbbi egy-két évben, amikor „szinte minden Trianonról szólt”. 

Lehet párbeszéd Trianonról?

Trianon mint kutatási téma a nemzetiségi kérdés okán már az egyetemen érdekelte Zahorán Csabát. Ma is emlékszik, hogy milyen élénk vitákat folytattak róla Romsics Ignác szemináriumain. De Trianon szinte minden regionális kérdésben előjött – a Terra Recognita Alapítvány munkája során–, és valamilyen módon kihatott a közös projektekre is. Akár mint feldolgozandó, kibeszélendő téma, akár mint olyan kihívás, nehézség, amit le kell valahogy küzdeni az együttműködés érdekében. Zahorán Csaba ma már bánja, hogy nem mindig volt elég idő a vitás kérdések alapos kibeszélésére. Pedig jócskán volt belőlük, akár a Kollai István szerkesztette „Meghasadt múlt” című kötettel kapcsolatos magyar–szlovák viták során, akár a Szeghy-Gayer Veronikával és Slávka Otčenášovával közösen szerkesztett, „Remembering the City” című, magyar–szlovák kassai történeti útikönyv kapcsán. A Terra Recognita Alapítványt működtető társaság szintén e témák szerelmese volt, egy részük azóta kutatóként, egyetemi közegben vagy épp külszolgálatban dolgozik. Velük együtt és sokan másokkal is Zahorán Csaba azon dolgozik egy ideje, hogy valódi párbeszéd legyen az itt élő népek között. Persze mesterségesen bármelyik fél szinte bármikor fel tudja gerjeszteni az ellenségeskedést, és számos komoly, megoldandó probléma is akad – különösen a kisebbségi jogok területén –, de valójában a „terepen”, vagyis a mindennapi interetnikus kapcsolatokban, illetve a kutatók közötti kollegiális viszonyban az a tapasztalat, hogy elég jól elvagyunk egymással mi, Közép- és Kelet-Európa különféle népei. Az együttműködési készség legalábbis megkérdőjelezhetetlen, minden ellentét ellenére. Igaz, ehhez meg kell találni a közös nyelvet – mind szó szerint, mind átvitt értelemben –, amihez pedig nélkülözhetetlen a másik fél ismerete. Az Ablonczy Balázs vezette Trianon 100 számára megírandó, az 1989 utáni magyar, szlovák és román Trianon-értelmezésekről szóló nagyobb munkájában erre is kitér majd.

Tervek, kötetek

Zahorán Csaba fő kutatási fókusza a román–magyar kapcsolatok története, amivel huszonéves korában kezdett Erdély felől közelítve foglalkozni. Az ELTE-n kezdett el tanulni románul, illetve többször járt nyári egyetemen Romániában – a Kárpátokon túli Craiovában és Iașiban, majd Temesváron –, később pedig gyakran megfordult Bukarestben is. Egyik kedvenc témája a székelyföldi román–magyar együttélés, az ottani sajátos viszonyok. Szintén foglalkoztatják a szimbolikus politizálás különféle aktusai, ezen belül pedig a romániai városokban található capitoliumi anyafarkas szobrok története. De e témák bővebb kidolgozását még megelőzi néhány sürgetőbb feladat.

Zahorán Csaba most éppen intézeti munkatársával, Szeghy-Gayer Veronikával együtt szerkeszti kötetté a tavaly megrendezett Kérészállamok konferencia tanulmányait. A másik nagyobb aktuális NKE-s projekt pedig a Central European Horizons című online folyóirat. Ennek legújabb száma épp nemrégiben jelent meg az intézet gondozásában, és már készül a következő is – kollégáival együtt Zahorán Csaba szerkeszti a várostörténeti tanulmányokat – szerencsére kiváló együttműködésben a román és a szlovák kutatókkal is.