November a tudomány ünnepének hónapja Magyarországon, november 10. napja pedig a tudomány világnapja. Ez alkalomból három cikkből álló sorozatunk első darabja a tudomány kezdeteiről közöl gondolatokat. A tudomány ünneplése soha nem magától értetődő, hiszen a tudománnyal szembeni ellenszenvünk ősi eredetű. Miért? Adott-e a tudomány elég bizonyosságot a világról? Bízhatunk-e a tudományban? Vallásos hitünk dogmái, mítoszaink és hagyományaink kényelmes bizonyosságot ígérnek elménk és lelkünk számára, ezzel szemben a tudomány szüntelenül kételkedik, kérdez és cáfolja korábbi állításait. „Talán a hamis bizonyosság is jobb a bizonytalanságnál…”. Hol tartunk ma, és mit ünnepelhetünk egyáltalán?
A tudós arra tanít minket, hogy a világról és benne a magunkról alkotott kép az állandó kételkedés, kérdezés, bizonyítás és cáfolás folyamatában válhat pontosabbá. Ezzel gyakran szemben áll az ember ösztönös igénye a végső igazságokra és törvényekre, amelyek megnyugvást hoznak szorongásainkban és rendet tesznek a zűrzavarban. A Homo Sapiens talán már 200 ezer éve létezett, az első földműves civilizációk pedig közel 5–6 ezer éve váltogatták egymást, mire eljutunk azokhoz a gondolatokhoz, amelyekből a tudomány első hajtásai megjelentek. Szókratész filozófiát, Arisztotelész tudományt adott az emberiségnek – írta Renan. A két bölcs azonban már egy olyan térben és korban élt, ahol és amikor virágzott a tudós gondolkodás. A korábbi évszázadokban kell tehát keresnünk azt a pillanatot, amikor a mítoszokkal és szokásrenddel szembeni kételkedés elindítja a napjainkig hömpölygő tudós mozgalmat. Nincs emlékünk arról, hogy a Mediterráneumon kívül bárhol a világon megjelent volna a vallásos mitológiával vitatkozó szellemiség i.e. 7–6. század előtt. A görög világban az első görög bölcsként milétoszi Thalészt említik a források, aki kortásaihoz hasonlóan a négy őselem egyikében keresett világmagyarázatot (arkhé). Thálész szerint minden a vízből keletkezett, a Föld pedig a vízen lebegő korong. Bátor, de még erősen mitológikus gondolat volt. Ki volt hát az első gondolkodó, aki a tudós kételkedés és érvelés ősképét mutatta? Carlo Rovelli[1] szerint milétoszi Anaximandroszt kell figyelnünk, aki Thálész kortársa volt az I.e. 6. században, és nem említik a „görög bölcsek” között. Két olyan állítása volt, amelyek nélkül talán nem szabadult volna ki az a szellem, amely megteremtette két évszázad múltán Arisztotelész Organonját, és útnak indította azt, amit ma tudománynak nevezünk. Anaximandrosz első állítása a szakrális társadalmak évezredeiben villámcsapásként hangzott: talán olyan erők (apeiron) irányítják a világot, amelyeket nem látunk és nem is isteni vagy túlvilági eredetűek. Az ebből következő második állítása szerint pedig a Föld nem a vízen úszik (ahogyan a nagy Thálész állítja), hanem az ürességben (a végtelenben) lebeg. Borzongató, hogy 2600 évvel ezelőtt a milétoszi kikötőben üldögélő fiatalembernek víziója születik a Földről mint a Kozmoszban lebegő henger alakú kődarabról. Vitatja a tűzben, levegőben, vízben az ősokot kereső korábbi elméleteket, ezek közös elemeként viszont megsejti a láthatatlan fizikai törvények univerzumát. Egy új dimenziót képzel el, amelyben a tapasztalással szemben nincs lent és fent (világűr), és van bátorsága a természeti törvényekben látni a világ magyarázatát (az istenek akarat helyett). Az apeirón gondolatából születik Püthagorasz matematikája, Newton mechanikája, a mágneses mezők, a fényhullámok, az egységes tér-idő, a kvantumfizika és a hálózatok dimenziója napjainkra. Hogyan születhetett meg a tudomány „ősgondolata” ott és akkor, nem korábban? Talán a i.e. 7–6. századi Milétosz volt a történelemben az első olyan közösség, ahol a (lüdiai) királyok elűzése után nincs papi kaszt és semmilyen hatalmi tekintély. A városállam polgárai szabadon vitatják meg a polisz törvényeit, a kritika és érvelés demokratikus kultúrája indul útnak. Ez a szabadság és nyitottság vezet oda, hogy átveszik a főnicíai ábécét, amelyet magánhangzókkal kiegészítve a történelem első fonetikus, jól tanulható és széles körben tanított betűírását hozzák létre. A beszéd rögzíthetővé és széles körben olvashatóvá válik. Ez a közösség nyitottá válik más kultúrák gondolataira is, a Közel-Kelet ősi tudására és a tengeri kereskedelemmel beáramló eszmékre. Kiszabadult az emberi szellem, a jóniai görögök merészeltek elsőként természeti magyarázatot adni bonyolult kozmikus jelenségeknek. Anaximandrosz fenti tételei, a világ első térképe, amit ő rajzolt, és az első prózai mű, amit a természeti jelenségekről ő írt. Mindez az agorán vitázva fejlődött, talán Thálésszel is beszélt, kérdezett, érvelt és gondolkodott.
Ott születik meg a nyugati világot felépítő modern kritikai gondolkodás, amely lázad az istenek és mítoszok, a tekintélyelvű alázatosság és az arisztokratikus bizonyosság ellen. A tudomány csírája, hogy posztulálunk valamit, ami a régi tanításokat megkérdőjelezi, és e posztulátumot vitára bocsájtjuk. Anaximandrosz szerint minden élet a tengerből jött, Hérakleitosz és Empedoklész a „fejlődés” gondolatát fogalmazzák meg, miszerint a változó természet kiválasztja a jobban alkalmazkodó szervezeteket. Püthagorasz már bolygórendszereket lát, amelyek középpontjába a Napot helyezi, de még nem hisznek neki. Ebből a szellemiségből születik egy-két évszázaddal később Szókratész sejtése a gömb alakú Földről (Platón: Phaidón), majd kételkedése saját tudásával szemben. Ekkoriban a kínai császári udvarokban a természetelvű gondolatokért fejvesztés járt. Milétosz szabad volt, ez vezetett a későbbi Platóni Akadémiához és a dialógusokhoz. A csúcspontot Arisztotelész jelenti, aki a szabad szellemnek módszert adott (organon), amelyet logikának nevezett. A helyes gondolkodás formájaként a tudományos értekezés ősformáit alkotja meg olyan fogalmakkal, mint a maxima, a kategória, az energia, az alapelv, a forma, a szillogizmus, a metafizika és a logika. Csaknem kétezer éven át Arisztotelész tanai uralják a nyugati gondolkodást, amint Hippokratesz és Galenosz dogmái az orvoslást. Csaknem másfélezer év (!) szunnyadó szelleme Roger Baconnel (13. sz.) kezd felszínre törni, aki bátran a teológia mellé a matematikát és az optikát helyezi. Kopernikusz és Galilei a Földet mozgásban látja, de a legnagyobb hatással Francis Bacon élesztik fel a kritikai gondolkodás tüzét, amely a sokmillió nyomtatott könyv ereje nélkül talán nem sikerült volna. Bacon lázad az évezredes ködképekkel (idolumok) szemben, és a természet törvényeinek keresésével Arisztotelész Organonja után kétezer évvel megalkotja az Új Organont (1620), a tudomány második „bibliáját”. Ennek poszt-fundamentumai csak hat évtizeddel később születnek meg, amikor Newton kiadja a Principia-t. Történetünk innen folytatódik.
Mit ünnepeljünk tehát a tudomány napján és havában? Mindenekelőtt az ember bátorságát a kételkedésre, a szabadságot arra, hogy egymás nézeteit vitassuk, kritizáljuk, ugyanakkor nyitottak maradjunk más kultúrák és eszmék megértésére. A demokratizmus olyan politikai érték, amelyben a tudomány két és félezer éve Milétoszban megszülethetett, és amelyet a tudományos közösségnek védenie és időnként ünnepelnie kell.
1.: Carlo Rovelli: A tudomány születése, Park könyvkiadó, 2020.
Nyitókép: Anaximandrosz (Santi festményén)
