Az NKE Közép-Európa Kutatóintézete, a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport és a Habsburg Ottó Alapítvány együttműködésében a Ludovika Egyetemi Kiadó által nemrég kiadott Trianon enciklopédia című kötetet 2024. március 19-én mutatta be Romsics Gergely a Ludovikán. Az alábbiakban az ő előadásának szerkesztett változata olvasható.
A kötet szerkesztőivel készített podcastunk ITT hallgatható meg.
A Trianon enciklopédia abban az értelemben nem hiánypótló mű, hogy van hova nyúlni, ha arra vagyunk kíváncsiak, mi történt Párizsban és itthon 1920-ban, hogyan születtek meg a végső döntések – az 1919-es előzmények nyomán – Magyarország határairól és a dunai mezorégió új, világháború utáni rendjéről. A magyar külpolitikai történetírás 1945 utáni főárama – elsősorban a diplomáciatörténet módszereire hagyatkozva – ugyanis épp e téma kapcsán kezdte meg levetkőzni a pártos, ideológia vezérelt kánon kötöttségeit, amikor a belpolitikáról még lehetetlen lett volna hasonlóan „felszabadultan” írni. Az ilyen szakmonográfiák sorát az ideologikus és végletesen elfogult historiográfia időszaka után L. Nagy Zsuzsa A párizsi békekonferencia és Magyarország 1918–1919 című könyve nyitotta meg már 1965-ben. A mindenkori magyar kormányok külpolitikai lépéseit feldolgozó, hasonló szellemiségű munkák közül pedig Hajdu Tibor 1968-as, az októberi demokratikus forradalom történetét bemutató szintézise tekinthető az első alapos elemzést tartalmazó műnek. E munkák máig folytatódó sora – a kisebb-nagyobb vállalkozások részeként hat évtizede készülő forráskiadásokkal együtt – a külpolitikatörténet feldolgozását a főbb súlypontokat illetően nagymértékben elvégezte (igaz, egyes témákat messze nem kimerítve).
Kontextusok
Ennek a tekintélyesre bővült korpusznak a része a Pritz Pál által évtizedeken át folytatott intézménytörténeti és eszmetörténeti feltáró munka, éppúgy, mint Ormos Mária meghatározó diplomáciatörténeti munkássága, Galántai József és Romsics Ignác Trianon-könyvei és egyéb vonatkozó műveik. Jelentős biográfiák is segítenek a tájékozódásban, ebből a bővebb termésből illusztrációként Ablonczy Balázs Teleki-életrajza, újabban Paál Vince mindenre kiterjedően alapos Gratz Gusztáv-könyve, vagy éppen Nánay Mihály József főhercegről írt munkája említhető. A revizionizmus kutatása területén pedig mindenekelőtt Zeidler Miklós monográfiái révén sikerült az elmúlt két és fél évtizedben feltárni a külpolitika és társadalom elitcsoportjai, a felfogásuk és preferenciáik közötti összetett és számos konfliktussal terhelt viszonyt.
A századik évforduló kontextusában aztán további fontos eredményeket hozott a Trianon 100 Kutatócsoport által az elmúlt években megjelentetett, nagyhatalmakat és utódállamokat is bemutató, 1918–1920-ra koncentráló forráskiadványok sora, illetve több kötet, amelyek – mint Murber Ibolya és Bencsik Péter könyvei – a határok fogalmát járták körül. Vagy éppen a szintén a Közép-Európa Kutatóintézet és a Trianon 100 együttműködésében megjelentetett Konferenzband a Magyar Királyság területén keletkezett – néha valóban csak a gondolat egy lobbanásáig „fennálló” – kérészállamokról, illetve a népességmozgásokat vizsgáló Úton c. tanulmánykötet. A Gulyás László szerkesztette hétkötetes vállalkozás már csak mérete, ambíciója miatt is említést követel, s a már említett kortárs műhelyek mellett a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár, a Magyarságkutató Intézet és a Politikatörténeti Intézet is jelentkezett munkákkal, gondoljunk csak az Ujváry Gábor vezetése alatt megjelenő Trianon és a magyar felsőoktatás című sorozatra vagy Vizi László Tamás friss monográfiájára a békeszerződés becikkelyezéséről (A kényszernek engedve). Külön kiemelendő Egry Gábor, a Politikatörténeti Intézet főigazgatójának ERC kutatási grant-tel honorált NEPOSTRANS projektje, amely az átalakulások sorozatát régiós és helyi kontextusokban – egyfajta „szubvesztfáliai” szemüvegen át – vizsgálta, felmutatva az államcentrikus és országos elemzésekben gyakran elsikkadó árnyalatokat és módszertani lehetőségeket.
Végül megjegyzendő, hogy az elmúlt két évtized számtalan hasznos résztanulmánnyal gazdagította az 1917–1920 közötti rövid és átmeneti korszaknak Trianon kérdésköréhez szorosan kapcsolódó „szomszédos” területeire vonatkozó tudásunkat. Így elsősorban a kisebbségtörténeti kutatások területén – mások mellett – Szarka László, Bárdi Nándor, Egry Gábor, Angyal Béla, valamint Falusi Norbert, Simon Attila, Fodor János és sokan, sokan mások – minden említetlenül maradt érdemes szerzőtől elnézést kérve itt – járultak hozzá a régiós átrendezés-átrendeződés szempontjából is releváns munkákkal a tágabb Trianon-kutatáshoz. És az emlékezetkutatásról, az újabb keletű Trianon-reprezentációk történetéről akkor még nem is ejtettünk szót.
Hangsúlyok
Hogy ez a téma mennyire kimeríthetetlen, a legjobban az mutatja, hogy ez a kötet a fentebb elhadart név- és címözön dacára nem egyszerűen szintetizál. Hangsúlyokat is elhelyez, és ebben mutatkoznak meg talán legtisztábban az értékei. Hadd emeljek ki néhány hangsúlyt.
Közhely, de attól még igaz, hogy nem szentelünk elég figyelmet a Trianon ernyőfogalma alá sorolt folyamatok külföldi résztvevőinek, befolyásolóinak – szándékosan nem mondok irányítót, aki elég trianonisztikát olvas, tudja, hogy valódi irányító tartósan nem volt ebben a soktényezős, kanyargós történetben. Benešről és Clemenceau-ról talán sok szöveg érhető el magyarul is, de elkél Szarka László és Hahner Péter kiegyensúlyozott politikai arcélvázlata, Glant Tibor Wilson-portréja, Jeszenszky Géza Lloyd George-elemzése. Ám ezeknél még sokkal ritkásabban feldolgozott alakokról ír a kötetben L. Balogh Béni Ion I. C. Brătianu és Alexandru Vaida-Voevod kapcsán, Jeszenszky Géza a brit elemző, propagandista és újságíró Henry Wickham Steed kapcsán, továbbá – felsoroló üzemmódba kapcsolva – Fodor János Apáthy Istvánról, Anka László Apponyi Albertről, Hahner Berthelot és Franchet d’Espèrey tábornokokról, Hornyák Árpád Jovan Cvijićről és Nikola Pašićról, Szarka László Vavro Šrobárról és Milan Rastislav Štefánikról, Zahorán Csaba Iuliu Maniuról, Juhász Balázs Orlandóról – itt ugye nem Virginia Woolf nemváltó főhősére, hanem Vittorio Orlando olasz miniszterelnökre kell gondolni. Hányan vannak, akik elolvashatják mindezeket a vázlatokat, úgy, hogy azt gondolják: nem tanultam újat, legfeljebb a szerző elemző-értelmező munkája kötött le?
Szerepelnek továbbá a kötetben azok a témák, amelyek a szakirodalomban is örökké említésszinten maradnak – ők a Trianon című nagy, tudományos teleregény örökös statisztái, jobb esetben epizódszereplői. A szláv korridor, az aradi és szegedi magyar (ellen)kormányok, a neuilly-i béke, a török békekérdés, hogy valójában mi történt Gyulafehérváron 1918. december 1-én, a Szlovák Tanácsköztársaság, a vasutak kérdése, a Hodža–Bartha tárgyalások, a spanyolnátha, a Lajtabánság, az optánsügy – ezeket mindig illik megemlíteni, s annál ritkábban elemezzük őket részletesen. Itt most Popély Árpád, Kerepeszki Róbert, Demeter Gábor, Kövecsi-Oláh Péter, Zahorán Csaba, Szarka László, Szeghy-Gayer Veronika, Révész Tamás, Péterffy Cserháti Katalin, Berkes Antal segítenek ebben. S végképp keveset tudunk a birodalom lebontásából származó bonyodalmakról, amelyek – mint annyi k. u. k. emlékezethely – a nemzeti keretek között értelmezett elemek mellett általában elsikkadnak. Most, elsősorban Ress Imre jóvoltából, végre kicsit többet megtudunk a Monarchia örökségének adminisztrációjáról is. Ha komolyan gondoljuk, hogy a Trianon-olvasatainkat szélesíteni, alakítani kell, akkor ezek mind-mind olyan elemek, amelyeket integrálni kell a magyar történetírás persze ettől még polifonikusnak megmaradó, régi s újabb vitáit is továbbíró mesterelbeszélésébe.
Ismerős talapzatok
Ezeknek a témáknak ismerős talapzatot biztosítanak a „hagyományosnak” tekinthető szócikkek: Hatos Pál a politikai keretek, Pollmann Ferenc a hadtörténet, Zeidler Miklós a béke gyakorlati megvalósításának vonatkozásai, Turbucz Dávid Horthy, Főcze János az impériumváltások, Pók Attila a baloldali programok, Tóth Imre Nyugat-Magyarország kérdésében igazítja el az olvasót. A békeszerződésekről Murber Ibolya, egyháztörténeti kérdésekben Fejérdy András, Kósa László, a gazdasági vonatkozásokban Pogány Ágnes, a menekültek – személyek és intézmények – ügyében Szűts István Gergely, a nagyhatalmakról Jeszenszky Géza, a béke és a nemzetiségi kérdés kapcsolatában Egry Gábor és Vizi Balázs, a román megszállás kapcsán Perczel Olivér, a békekonferencia ügyében Ablonczy Balázs, a székely hadosztályról Gottfried Barna segít bennünket az ismeretek felfrissítésében, de minden esetben egy elegáns vonalvezetésű, határozott téziseket megfogalmazó összegzést is kapunk tőlük. És hasznos bibliográfiai útmutatót is – minden szócikk végén, ami talán triviálisnak hat, de azonnal felismerhetjük fontosságát, ha arra gondolunk, hogy remélhetőleg középiskolai és egyetemi hallgatók beadandó dolgozatainak kiindulópontjául is fog szolgálni ez a kötet.
Hadd ejtsek szót rövidebben olvasói benyomásaimról is. Trianont úgy értelmezni, hogy nem esünk bele sem az evidens, sem az álnokabb csapdákba, még ma is teljesítmény. Evidens csapda, hogy a történetírást összekeverjük a gravaminális politikával. Mindkettő létjogosultságát elismerheti valaki, de ettől még más értelmező perspektíva jellemzi őket, és reprezentatív, kollektív vállalkozások esetében mindig különösen erős a kísértés, hogy utóbbi révén legitimáljuk az előbbit, pedig meggyőződésem szerint a történetírás erre nem szorul rá. Akármilyen sajtóviták is tenyésznek a magyar ugaron, a magyar történésztársadalom egyéni és kollektív teljesítményeinek aligha ezek alapján kellene pozícionálnia magát, és ez a kötet, ebben az értelemben, nagyon karakán. Megérteni és megértetni szeretne, nem elítélni és igazolni. Puszta léte bizonyság egy olyan történészi beszéd lehetségességéről, amely nem visszafele tekintve olvassa a múltat történelemmé, hanem vállalja a céhes korlátokat, és bízik a szaktudományos megértés által nyitott utakban, s vallja, hogy ezeket közérthetően közvetíteni az elsődleges feladata.
Frakkok, térképek, intézmények, mentalitások
A másik szembetűnő jellemzője a kötetnek az elkötelezettsége, ha nem is valamiféle „totális”, de egy nagyon széles történelemfelfogás mellett. Trianon nem csak frakkok és abroszok, de még csak nem is térképek és beszédek története. Civileké és katonáké, intézményeké és bürokráciáké s még mentalitásoké is. Ezek mind megkapják a maguk helyét az enciklopédiában, persze a frakkok és abroszok mellett, nem helyett. Egyedül – ha mondhatok ennyi kritikát – a mentalitások olyan feltárása, mint ami a menekültek kapcsán megjelenik, több teret érdemelt volna, még akkor is, ha néhány szócikkel tovább bővült volna a kötet. Igényes a kivitelezése, szép, keményfedelű, még néhány tíz oldal miatt nem esne szét olvasás közben a kezünkben. De – és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – így is komoly teljesítmény a kollektív munka széles perspektívája, tematikus és módszertani szempontból egyaránt szembetűnő elkötelezettsége történeti tudásterületek integrálása mellett.
Végül hadd emeljem ki még egyszer, amire az elején már utaltam. Trianon nem csak magyar történet. Mi magyarok hívjuk így, másutt nagy egyesülés, államalapítás és más fedőnevek alatt fut a párhuzamos elbeszélés, attól függően, melyik politikai-kulturális közösséghez soroljuk magunkat. Merünk-e Trianonhoz úgy közelíteni, hogy azt nemcsak a magunk történeteként írjuk, egyre vitázó örök és feloldhatatlan ellentétben a szomszédokkal, hanem – az eltérő hangsúlyokat és ellentmondásokat persze nem mindenáron feloldva, mégis – megjelenítve az etnikai, nemzeti identitások, geopolitikai pozíciók által is kondicionált eltérő historiográfiai hagyományokat? A teljes magyar történészi korpuszviszonylatban is kiemelkedő a kötet hozzájárulása egy ilyen irányú tovább- és átgondoláshoz, a másik félelem nélküli meghallgatásának fontos intellektuális gyakorlatához. A Közép-Európa Kutatóintézet és a Trianon 100 Lendület Kutatócsoport újólag bizonyította, hogy történtírásunkban vannak tovább vezető utak, még olyan „feldolgozott” témák felől indulva is, mint az első világháborút lezáró békerendszer. Mindezek miatt én a szerkesztőknek, Ablonczy Balázsnak, Hatos Pálnak, Nagy Szabolcsnak, Szeghy-Gayer Veronikának, Zahorán Csabának és persze a számos szerzőnek csak gratulálni tudok, egyben kívánjuk a mindig bővített további kiadásokat.
Nyitókép: Kassa (Forrás: depositphotos.com)
