Szinte már közhelynek számít, hogy az évek óta tartó, a Krím-félsziget megszállásával és a kelet-ukrajnai szeparatizmus felszításával kezdődő orosz–ukrán konfliktus – különösen pedig a 2022. február 24-i nyílt orosz agresszió – óriási lökést adott az ukrán nemzetépítésnek. Ez ugyanis meglehetősen nehézkesen zajlott a Szovjetunió felbomlásával 1991-ben megszülető független Ukrajnában, mivel a nehéz és komplex történelmi örökséget cipelő országot kezdettől fogva számos törésvonal osztotta meg. Az Orosz Birodalomban (részben pedig Lengyelországban, illetve a Habsburg Monarchiában), majd a Szovjetunióban eltöltött idő következtében Ukrajna lakosságának jó része orosz anyanyelvű, az orosz kultúra pedig mélyen áthatja az ukrán társadalmat. A belső kohézió erősítéséhez az ország elhúzódó gazdasági és politikai válságai sem igazán járultak hozzá.
A külső fenyegetés, a közös ellenség, mi több, egy háború azonban néha komoly változásokat eredményezhet. A hovatartozás kérdése egy erőszakos konfrontációban kiélezetté válik, ilyenkor még az identitásukat/identitásaikat sokszor pragmatikusan kezelő és megélő „átlagembereknek” is elkerülhetetlenül választaniuk kell. A háborús szembenállás és a harcok tapasztalata így gyakran katalizálja a nemzetépítést, a nemzettel való azonosulás nemcsak az elitek, hanem a frontokon harcolók, a hadicselekmények elől menekülők vagy a hátországban szenvedők soraiban is jelentősen megerősödhet. Jó példa erre a klasszikus európai nemzetépítés hazája, Franciaország és 18. század végi forradalmi háborúi, az amerikai függetlenségi küzdelem, vagy régiónkban az 1848-as forradalmat követő magyar szabadságharc, az első világháború csehszlovák légióinak ténykedése, illetve a Szovjetunió „Nagy Honvédő Háborúja”. Az emberi életeket, az épített és természeti környezetet egyaránt pusztító konfliktusok tehát – paradox módon – így járulnak hozzá a nemzet építéséhez. Legalábbis ez derül ki a történetírásból, amelyben alig lehet egymástól szétválasztani a nemzetet és a háborút.
Bár az orosz–ukrán összecsapás végeredménye még nem ismert, mint ahogy az egész konfliktus történeti megítéléséhez is még sok időre – távolságtartásra és információra – lesz szükség, úgy tűnik, hogy az aktuális ukrajnai háború is ilyen következményekkel fog járni a legújabb ukrán történelemben. Ha Vlagyimir Putyin és tanácsadói valóban arra számítottak, hogy Ukrajna orosz nyelvű lakói majd lelkesen üdvözlik a bevonuló orosz haderőt, és tömegesen támogatják a Kreml célkitűzéseit, akkor – 2014 után újra – bebizonyosodott, hogy mindez súlyos tévedés volt. Az orosz geopolitikusok által felelevenített „Novorosszija” – Dél- és Kelet-Ukrajna – lakói közül csak kevesen nyilvánították ki abbéli vágyukat, hogy Ukrajna helyett Oroszországban vagy valami hozzá kötődő államalakulatban éljenek. Mindezt látványosan szemléltette a 2022-es orosz támadás első hullámai által érintett, jelentős orosz népességgel is rendelkező régiók ellenállása. Sőt, az orosz agresszió épp ellentétes hatást váltott ki Harkov (Harkiv) vagy Mariupol orosz védőiben, az odesszaiakban vagy akár az oroszajkú kijeviekben, akik nyilvánvalóvá tették, hogy azzal az országgal azonosulnak, amelynek az állampolgárai. És még akkor is Ukrajnát tekintik a hazájuknak, ha a kijevi törvényhozás korábban többször is korlátozta a kisebbségi jogokat. Így fordulhat elő, hogy ukrán menekültek ukrán hazafias dalokat énekelnek orosz nyelven, vagy így válik militáns ukrán hazafivá az az orosz anyanyelvű ukrajnai egyetemista, akit korábban „orosz nacionalizmusa” miatt rúgtak ki az egyetemről – és lehetne még folytatni az aktuális példákat.
Regionális összeállításunkban azt a kérdést vizsgáljuk meg, hogy a modern nacionalizmusok korában hogyan hatottak a közép-európai nemzetek fejlődésére a fegyveres konfliktusok. A sorozat részeit a linkekre kattintva nézheti meg:
