A tudomány és a vallás kapcsolatáról szól a tudomány ünnepe alkalmából írt második cikkünk, amely történeti ívet rajzol az istenektől elszakadó ókori filozófiától az Istenhez megtérő modern tudósokig. Az istenhit és az ész örök konfliktusa vagy „… (fides et ratio) két szárny, melyekkel az emberi szellem fölemelkedik az igazság szemlélésére”?[1]
Első cikkünk[2] a természetelvű (Arisztotelész kifejezésével „fizikai”) világmagyarázatok milétoszi megszületését idézte meg. Bátor gondolkodók sora Thalesz-től Lucretius-ig (i.e. 1.sz) a természeti jelenségeket önmagukkal és nem isteni eredetű történetekkel kezdték magyarázni. A megidézett római költő azt merészelte írni, hogy „a természet végez mindent s maga alkot” (A természetről). Az ókori tudomány néhány évszázadon át megfért a sokistenhittel, és hirdethette, hogy az emberi ész révén megérthetjük a világot. Később az új egyistenhitek már kevésbé tolerálták a tudós kételkedést a vallásnak a világról szóló abszolút igazságaiban. Az ókor tudományos központját, az alexandriai könyvtárat vagy az iszlám vagy a keresztény hittérítés harcosai rombolták le, hogy melyik, az máig vitatott. Aquinói Tamás a 13. században már elismeri a tudományos logikát azzal a feltétellel, hogy az nem állhat ellentétben a vallási igazságokkal (Summa Theologiae). A tudomány és a vallás közötti kompromisszumkeresés története paradox módon a reneszánsz és a reformáció áramlataival kezdődött meg. A reneszánsz művész tudós és filozófus is egyben, az „uomo universale”-ban ébredt fel a hellénizmus és a sztoikusok természetelvű istenképe. Az Isten-princípium panteisztikus gondolattá, azaz deizmussá kezdett válni. A kereszténységen belül a reformáció indította el humanista fordulatot, az egyházi és hatalmi intézmények tekintélyével való szembefordulást.
A kor tudósai (Kopernikusz, Francis Bacon, Isaac Newton, Spinoza) keresztények voltak ugyan, de a természet törvénye és Isten akarata gondolataikban kezdett eggyé válni. Velük bontakozott ki a tudományos determinizmus tétele az ember természeti meghatározottságáról. A vallási parancsok Voltaire és I. Kant nyomdokain az ember belső erkölcsi parancsává profanizálódtak. Voltaire hadat üzent a babonáknak és fanatizmusnak, az egyházi zsarnokságnak, de a vallást szükségesnek tartotta hozzátéve tudományos credo-ját: „A kétely nem valami kellemes állapot, de a bizonyosság nevetséges”. D. Diderot, J.-J. Rousseau, A. Comte, I. Kant, G.E. Lessing, vagy Benjamin Franklin deizmusában Isten van, de már nem cselekszik. A világzónák közötti kapcsolatokban nagy társadalmi mozgások indultak, amelyekkel beáramlottak a természeti és az „örök világtörvény” vallásainak (sintoizmus, hindu, szíkh, buddhista, kínai univerzalista) panteista gondolatai is. A 19. századra az európai kultúra az isteni korszak és a heroikus lázadás korszaka után az emberközpontúság korszakába érkezett (A. Toynbee). Elindult a szekularizáció nagy társadalmi és politikai kísérleteinek korszaka. Megszületett a liberális paradigma: az emberi méltóság és az emberi tökéletesség kultusza. A tudományt az ipar és a pénz forradalma emelték fel, a forradalmak idolokat, idővel végzetes és pusztító korszenvedélyeket alkottak a maguk igazolására. A tudomány és annak nyomán a filozófiák a nyugati kultúra „fauszti” lelkületét ébresztették fel: az örökké kereső, kételkedő, a hatalmat akaró, célratörő, intoleráns és hedonista szellemet.[3] Az ember Isten helyett magát helyezte az univerzum „közepébe”, megszületett az „übermensch”, a „szocialista embertípus”, a faji felsőbbrendűség és ezek totalitariánus politikái. Az ember a tudománnyal Isten után a természetet, sőt az „Embert” is le akarta győzni.
A kapitalizmus és a tudomány szövetsége egyaránt az anyagban kereste a fejlődés titkát, az anyagi jelenségekből magyarázta az emberi életet. Az ebből születő materializmus üldözte a vallás transzcendens és spirituális válaszait. A 19. század végére elindul hódító útjára Darwin evolúcióelmélete (1859), mely szerint az emberi életnek nincs célja, a természetes kiválasztódás, alkalmazkodó mutációk termékei vagyunk, családfánkon furcsa élőlények vannak, az eukarióták, sőt a prokarióták rokonai vagyunk. Nincs Teremtés és nem vagyunk a „teremtés koronái”. Az ember „meztelen” ösztönlénnyé kezd válni, Freud szerint a szexualitás, Nietzsche szerint a hatalom akarása motiválja. A tudomány dehumanizál, naturalizál, demisztifikálja az embert és az életet.[4] A tudomány a mindenség elméletét keresi, de nem találja.
Isten viszont gyakran ott van a tudományos elméletek végpontján Darwin-tól S. Hawking-ig, van, aki „matematikusként”, van, aki biologoszként írja le Istent.[5] A deizmusban Isten a világegyetemet uraló természeti, matematikai, sőt morális (F. S. Collins) törvények forrása, azokkal egylényegű. A természettudomány nagyjai tehát rendszerint eljutottak egy, a világot megteremtő magasabb rendű intelligenciában való hithez. Sok tudós „a hitben hisz”, a kvantumfizika pedig a fizikából hiányzó „isteni részecskét”, mivel nem találta „istenverte részecskeként” (Higgs-bozon) kereste a CERN hadronütköztetőjében. A tudományos deizmus sem tudta azonban a tudomány agnoszticizmusának (Th. Huxley kifejezése) és ateizmusának erejét gyengíteni. A tudománnyal szemben egyes vallások is megalkották a maguk anti-evolucionista „teremtéstudományát”: a „kreacionizmust” és az „intelligens tervezés” tanát. A természettudománynak ezek után arra is vállalkoznia kell – R. Dawkins szerint –, hogy nyilatkozzon az Isten-hipotézis valószínűségéről: a tudomány nem lehet agnosztikus, csak ateista: „Egy felsőbbrendű teremtő szuperintelligencia létezése vagy nem-létezése igenis tudományos kérdés”.[6]
Albert Einstein bonmot-ja szerint „A tudomány vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak”. A tudomány hol sánta, hol biceg, hol pedig felismeri korlátait és Istenhez fordul. Az igazságban nem a kettőséget (veritas duplex), hanem az egységet kell keresni. Hogyan viszonyul a vallási igazságokhoz az emberi genom, az univerzum térképe, az entrópia tétele, a részecskefizika, a fekete lyukak fizikája? A vallásnak válasza van az élet eredetére és céljára, a tudomány továbbra sem képes az élet eredetének biológiai reprodukciójára, az életet csupán az anyag egy sajátosságának, szerkezetének következményeként látja. A vallás évszázados vallásháborúkért felel, a tudomány pedig bűnössé vált a világháborúk tömegpusztítása, a túlnépesedés, a természetet pusztító tömegtermelés és a biotechnológiai kockázatok miatt.
Mára a tudomány és a vallás közötti harc évszázados tragikumát mindkét „tábor” felismeri. A tudomány azt, hogy a megismerés korlátokba ütközik, nem tud az emberi lelket és bizonytalanságot megnyugtató válaszokat adni a nagy „létkérdésekre”. Az elmúlt kétszáz év tanulsága, hogy amint a szekularizált szabadságeszmény vagy a politikai ideológiák nem tudtak, úgy a tudomány sem tud önmagában közösségmegtartó erővé válni. A vallási hagyomány mint közösségépítő erő és közösségi őskép tartósan nem helyettesíthető. A transzcendens isteni igazságok, akár panteisztikus, akár univerzális filozófiával ötvözve az ember számára a közösség, a közös hit menedékét adják az egyéni szabadság magányában, a társadalom közönyében és a természet vadságával szemben. A tudomány felismeri, hogy az istenhit nem zárja ki az ésszel való megismerésre törekvését, sőt a tudományhoz hasonlóan ennek korlátait állítja. A világ ember által megismerhetetlen része hittel és egy az embernél nagyobb isteni erővel „megteremthető”. Az egyéni és közösségi spiritualitás és ezek rituáléja evolúciós kódok, az élhető világot teremtő emberi erő megnyilvánulása.
Másik oldalról a vallás felismeri a hit mellett a tudás hatalmát és az értelem igazságkeresésének fontosságát. XII. Pius pápa az 1950-es években az evolúciót az emberi fejlődés magyarázatául adott, igazolható tudományos megközelítésnek nevezte, és ezt II. János Pál pápa 1996-ban megismételte. 2011-ben XVI. Benedek azt mondta, hogy az emberek és a világ eredetét és fejlődését magyarázó tudományos elméletek nem állnak ellentétben a vallással, viszont számos kérdést válasz nélkül hagynak. 2014-ben a Szentszék által fenntartott Pápai Tudományos Akadémia ülésén Ferenc pápa elismerte a világ keletkezésére adott tudományos magyarázatokat azzal, hogy azok nem zárják ki Istennek a teremtésben játszott szerepét.
Az evolúcióelméleten alapuló tudományos felfogás és a keresztény vallás közötti különbségek egyre kevésbé tűnnek az értelem és az irracionális hit antinómiájának: mindkettő egyenrangúan hit vagy hipotézis (a tudomány nyelvén). Az evolúcióelmélet is végső soron hiten alapul, mivel nincs magyarázata sem a biológiai élet kezdetére, sem a biológiai komplexitás céljára. Olyan tudósok, mint Francis S. Collins vagy akár Freund Tamás agykutató a komplexitás, a megismerés határáig eljutva az Istenhit mellett érvelnek.[7] Végső soron a tudomány is hitkérdéssé válik. A tudomány és a vallás is ugyanarra tanít: a múlandó és esendő, ámde tudásra törekvő ember alázattal ismerje fel korlátjait és békés belenyugvással ápolja életét és emberi környezetét. Az embernek a vallásra és a tudományra egyformán szüksége van. A hinni vágyás és a tudni vágyás nem zárják ki egymást. A sánta (tudomány) és a vak (vallás) együtt gyógyulhat ki betegségéből.
[1] II. János Pál pápa 13. enciklikája „Fides et ratio”
[2] Az első rész linkje.
[3] Oswald SPENGLER: A Nyugat alkonya. Noran Libro, Budapest, 2011.
[4] RAVASZ László: Kicsoda az ember? B.R.K.I.E. Budapest, 1918. 39-44
[5] Francis S. COLLINS: Isten Ábécéje. Akadémia Kiadó, Budapest, 2018.
[6] Richard DAWKINS: Isteni téveszme. Libri Kiadó, 2007.
[7] Francis S. COLLINS: Isten Ábécéje. Akadémia Kiadó, Budapest, 2018.
