„Alapvető probléma, hogy keveset tudunk egymásról”

Szeghy-Gayer Veronika előadója, de részben szervezője is a februári „Kérészállamok” konferenciának, amelynek a Ludovika adott otthont. Ennek kapcsán kérdeztük eddigi pályájáról az NKE EJKK Közép-Európa Intézetének tudományos munkatársát.

Gyerekkori érdeklődés vezette a történelemtudományok felé vagy ez egy később érlelődött gondolat?

A gyermekkoromban is minden bizonnyal megvolt bennem az érdeklődés, mert emlékszem, sokat beszélgettünk nagyszüleimmel a második világháborúról, nagyapám hadifogságban töltött éveiről vagy az 1956-os emigránsokról. De sok minden mással is foglalkoztam, ezért csak viszonylag későn, az egyetemi évek legvégén döntöttem el, hogy megpróbálok a történészi pályára lépni.

Budapesten, majd Franciaországban tanult. Hogyan került végül Kassára? Milyen tapasztalatokat szerezhet egy magyar kutató Szlovákiában?

Kiss Gy. Csaba egyik szemináriumán hangzott el, hogy aki megtanulja a szlovák nyelvet, annak az egész szláv világra ajtó nyílik. Ezt nagyon izgalmasnak találtam, ezért Pozsonyban elkezdtem szlovák nyelvet tanulni. Magánéleti döntés eredményeként végül Kassára költöztem, a férjem itt dolgozik levéltárosként. Vannak jó és rossz oldalai egyaránt, ha valaki a saját kutatási témájában él, legalábbis én abban élek, így általában nehezen kapcsolok ki. Engem inspirál ez a régió, de sokan, szlovákok és magyarok is különcként tekintenek rám, hogy otthagytam Budapestet Kelet-Szlovákiáért.

Ha pályakezdő lenne, azaz most állna ilyen választás előtt, akkor milyen terület felé indulna el?

Valószínűleg hasonló kutatási témákat választanék most is, mint tíz évvel ezelőtt, amikor beadtam jelentkezésemet a történettudományi doktori képzésre. Intézményes szempontból éppen ebben az évtizedben alakult át gyökeresen a magyar tudományos élet, tehát sok szempontból eltérő kihívások előtt áll ma egy pályakezdő bölcsész, mint én akkor. Amit mai fejjel másképp csinálnék: biztos, hogy megpróbálnék ösztöndíjat szerezni egy német egyetemre vagy kutatóintézetbe, és sokkal korábban el kezdenék a német, illetve a héber nyelvvel foglalkozni. Az előbbin sajnos csak gyengén olvasok, a másik valamilyen szinten való elsajátítása pedig egyelőre nagyszabású terveim egyike.

Mit szeret igazán a kutatói pályában?

Az időm nagy részében azt csinálom, ami igazán érdekel, és nagyrészt én osztom be a munkára szánt időt. Ez nagyon praktikus dolog egyrészt a hatékonyság szempontjából, másrészt akkor, ha az embernek kisgyereke van, mint nekem.

Mely kutatási témák foglalkoztatják most?

Tagja vagyok az Ablonczy Balázs vezette Trianon100 Lendület Kutatócsoportnak, ezért részben ennek keretében foglalkozom az 1918-as összeomlás és Trianon kérdésével. Helyi átmenettörténeteket kutatok (Abaúj-Torna, Sáros, Szepes vármegye területén), illetve a közalkalmazottak kérdésével foglalkozom. Főleg azt a réteget kutatom (például tanárokat, postai vagy vasúti alkalmazottakat), amely nem menekült Magyarország területére, hanem Csehszlovákiában maradt. De a helyi elitek viselkedése is érdekel. Most fog megjelenni egy tanulmányom a Szlovák Tudományos Akadémia kiadásában, amelyben a felvidéki polgármesterek 1918–1919-es stratégiáit elemzem. Kiderült ugyanis, hogy többségük nem menekült el, sőt, egyharmaduk letette a hűségesküt az új államnak. Vagyis arra szeretnék rámutatni, hogy ez a magatartás a helyi elitek körében ugyanolyan meghatározó volt, mint a menekülés.

Hogyan tud ebben az NKE Kutatóintézete segíteni önnek?

Vannak más, elkezdett kutatásaim, amelyek a mai Szlovákia területén található városok multietnikus örökségét, Kassa történelmét vagy a szlovákiai zsidóság 1938 előtti társadalomtörténetét érintik. Kifejezetten érdekel a többnyelvűség, illetve a lokális identitás kérdése történelmi kontextusban. Abból mindig sokat tanulok, ha látom, hogy ezekkel a témákkal miként foglalkoznak a lengyel, cseh, román stb. tudományos életben, ezért örülök az NKE EJKK Közép-Európa Intézetének keretében végzett munkalehetőségnek. Itt sokat tanulhatok a nálam tapasztaltabb munkatársaktól.

Hogyan látja, ez az ön által választott kutatási terület hogyan, miben segíti a magyar történettudományt?

Bízom benne, hogy a múlt szerintem túlzottan etnocentrikus szemléletéből le lehet faragni legalább annyit, hogy valamennyire ne csak a saját, hanem a másik fél sérelmeit is lássuk. Alapvető problémának látom, hogy keveset tudunk egymásról mi, szlovákok és magyarok, talán ezen kellene változtatni. Ez nyilván elég idealistán hangzik, de majd ráérek kevésbé idealista lenni, ha megöregszem.

Mit gondol, kiderülhet még a speciális kutatások során új információ akár egy olyan alaposan kutatott témáról, mint a trianoni békekonferencia?

Nem hiszem, hogy létezik olyan téma, amiről mindent tudunk. Vannak jelenségek, történelmi események, amelyeket elég alaposan ismerünk, de szerintem ezeket sem árt újra és újra elővenni. Mondok egy példát: a szlovák tanácsköztársaságról igazából az 1970-es években jelent meg utoljára kutatásokon alapuló szaktanulmány. Biztos vagyok benne, hogy egy modern történésznek nem a szlovák marxista történetírás állításait kell 2020-ban megismételnie. A Közép-Európa Kutatóintézet és a Trianon100 Lendület Kutatócsoport február 25-i konferenciáján éppen erről a kérészállamról fogok előadást tartani. Az elmúlt időszakban nagyon sokat fejlődött módszertanilag a történettudomány, illetve 1989 után sok olyan levéltári anyag vált elérhetővé, amit korábban nem lehetett kutatni, tehát mindig lehet újat tanulni és mondani.

Milyen ön szerint a közbeszéd minősége itthon és a határon túlon Trianon kapcsán?

Elgondolkodtató, hogy egy olyan esemény, amely száz évvel előtt történt, ennyire mélyen jelen legyen a magyarok kollektív emlékezetében és a közbeszédben is. Szlovák és magyar szempontból egy nagy különbséget emelnék ki. Míg a magyar fél számára Trianon egy összetett problémakört jelent, amelybe nemcsak a történelmi Magyarország szétesésének eseménytörténete, hanem a határon túli magyar kisebbségek, a területi revízió és a második világháború utáni lakosságcserék, illetve még egy tucat aktuálispolitikai kérdés is beletartozik, addig a szlovákok számára ez egy kizárólag történelmi kérdés, aminek nincs kihatása a jelenre.

Ez a két, egymással ellentétes felfogás részben arra vezethető vissza, hogy a szlovákokat kis túlzással nem érdekli a saját történelmük, ellenben a magyarok betegei a múltjuknak. Szlovákiában egyébként lesznek 2020-ban Trianon név alatt futó tudományos konferenciák vagy az évfordulóra készülő kiállítások a szlovák szakma részéről – tehát nincs teljesen szőnyeg alá söpörve a kérdés. Roman Holec egy zsolnai beszélgetésen néhány hete azt mondta, hogy rosszabbat is el tudna képzelni, mint amit a budapesti Alkotmány utcára terveznek Trianon-emlékmű munkacím alatt. Szerinte ebben a tervben legalább nincsen nyaktiló vagy szétszakított test, csak 12 ezer, részben magyarosított helységnév. És az ő esetében egy, a magyar állásponttal szemben mindig kritikus szakemberről van szó.

Mit gondol, létrejöhet bármilyen konszenzus e témában?

Ha a szlovák–magyar konszenzus azt jelenti, hogy elfogadjuk egymás szempontjait, és az a cél, hogy jobban megismerjük egymást, akkor szerintem van remény. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy ma – részben új szakemberekkel, mint tíz évvel ezelőtt – de elkészülhetne a szlovák–magyar történelemtankönyv is.