Az ukrán–orosz háború első három napja után egyre inkább úgy tűnik, hogy az Orosz Föderáció erői olyan területeket próbálnak megszállni, amelyek már a cári időkben (1918 előtt) is a birodalom részei voltak. Fontos azonban, hogy ezek nem az egykori Kijevi Rusz (882–1240) néven ismert keleti szláv állam, hanem a 17. század második felétől gyarmatosítással megszerzett területek.
A mai Ukrajna területét földrajzi és történelmi szempontból a Harkiv–Csernovic városait képzeletben összekötő vonallal két részre oszthatjuk. Ettől északra inkább a dombos, erdős vidék, míg tőle délre a síkvidéki sztyeppe a jellemző. A Kijevi Rusz déli határa is nagyjából e vonalig terjedt, ettől délre a kijevi nagyfejedelem sosem tudta területét tartósan kiterjeszteni. A sztyeppén folyamatosan váltották egymást a különböző lovasnomád népek (kazárok, bolgárok, magyarok, besenyők, kunok, úzok és mások), itt zajlott a népvándorlás, végül pedig Mongol Birodalom részbirodalma, az Aranyhorda foglalta el. A mongolok egyúttal összeroppantották a Kijevi Rusz államszervezetét is.
Az Aranyhorda összeomlása után az e területen maradt tatárok létrehozták a Krími Tatár Kánságot. Eközben a Kijevi Rusz törzsterületére a Litván Nagyfejedelemség nyomult be, majd 1386-ban a Lengyel Királysággal perszonálunióban lépett állam egyre inkább kiterjesztette délkeleti határait a sztyeppére is. A lengyel–litván állam (Rzeczpospolita) legnagyobb kiterjedése idején a Dnyeperen húzódott a keleti határvonala, de a Fekete-tengerig nem ért el, azt továbbra is a Krími Tatár Kánság uralta. A Kánság területe a Krím-félszigetre és az Azovi-tenger teljes partvidékre terjedt ki.
Ez a felállás egészen az 1600-as évek közepéig tartott, amikor a felemelkedő, Moszkva központú állam (Moszkvai Nagyfejedelemség), immár a Romanovokkal az élén nyugati irányú hódításokba kezdett. Terveit megkönnyítette, hogy a Jagelló-ház kihalása után a lengyel–litván állam egy súlyosabb belső problémával küzdött. A legsúlyosabb helyzet a keleti végeken alakult ki. A feudális kötöttségek alól menekülő pravoszláv parasztság és a deklasszálódott ukrán nemesség menekülő tömege éppen itt, a „senki földjén”, a Dnyeper déli folyása mentén talált menedéket. Az itt megszerveződő kozák mozgalom Bohdan Hmelnyickij vezetésével 1648-ban felkelést robbantott ki a lengyel–litván állam főnemessége ellen. A kozák hadisikerek után az 1649-ben megkötött zborovi egyezmény értelmében létrejött a kozákok állama a Zaporozsjei Had vagy másnéven a Hetmanátus a kijevi, a braclavi és csernyihivi vajdaság területén.
A lengyelek ellentámadása után azonban a csalódott kozákok az orosz cárhoz fordultak oltalomért, így 1654-ben megkötött perejaszlavi szerződés értelmében a „kozákok állama” a cár jogara alá került. Harkov alapítására is ekkor kaptak cári engedélyt a kozákok. Így az orosz és a lengyel–litván állam határa úgy változott meg Moszkva javára, hogy katonailag részt sem vettek a felkelésben. A határokat aztán egy lengyel–orosz háborút követően, 1667-ben andruszovói békében konkretizálták, így a balparti Ukrajna (Dnyepertől keletre, beleértve Kijevet) az Orosz Birodalom részévé vált, de a folyó kanyarulatától délre fekvő kozák állami szerveződés (Zaporizzsja) 1667 és 1686 között a Rzeczpospolita és Oroszország közös kondimíniuma maradt, s csak ezt követően került a cár birodalmához.
Ezt követően mintegy száz évet kellet várni az újabb orosz előrenyomulásra (nem számítva most Nagy Péter sikertelen hadjáratát a Krími Tatár Kánság ellen). II. (Nagy) Katalin cárnő elég erősnek érezte a birodalmát ahhoz, hogy tudatos gyarmatosító politikát folytasson a régióban, miközben nem csupán a lengyel–litván állam mutatkozott egyre gyengébbnek, hanem az Oszmán Birodalom is, amellyel a krími tatárok szövetséges/függőségi viszonyban álltak. Katalin Oroszországa végül két nagy háborúban győzte le az Oszmán Birodalmat, és lényegében uralma alá vette az egész sztyeppevidéket, a mai Ukrajna déli részét.
Először, az 1768 és 1774 között folyó orosz–oszmán háborút lezáró kücsük-kajnaradzsi békében Katalin elérte, hogy a Kánság függetlenedjen az Oszmán Birodalomtól, amivel valójában orosz protektorátussá vált. Ez csupán átmeneti állapot volt, mivel 1783-ban az oroszok annektálták a területet, s ezzel megszerezték a Krímet egészen a Déli-Bugig és az Azovi-tengert. Katalin igazi gyarmatosítóként viselkedett, katonai kormányzást vezetett be, illetve katonai és kereskedő városokat hozott létre. Herszont már korábban, 1778-ban, Szevasztopolt pedig 1783-ban az orosz hódítók alapították. A háborúk során a térségből sokan elmenekültek, de messze nem mindenki, s a helyükre a gyarmatosítók oroszajkú telepeseket hoztak magukkal.
Másodszor, az 1787–1792 között vívott újabb orosz–oszmán háborúban az oroszok elfoglalták Ocsakovot (1788), majd a jászvásári (Iași) békében az addigi oszmán Ediszán/Jediszán területe orosz lett. Ettől kezdve az orosz–oszmán határt a Dnyeszter képezte. Az oroszok pedig újabb gyarmati telepeket/városokat alapítottak: Odesszát (1794) és Mikolajivet (1798).
E háborúkat természetesen nem önmagában a területszerzés, hanem gazdasági és katonai célok motiválták. A Fekete-tengerhez való kijutás nemcsak a birodalom világkereskedelmi vérkeringésébe való bekapcsolódásról szólt (lásd Odessza gabonakereskedelmét), hanem az Oszmán Birodalom meggyengítésével a Dardanellákon keresztül az orosz flotta kijuthatott a Földközi-tengerre is, amellyel Oroszország európai nagyhatalommá vált.
A bekebelezett terület Új-Oroszország vagy Novo-Rosszija néven került be a köztudatba. Eredetileg egy 1764-ben létrehozott katonai körzet volt az Orosz Birodalom, a Krími Tatár Kánság és az Oszmán Birodalom határán, 1775-ben hozzácsatolták a felszámolt Zaporizzsjai Szics földjeinek egy részét, majd a Krími Kánság annektálása után felszámolták. Hamarosan, a második orosz–oszmán háború után I. Pál cár 1796-ban újra létrehozta. Fővárosa a még 1778-ban alapított Jekatyerinoszlav lett, amely felvette a Novorosszijszk nevet (ma ez Dnyipro). Új Oroszország kormányzóság 1802-ig létezett.
A térképen a területek megszerzésének dátumai
(forrás: wikipedia)
Mindeközben a birodalom nyugati határvidékén is folyt a területszerzés. A lengyel–litván államot három lépésben, 1772-ben, 1793-ban és végül 1795-ben teljesen felosztották a poroszokkal és Habsburgokkal közösen, így leszámítva a Galícia keleti felét (Lemberg, ma Lviv központtal), ami a Habsburgokhoz került, a mai Ukrajna majdnem egész területe a cári birodalom részévé vált.
Ez az állapot az első világháború kitöréséig állt fenn. A háborút lezáró utolsó, a függetlenné váló lengyelekkel 1921 tavaszán, Rigában megkötött béke értelmében a mai Ukrajna nyugati fele Lengyelországhoz, a keleti része pedig a Szovjetunióhoz került. A szovjet állam lényegében az 1667 és 1792 között gyarmati céllal szerzett területeit, illetve ezen túl a Zbrucs folyó vonaláig tarthatta meg az egykori cári területeket. (1793-ban a lengyel–litván állam második megcsonkításakor is a Zbrucs folyónál volt Oroszország nyugati határa.)
Amit a most kirobbant ukrán–orosz háború első napjaiban látunk, az arra enged következtetni, hogy az orosz csapatok elsősorban éppen ezeket a 1667 és 1792 között megszerzett területeket szeretnék elfoglalni, beleértve természetesen Kijevet, vagyis nem a nyugati kultúrkörrel kapcsolatban állt egykori Kijevi Rusz törzsterületeire tart igényt. Az orosz vezetés motivációi ugyanúgy gazdasági és katonai jellegűek lehetnek, mint Nagy Katalinnak voltak.
