A szlovák nemzettudatban kiemelten fontos szerepe volt három háborús konfliktusnak, amelyek nagymértékben hozzájárultak a szlovák nemzeti identitás modern kezdeteihez, megszilárdulásához és a szlovák nemzeti önállósághoz is.
E katonai konfliktusok 1848–1849-hez, az első, illetve a második világháborúhoz köthetők, jellegüket tekintve pedig nem is lehetnének egymástól különbözőbbek. Hiszen hol egy autoriter hatalom segédcsapataként, hol egy dezertőrökből verbuválódott hadsereg tagjaiként, hol szülővidéküket védő gerillákként harcoltak a szlovákok. Volt, hogy a győztes oldalon álltak anélkül, hogy célt értek volna, volt, hogy győztek, bár valódi harcok nélkül, és volt, hogy elbuktak, miközben teljes, és a jövőjüket is befolyásoló morális győzelmet arattak. De különbségek voltak a hadszíntereken is: hol egy-két falu, hol a fél ország, hol pedig a világ másik felén található terület, Szibéria volt az események legfontosabb színtere.
Az viszont közös mindhárom háborúban, hogy a harci cselekmények túlmutattak önmagukon. Hiszen nem (vagy nem csak) egy terület elfoglalásáról vagy bármilyen egyéb hadi zsákmányról, harci sikerekről volt szó, nem pusztán az ellenség legyőzése volt a kitűzött cél. Akik e harci cselekményeknek a narratíváját meghatározták, akik értelmet adtak a küzdelmeknek, azaz jelentéssel látták el a konkrét harcokat, mindig egy elvont eszmét, a szlovák nemzet legitimációját, létezéshez, saját államhoz, az önállósághoz való jogának megerősítését vagy a függetlenségét tűzték ki célul.
Egy „történelem nélküli nemzet” történelme
A 19. század elején Magyarországnak milliónyi szlovák anyanyelvű lakosa volt, azonban identitásukban általában nem a nyelvükhöz való viszony, az elképzelt, modern nemzeti közösséghez való tartozás jelentette a legfontosabb tényezőt. Noha már ebben a korszakban megjelentek különféle szlovák nemzetkoncepciók, ezek azonban széles tömegekhez nem értek el. A pesti evangélikus lelkész, Ján Kollár például felvázolt egy víziót, amely szerint a különböző országokban, birodalmakban élő szlávok egy nemzetet alkotnak, amelynek négy törzse van, ezek közül a szlovákok a cseh törzs alá tartoznak, és így cseh nyelven kell írniuk. Hogy a koncepciónak bármilyen politikai tartalma lett volna (például a szlávok egyesítése egy birodalomban), azt Kollár következetesen tagadta. Nem kell túl sok érvet felhozni amellett, hogy ez a képzeletbeli, soha meg nem valósult birodalom, ahol a szlovákok úgy élhetik meg szlovákságukat, hogy csehül írnak, meglehetősen bonyolult és életidegen, széles tömegek számára pedig szinte befogadhatatlan volt. Inspirálóan hatott viszont a következő szlovák generációkra, amelyek szépen lassan kialakították a nemzeti integráció projektjét. Bár eleinte itt is még csak egy zárt, egy-két tucat fiatal által alkotott evangélikus csoportról volt szó, vezetőjükkel, Ľudovít Štúrral elérték, hogy a katolikus szlovák értelmiség és részben a szlovák anyanyelvű kisnemesség is csatlakozzon hozzájuk. A legfontosabb cél azonban természetesen a szélesebb városi és paraszti tömegek megnyerése volt, amelyben viszont 1848 előtt nem igazán voltak eredményesek. Ráadásul bár a magyar politikai elit egyértelműen politikai mezőben értelmezte és ellenfélnek tekintette őket, a modern politizálástól még messze voltak. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy Štúr lelkesen üdvözölte a márciusi forradalom által generált társadalmi változásokat, viszont a legfontosabbról, a szlovák politikai képviseletről egyáltalán nem volt véleménye. Amikor a nemesi diétát felváltó népképviseleti országgyűlés révén végre megnyílt annak a lehetősége, hogy szlovák tömegek szlovák képviselőket válasszanak az első népképviseleti parlamentbe, Štúr azt írta, neki teljesen mindegy, hogy mi fog történni a választójoggal kapcsolatban…
Végül ennek a kérdésnek valóban nem lett jelentősége, a szlovák mozgalom ugyanis gyorsan a császári oldalra sodródott, ahol saját szabadságukért paradox módon a magyar szabadságharccal szemben léptek fel. 1848 ősze és 1849 nyara közt három hadjáratban vettek részt, többnyire a császári hadsereg valamelyik egységének a támogatásával. Az 1848 őszi nyitrai, majd az 1848 téli Trencsén vármegyei tapasztalatokkal szemben az 1849 elején Turócba bevonuló szlovák katonaságot hatalmas lelkesedéssel és szimpátiával fogadta a szlovák lakosság. Bár a céljaik eleinte kiforratlanok voltak, a harmadik, turóci hadjárat sikere nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kikristályosodjon egy markáns politikai cél: az önálló, Magyarországtól független szlovák állam igénye.
Bár ez utóbbi ekkor nem valósult meg, létrejött viszont a szlovák nemzet elbeszélhető története, csatákkal és hadjáratokkal, győzelmekkel és vereségekkel, katonai és politikai vezetőkkel, szlovák hősökkel és árulókkal, mártírokkal és legendákkal. Ahogy Štúr írta egy cseh orvos 15 éves lányának, Mariana Božena Stankovának még az első hadjárat után, 1848 októberében: „Első ütközeteink igen sikeresek voltak; ötben mi győztünk. Nagy volt táborunkban az ujjongás. De az utolsó, döntő csatát elvesztettük, és egy időre vissza kellett vonulnunk. Bár néhány honfitársunk ott is, a döntő összecsapás után is tartotta az emberekben a lelket; több órán át helytálltak a szakaszukban, és egy rakás ellenséget levágtak. Ez a nemzet nem pusztul el. Felkelésünkkel történelmet adtunk sokáig történelem nélküli nemzetünknek, és ennek van a legnagyobb erkölcsi hatása.”
Štúrnak, bár ezt ő maga már nem élhette meg, alighanem igaza volt. Az egyik 1848-as szlovák nemzeti mártír, Viliam Šulek nővére négy évtizeddel később gyakran mesélte el testvére tragikus történetét és mártírhalálát az egyik unokájának, aki felnőve, az első világháború alatt oroszlánrészt vállalt az önálló Csehszlovákia megalapításában.
Akik Szibériában harcoltak Csehszlovákiáért
Milan Rastislav Štefánik, aligha függetlenül a családja által megélt traumáktól, már egészen fiatalon, 18 évesen úgy döntött, hogy életét nem Magyarországon éli le. Prágai egyetemi évei után Franciaországban próbált meg csillagászként elhelyezkedni. Ott-tartózkodása alatt azonban olyan sikeresen illeszkedett be a francia társadalomba, hogy nem csak a tudományos, de a politikai elittel is szoros kapcsolatai épültek ki. E kapcsolatoknak köszönhetően tudta elérni, hogy a francia döntéshozó politikusok – és így az antanthatalmak is – a háború második felétől fokozatosan a hadicéljaik közé sorolják Csehszlovákia megalapítását is. Ez nem csak azért volt nagy teljesítmény, mert például az akkori francia miniszterelnök Štefánik nélkül aligha fogadta volna személyesen a két alig ismert kelet-európai emigránst, Tomáš Garrigue Masarykot és Edvard Benešt, hanem azért is, mert Csehszlovákia létrejötte egyáltalán nem volt magától értetődő. Hiszen az európai hatalmi egyensúly egyik fontos tényezőjével, az Osztrák–Magyar Monarchiával szemben egy addig nem létező állam létjogosultságát kellett alátámasztaniuk – amelyet ráadásul egy olyan nemzet alkotott, amelynek két fele soha nem élt egy országban, és még az is bizonytalan volt, hogy egyáltalán egy vagy két nemzetről van-e szó?
Az új állam legitimációját azonban végső soron sikerült alátámasztani, mégpedig egy olyan hadsereg révén, amely semmilyen, éppen létező államhoz nem tartozott. Štefániknak és a csehszlovák emigrációnak köszönhetően ugyanis az Osztrák–Magyar Monarchia cseh és szlovák katonáinak tízezreit sikerült meggyőzni arról, hogy dezertáljanak, és álljanak át az antant oldalára. Az egyik legjelentősebb, hadifoglyokból és dezertőrökből megszervezett 50 000 fős cseh-szlovák sereg 1918-ban Szibériában volt. Az antanthatalmak egy ideig nagy szerepet szántak ennek a hadseregnek – mint az antant képviseletében ott állomásozó legjelentősebb katonai erőnek – az oroszországi bolsevikok elleni harcban és a „rend helyreállításában”. Az így létrejövő cseh-szlovák légionárius alakulatok tehát komoly politikai és diplomáciai tőkét jelentettek a csehszlovák állam létrehozásáért küzdő csoportoknak, míg a résztvevők számára a csehszlovák légiósok közé való tartozás egy rendkívül erős identitásformáló tényező volt.
Egy bukott felkelés győzelme
Štefánik azonban 1919-ben meghalt, a csehszlovák állam pedig erős cseh dominanciával jött létre. Az első köztársaság azonban alig több mint húsz év múlva, a harmadik birodalom nyomására széthullott – míg a csehországi területekből Hitler létrehozta a Cseh–Morva Protektorátust, addig Szlovákiában egy teljesen a náci Németországtól függő bábállam alakult meg Jozef Tiso vezetésével. A Tiso-féle Szlovákia részt vett a Lengyelország és a Szovjetunió elleni hadjáratokban, 1941 végén pedig Nagy-Britanniának és az Amerikai Egyesült Államoknak is hadat üzent. Hogy ennek ellenére 1945-ben Szlovákia egyértelműen a győztes oldalon találta magát, az egy újabb fegyveres konfliktusnak, a Szlovák Nemzeti Felkelésnek volt köszönhető. Az 1944. augusztus 29-én kirobbant felkelésbe a szlovák hadsereg jelentős része bekapcsolódott, ám mivel a szervezkedés idejekorán lelepleződött, nem tudott minden hadosztály csatlakozni.
Szlovákia területének középső részét még így is ellenőrzése alá tudta vonni a 60 000 főnyi katonaság, akikkel együtt harcolt 18 000 partizán is. A hegyek közt és a szorosokban, jórészt gerillahadviseléssel vívott véres ütközetek tekintélyes német haderőt kötöttek le két hónapon keresztül, és bár a felkelés elbukott, politikai jelentősége felbecsülhetetlen volt, hiszen ez által sikerült Szlovákiát az antifasiszta koalíció részeként felmutatni.
A három háborús konfliktusban tehát közös volt, hogy világtörténelmi fordulópontokban erősítette meg a szlovák nemzeti identitás / állami lét kereteit. Azonban az is igaz, hogy a háború önmagában ehhez nem lett volna elegendő: csupán egy már korábban elindult társadalmi erjedés katalizátoraként emelte magasabb szintre a már egyébként is létező társadalmi és politikai folyamatokat. E politikai-társadalmi folyamatokról pedig sokat elmond, hogy bár 1848 és 1944 között jó négy generációnyi idő telt el, mégis mindhárom háború katonai vezetői (Jozef Miloslav Hurban, Milan Rastislav Štefánik és Rudolf Viest) ugyanabból közegből, a néhány tucat család által alkotott, nemzetileg elkötelezett evangélikus egyházi társadalmi hálózatokból érkeztek. Ez azonban már egy másik történet…
Szakirodalom
Matus László: A tudós könyvmoly, a bakonyi vadkan és a maláriás vasutas. Tanulmányok Magyarország szlovák történelméről. Békéscsaba, VÚSM, 2020. Bibliotheca Ludovici Haan.
Kiss Szemán Róbert: Szláv pokol Pesten. Ján Kollár munkássága 1819 és 1849 között. Balassi: Budapest, 2010.
Demmel József: A szlovák nemzet születése. Ľudovít Štúr és a szlovák társadalom a 19. századi Magyarországon.Pozsony, Kalligram, 2011.
Demmel József (szerk.): Ľudovít Štúr: A szlávok és a jövő világa. Válogatott írások és beszédek. Pozsony, Kalligram, 2012.
Michal Kšiňan: Milan Rastislav Štefánik. Muž, ktorý sa rozprával s hviezdami. Bratislava, Slovart, 2021.
Juraj Benko: Vojnová socializácia mužov v armáde, v zajatí a v légiách (1914 – 1921). Forum Historiae 2009/1. 46 – 65.
Róbert Arpáš: Civilný život na povstaleckom území v čase SNP. Forum Historiae 2009/1. 194–202. http://www.forumhistoriae.sk/sites/default/files/16-arpas.pdf
Dušan Kováč: Szlovákia története. Pozsony, Kalligram, 2001.
Dušan Kováč: Milan Rastislav Štefánik. Krátky životopis. Bratislava, VEDA, 2020.
