Sikerül-e az emberiségnek és nekünk, magyaroknak megmenteni az emberi életet a jövőnek? A sci-fi-be illő bevezetés nagyon is valóságos, ha hiszünk a tudománynak és a szemünknek a klímaváltozás lehetséges 21. századi előrejelzéseit olvasgatva. A tudományt ünneplő novembert záró harmadik cikkünk a sorozat korábbi cikkeinek filozófikus és történelmi hangulata után a közeljövő zord valóságába tekint. Képes lesz-e a szeretett és átkozott tudomány – a járványok után – az emberi önpusztítástól is megvédeni az élővilágot, benne magával az emberrel?
A tudomány legnagyobb jótéteményének az oltások feltalálását, a fájdalmat enyhítő és az élettartamot meghosszabbító gyógymódok kimunkálását tartjuk. Az elmúlt kétszáz év technológiai fejlődése, az ezt kísérő jólét és népesedés azonban már inkább egy csapdának tűnik, amelyből néhány évtized alatt akar kimenekülni az emberiség. 2050-ig az átmenet korszakát éljük, ez az üvegházhatású gázok (ÜHG), egyszerűsítve a karbonkibocsátás nullára csökkentésének globális határideje (az ÜHG-nek csak cc ¾ része karbon, a többi metán és egyéb mérgező gáz). Az ÁTMENET 30 éve tehát azt jelenti, hogy a füstölős korszakból a füstmentes korszakba lépünk át nagyon-nagyon gyorsan. A tudomány és a kapitalizmus szövetségéből a fejlődési hajszában produkált állapot elég egyértelműnek tűnik: ha nem sikerül az utóbbi száz évben rögzült füstalapú energiaháztartásunk és fogyasztási gyakorlatunk gyors és radikális átalakítása, akkor a századfordulóra a Mad Max filmek sötét disztópiáinak világa vár unokáinkra. A légkörünk a mai trendek szerint három évtizednél is rövidebb idő alatt annyira telítődik ÜHG-val, hogy idővel belehalunk. A tudomány lesz-e a megmentője a tékozló embernek? Nos, ha áttekintjük a tudomány teljesítményét ezen a területen, akkor alaposan elbizonytalanodhatunk az igenlő választ illetően. A tudomány ma még nagy erőkkel az antropocénről (t.i. a klímaváltozás az ember műve) és a vészjósló előrejelzések hitelességéről próbálja meggyőzni a politikusokat és a napi fogyasztásban tobzódó embert. Ez a tudományos teljesítmény azonban nagyon kevés lesz a következő 30 évre. 10–15 éven belül kb. 100 évre való találmánynak és újításnak kellene gyorsan megszületnie, csak ezzel adhatunk esélyt az iparnak és 8 milliárd embernek a gyors technológiaváltásra.
Kötelező optimizmusunk persze azt diktálná, hogy éppen a COVID-19 mutatta meg, hogy akár egy év alatt is képes a tudomány emberek millióit megmentő találmányokra (COVID-19 vakcinák). Az évi 51 gigatonna ÜHG kibocsátásnak 30 év alatt történő lenullázása azonban ennél sajnos sokkalta nehezebb és főleg összetettebb feladat. Gondoljunk bele, hogy a COVID-19 fájdalmas lemondásai, házi karantén és bezárkózás eredményeként csak 5%-kal (!!) csökkent átmenetileg az ÜHG kibocsátás. Ennek ebben az ütemben kellene csökkennie a továbbiakban évről-évre, úgy, hogy közben kivonulunk korábbi füstös életünkből. A helyzet azonban még aggasztóbb, mivel energiaszükségletünk évről-évre növekszik. A 2050-ig szóló előrejelzés szerint 50%-kal nő az energiafogyasztás, azaz az ÜHG kibocsájtás ennyivel növekedne ahelyett, hogy cc 100%-kal csökkenne! Például ma 1,6 milliárd léghűtő klímagépet használunk, ezek száma háromszorosan fog növekedni (5 milliárdra) 2050-ig. Kína az utóbbi 20 évben megtriplázta a szénalapú energiatermelést. Amit eddig alapkutatásként ismertünk a tudományban, a totálisan füstmentes (tiszta) energia ezernyi kihívását nem fogja tudni megoldani. Figyelmünket az iparban működő kutatásokra kell fordítanunk! Miért? Nagyon sok innovációra van szükség, amelyek szinte azonnal nagy befektetéseket képesek megmozgatni és gyorsan elterjedni. Amíg a tiszta energia sokkal drágább, mint a füstös, (azaz szén-, gáz- és olajalapú) addig az ipar és a rezsiérzékeny fogyasztók is az olcsó füstenergiát választják. A villamosenergia-termelés az ÜHG közel 27%-t adja. Globálisan a villamosenergia forrása 60%-ban fosszilis, Magyarországon ez csak egyharmad arány. A magyar energiapolitika az atomenergiával törekszik kiváltani a szenet és az olajat, idővel talán a gázt is a villamosiparból. Az újgenerációs magfúziós atomerőmű lenne a biztonságos jövő, de ez még csak kutatási szakaszban van. Az országok többsége a megújuló szél- és napenergia irányába próbál változtatni. A kutatásoknak olyan akkumulátorokat és távvezetékeket kell tervezniük, amelyek képesek a maihoz képest sokszorosan nagyobb hatásfokkal áramot tárolni és vezetni. Ma az USA is csak arra képes, hogy kb. 1 órányi áramellátást tároljon. A nap- és szélenergia napi és szezonális ingadozása miatt azonban hónapokra elegendő áramot tároló akkumulátorokra lenne szükség a tiszta energia biztosításához. Hiába akarjuk villamosítani az autókat, a hajókat és a repülőket, ha a mai akkumulátorok kis sebességű, kis távon működő, néhány órára elegendő áramot tudnak csak tárolni. A tiszta energiának versenyképesnek kell lennie a fosszilis energiával szemben, ez a legnagyobb kihívás! A cement-, műanyag- és acélgyártás adja ma az ÜHG kibocsátás 30%-át. 1 tonna cement 1 tonna széndioxidot termel. A széndioxidot megkötő technológiák már ismertek, ezek azonban ma még nagyon alacsony hatásfokúak és drágák is.
Az agráriumban a kérődző állatok (kb. 1 milliárd marha) metánkibocsátása 2 gigatonna ÜHG, a globális kibocsátás 4%-at adja. A metáncsökkentő takarmányozásban gyors innovációk kellenek. Az eldobott élelmiszerek újrahasznosítása még fontosabb, ezek metántermelése kétszerese a marhákénak. A szintetikus műtrágya ÜHG-ja a marhákéhoz hasonló szintet fog elérni. Ha nincsenek olyan új technológiák, amelyekkel a zöld felárát le lehet szorítani és gyorsan elterjeszthető, akkor nem lesz változás. Az önmérsékletre számítani illúzió. Kína az elmúlt 30 évben tízszeresére növelte a közlekedés ÜHG kibocsátását. A bioüzemanyagokat és az elektro-üzemanyagokat (CO2-alapú technológia) zöld feláruk miatt ma nem éri meg használni, a hidrogénalapú energiatermelés még gyermekcipőben jár. A járművek atommeghajtása még csak álom. A gázkazánokat és gázalapú vízmelegítőket az emberek nem fogják egyhamar kidobni, a villamosítás (elektromos hőszívattyúk) lassan araszol. A permafroszt metánja és az óceánok talapzatába zárt metán együttes kiszabadulásával hamar véget érne az emberi élet. Ezek lezárására és megkötésére még nincs technológia. Fel kell készülni a tengerszint-emelkedés és a viharok okozta pusztulás megelőzésére. Meg kell védeni a világ szegényeit, akiket az aszályok és áradások leginkább sújtanak a gazdag- és középosztály fogyasztási kibocsátása miatt (a teljes ÜHG 40%-ért a világ leggazdagabb 16%-a felelős). Számtalan természettudományos és műszaki újításra van tehát szükség, ezeket pedig nagyon gyorsan olcsóbbá kell tenni a füstalapú technológiáknál. A zöld felárak ökonomiája, az ipar karbonmentes befektetéseinek állami ösztönzése (zöldpolitika), a fogyasztói technológiaváltás szociológiája mind arra mutatnak, hogy a találmányoknak gyorsan és óriási mennyiségben kell terjedniük, ehhez egyszerre minden szempontot kezelni tudó komplex gyakorlat kell. A tudományra az átmenet korában tehát olyan feladat vár, amelyet az idő szorításában a kormányzattal és a gazdasággal való szoros együttműködésben kell végeznie. Ez nem a tudomány évtizedes léptékű időszámítása lesz, ahogyan a COVID-19 vakcinák fejlesztését is a bevett tempó töredéke alatt kellett előállítani, és szinte azonnal alkalmazni. A tesztalanyok ma dízel autóikban ülnek, és nem szívesen térnek el megszokott életvitelüktől. Az iparral és az emberekkel való „green deal” nehezebb lesz, mint gondolnánk. Létkérdés, hogy a tudomány tud-e kreatív, népszerű és olcsóbb technológiákat felmutatni a zéró kibocsátás felé. Ma minderre kevés esély látszik, de talán sikerülhet az átállás korszaka, amely nem csak új lendületet adhat a tudománynak, de új tudomány is születhet a 21. században: az emberközpontú tudomány után, a „természeti élet tudománya”. Ha nem így lesz, akkor nincs „B” terv…
A sorozat első, illetve második része az előző linkeken található.
