Milyen formában van jelen a háború a modern cseh nemzeti identitásban? Mi jellemzi jobban a cseheket: Švejk, a „derék“ katona vagy pedig az 1938 őszén mozgósított és a hazájukért akár meghalni is kész százezrek? Munkatársunk írása ezt a történelmi sztereotípiákkal jócskán megterhelt kérdést tekinti át.
A cseh nemzetépítésben – eltérően a magyartól vagy a romántól, de bizonyos mértékben még a szlováktól is – egészen az első világháborúig nem játszottak különösebben nagy szerepet a fegyveres konfliktusok. A „Nagy Háborúval” ez is megváltozott, még akkor is, ha a csehekről ma is élő – igaz, valójában sokszor félrevezető – „nemzetkarakterológiák” továbbra sem kifejezetten harcias nemzetként tartják számon őket.
A 15. századi huszita háborúk, majd a harmincéves háború (1618–1648) bevezető szakaszában való aktív részvétel után Csehország inkább a különféle európai konfliktusok hátországa és/vagy hadszíntere volt. Ugyanez érvényes a Habsburg Monarchiát megrengető 1848–1849-es forradalmak és nemzeti szabadságharcok idejére is: miközben Lombardiában, a Magyar Királyságban és Erdélyben – sőt, időnként még Bécsben is – véres harcok zajlottak, Cseh- és Morvaország, illetve Szilézia megmaradt részei ekkor a Habsburg-dinasztia támaszaként és hátországaként szolgáltak. Igaz, 1848 tavasza Prágába is nyugtalanságot hozott, ám a belső megosztottsággal is küzdő cseh nemzeti mozgalom vezetői mégsem keveredtek olyan összetűzésbe az udvarral, mint az olasz vagy a magyar nacionalisták. Ez részben a kormányzati intézkedéseknek volt köszönhető – például a jobbágyság eltörlésének és a cseh és német nyelv csehországi egyenjogúsításának –, részben pedig a nagynémet egységmozgalom térnyeréséből következett. A cseh liberálisok ugyanis egy megreformált Habsburg Monarchiában nagyobb biztosítékot láttak a cseh nemzet jövőjére nézve, mintsem a német nemzeti aktivisták programja alapján egy, a cseh területeket is magában foglaló egységes Németországban. Ráadásul Alfred Windischgrätz herceg Prága főparancsnokaként katonai erődemonstrációkkal is igyekezett megelőzni az esetleges forradalmi megmozdulásokat a cseh fővárosban. A cseh radikális demokraták és a diákok azonban 1848. június 12-én felvonulást szerveztek, majd összecsaptak a kivezényelt katonai egységgel (ekkor ölte meg egy – feltehetően eltévedt – golyó Windischgrätz feleségét is). Ezt követően számos barikád jelent meg Prága utcáin, a felkelők pedig bevették magukat a Károly-Ferdinánd Egyetem épületeibe. Bár az ellenállók nem tudták átvenni az uralmat a város fölött, Windischgrätz herceg el akarta kerülni az utcai harcokat, és a Moldva (Vltava) túloldaláról bombázni kezdte az Óvárost. Időközben a cseh vidék is megmozdult Prága támogatására, de az ott szervezett nemzeti gárdák már nem tudták megakadályozni a felkelők június 17-i kapitulációját. A néhány tucat áldozattal járó összecsapások után, július végére az ostromállapotot is megszüntették Prágában, 1849-ben pedig a hatóságoknak sikerült elfojtaniuk a radikálisok újabb összeesküvését.
A „pünkösdi zavargások” forradalmi epizódját leszámítva a cseh nemzeti mozgalom meghatározó része inkább a nemzeti célok békés úton való elérésére törekedett. Ennek megfelelően a cseh küldöttek részt vettek a bécsi és kremsieri (kroměříži) alkotmányozó gyűléseken, majd a birodalom képviseleti testületeinek munkájában és a politikai életben. A modern cseh nemzeti identitás tehát alapvetően nem a háborúkra és forradalmakra épült, hanem a cseh polgárság gyarapodásából építkezett. Igaz, a történészek a cseh történelem különféle konfliktusait – például a huszita háborúkat és a németek elleni küzdelmeket – is felhasználták a nemzeti történelem megkonstruálásához.
Az Osztrák–Magyar Monarchián belüli cseh emancipatorikus törekvések meghiúsulása – különösen a birodalom trialista (osztrák–magyar–cseh) átalakításának kudarca –, valamint a csehországi cseh és német nemzetépítés súrlódásai azonban oda vezettek, hogy idővel radikálisabb elképzelések is megjelentek a cseh nemzeti mozgalomban. Az első világháború kitörése után így nyert teret a nemzeti függetlenség eszméje, kiegészülve a „csehszlovák nemzet“ koncepciójával. A világháború végül több szempontból is meghatározónak bizonyult a cseh nemzetépítés vonatkozásában. Elsősorban azért, mert katalizálta az Osztrák–Magyar Monarchia sokrétű válságát, a birodalom meggyengülése pedig 1918-ra átértékelte a szerepét az európai egyensúly fenntartásában. Másodsorban azért, mert az emigrációban ténykedő cseh és szlovák politikusok idővel elérték, hogy az antant támogassa célkitűzéseiket. A központi hatalmak katonai veresége így végül Ausztria–Magyarország felbomlásához vezetett, ami a cseh nemzeti mozgalom legmerészebb törekvéseinek megvalósulásába, vagyis a független csehszlovák állam megalapításába torkollott.
A háború első éveiben ugyan az antanthatalmak képviselői még tartózkodóan viszonyultak a Monarchiából emigrált értelmiségiekhez – Tomáš Garrigue Masarykhoz, Edvard Benešhez és Milan Rastislav Štefánikhoz –, illetve nagyszabású elképzeléseikhez, de a későbbiek során ez fokozatosan megváltozott. A hadi cselekmények elhúzódása, majd Oroszország 1917-es megroggyanása, végül pedig 1918 tavaszi kiesése következtében a háború befejező szakaszára a nemzeti mozgalmak az antant fontos szövetségeseivé léptek elő. Ausztria–Magyarország nemzetiségeinek támogatását – a Woodrow Wilson meghirdette nemzeti önrendelkezési elv alapján – ugyanis nemcsak morálisan megalapozott hadicélként lehetett felmutatni, hanem az ellenség hátországának destabilizálásával, sőt akár a Monarchia háborúból való „kiütésével“ is kecsegtetett. De más, közvetlen haszonnal is járt: a cseh és szlovák hadifoglyokból, önkéntesekből és dezertőrökből csehszlovák alakulatokat – „csehszlovák légiókat“ – szerveztek, amiben elsősorban Štefánik jeleskedett. A főképp Oroszországban, Olaszországban és Franciaországban felállított egységek pedig legalább részben pótolhatták az antant egyre növekvő veszteségeit. A háború végére már – a csehszlovák adatok szerint – több mint százezer fő szolgált ezekben a légiókban, és bár nem jutott nekik kiemelt szerep a központi hatalmak vereségében, puszta létezésük is rendkívül fontosnak bizonyult Csehszlovákia létrehozása, illetve az államalapítás legitimálása szempontjából.
A Csehszlovák Köztársaságot 1918. október 28-án Prágában kikiáltó cseh, valamint a hozzájuk két nappal később Turócszentmártonban (Martin, Szlovákia) csatlakozó szlovák politikusoknak szó szerint meg kellett harcolniuk az új állam területéért. A német többségű, később összefoglaló kifejezéssel Szudétavidéknek nevezett határvidék német vezetői ugyanis szintén kinyilvánították régióik önrendelkezését, azzal a céllal, hogy egyesüljenek Németországgal. A csehszlovák kormányzat azonban ragaszkodott Csehország történelmi határaihoz, és 1918 végén ellenük küldte a formálódó csehszlovák hadsereget. Az antanthatalmak jóváhagyásával decemberben Prága letörte a német ellenállást, 1919 tavaszára pedig kisebb-nagyobb összetűzések árán pacifikálta a szeparatista peremvidékeket. Igaz, alig húsz évvel később bebizonyosodott, hogy ez a siker csak átmeneti volt.
Konfliktus alakult ki Csehszlovákia és Lengyelország között is. Míg az egykori Árva és Szepes vármegye területén viszonylag gyorsan stabilizálódott az új államhatár, a sziléziai Teschen (Těšín/Cieszyn) vidékéért 1919 januárjában szabályos háború folyt a két új ország között. A „hétnapos háború“ eredményeként Prága ugyan megszerezte a szóban forgó térség fontos részét, ám megromlott a kapcsolata Varsóval, ami húsz évvel később tragikusan visszaütött Csehszlovákiára.
A legkomolyabb összeütközésre azonban Magyarország ellenében került sor. A csehszlovák vezetés már 1918 novemberében csapatokat küldött a pontosan még nem definiált „szlovák területek“ birtokba vételére, de ez a próbálkozás akkor még kudarcot vallott. Felső-Magyarország elfoglalása csak azt követően történhetett meg, hogy az antanthatalmak jóindulatában és a békekonferenciában bízó Károlyi-kormányzat teljesítette a Párizsból érkező ultimátumokat, és az év végére kivonta a magyar alakulatokat a Dunától és Ipolytól északra fekvő térségből. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a csehszlovák kormány – további területszerzés reményében – követte a román példát, és támadást indított Magyarország ellen, ám az újjászervezett Vörös Hadsereg először megállította, majd az ún. „északi hadjárat“ során jelentős mértékben visszaszorította a csehszlovák erőket. A váratlan magyar sikerekhez kétségkívül hozzájárultak a csehszlovák hadsereg felszereltségének hiányosságai, valamint az élén álló olasz és francia katonatisztek közötti viták is, mindazonáltal idővel sikerült stabilizálni a frontot. A harcoknak azonban nem egy döntő csata, hanem egy újabb párizsi ultimátum vetett véget, és a Vörös Hadsereg visszavonult a nagyhatalmak által meghatározott demarkációs vonalra. A Tanácsköztársaság bukása után, 1919 augusztusában újfent meginduló csehszlovák csapatok már nem ütköztek komolyabb ellenállásba.
Ezekben a harcokban – különösen a Felső-Magyarországért és Csehszlovákia, vagyis a mai Szlovákia déli határaiért folyó küzdelmekben – kulcsfontosságú volt a fokozatosan hazaérkező csehszlovák légiók részvétele. Még akkor is, ha ez alapvetően az olaszországi és franciaországi egységeket jelentette, a légiók legnagyobb része ugyanis ekkor még mindig Oroszországban tartózkodott. Ennek ellenére a cseh történeti tudatban csak meglehetősen halványan vannak jelen ezek a fegyveres konfliktusok. Az első világháború emlékezetét inkább két, egymással szemben álló reprezentáció uralja: egyrészt Jaroslav Hašek Švejkje, illetve a megbízhatatlan és a Monarchia seregeiből tömegesen dezertáló vagy az ellenséghez átálló cseh és szlovák katonák képe, másrészt a légiók mítosza, amely főképp a szibériai kalandokból táplálkozik (és amelyet az államszocializmus alatt igyekeztek elfeledtetni).
Pedig az előbbiről már többen is kimutatták, hogy nem felel meg a valóságnak, és 1918-ig több mint egymillió cseh harcolt a császári és királyi hadseregben, végig lojálisan kitartva uralkodójuk mellett, míg az Oroszországban megszervezett légiók – hiába vonták egy adott pillanatban ellenőrzésük alá a transzszibériai vasútvonalat – nem tudták megakadályozni a bolsevikok győzelmét (és haza is csak a Csehszlovákiáért vívott harcok vége után érkeztek). Ám az első köztársaságban tudatosan épített legendában a légiók az államalapításhoz való fegyveres cseh és szlovák hozzájárulás elsődleges jelképévé váltak, hasonlóan az 1919 elején repülőbaleset áldozatául esett Štefánik körüli szlovák kultuszhoz (mindez pedig az 1989-es rendszerváltás után is újjáéledt). A csehszlovák politikai diskurzusban a Monarchia háborúja nem az elnyomott csehek (és szlovákok) harca volt, ám az antant győzelméből mégis aktívan kivették a részüket.
Ezt a kettősséget a második világháború sem számolta fel, sőt talán még tovább erősítette. Prága ugyanis hiába készült fel az önvédelemre az egyre agresszívabban terjeszkedő náci Németországgal szemben, 1938–1939-ben végül nem a fegyverek, hanem a diplomácia döntötte el Csehszlovákia sorsát. Edvard Beneš köztársasági elnök és Milan Hodža kormánya ekkor már nem tudta kezelni a kiújuló „szudétanémet válságot“ – de titokban Hitler is arra biztatta a csehországi német vezetőket, hogy teljesíthetetlen követelésekkel álljanak elő. A német diktátor a szudétanémetek önrendelkezésére hivatkozva és egy újabb háborúval zsarolva elérte, hogy Franciaország és Nagy-Britannia cserbenhagyják Csehszlovákiát. Bár a csehszlovák politikai és katonai vezetés elszánta magát az ország területi integritásának megvédésére – ezt szolgálta volna az az erődrendszer, amelyet az 1930-as évek közepétől kezdtek el építeni a határvidéken, továbbá az 1938-as mozgósítások is –, brit és francia nyomásra végül nem vállalta a háborút, és kénytelen volt engedni.
A Prága rovására – és képviselői mellőzésével – 1938. szeptember 30-án megkötött müncheni egyezmény alapján Csehszlovákia átengedte Németországnak a német többségű határvidéket. „München“ viszont nemcsak a korabeli csehszlovák politikát rázta meg – a Szlovákiának és Kárpátaljának megadott autonómia a centralizált (nemzet)állam végét jelentette, és a politikai elit is jelentős változásokon ment keresztül –, hanem tartós nyomokat is hagyott a cseh nemzettudatban. A cseh közvélemény és az utókor is az ország „megcsonkításaként“, „diktátumként“ és árulásként értékelte a nagyhatalmi döntést, annál is inkább, hogy arra a Csehszlovákia létrehozását 1918-ban elősegítő, majd biztonságát garantáló szövetségesei közreműködésével került sor. A történelmi Csehország szerves részének tekintett Szudétavidék fontos iparvidékeket és nyersanyaglelőhelyeket foglalt magában, továbbá olyan városokat, mint például Liberec (Reichenberg), Ústí nad Labem (Aussig), Most (Brüx), Karlovy Vary (Karlsbad), Český Krumlov (Böhmisch Krumau) és Znojmo (Znaim), de itt húzódott a befejezetlen erődrendszer túlnyomó része is. A húsz évvel korábbi magyar „trianoni sokkhoz“ hasonló csapást az is fokozta, hogy a megalázó kapitulációra és a területveszteségre fegyveres ellenállás nélkül került sor, amit sokan meghunyászkodásként érzékeltek.
Csehszlovákia „feláldozása“ azonban csak alig egy év haladékot biztosított Európának. Hitler ugyanis a kisebbségi kérdést arra használta fel, hogy meggyengítse a versailles-i status quo egyik pillérét, és a következő év tavaszán a müncheni egyezményt felrúgva bevonult a Németországnak kiszolgáltatott, katonailag védhetetlen Prágába. A nácik által csak „Rest-Tschechei-nak“ nevezett rövid életű második köztársaság felszámolása után pedig ősszel Lengyelország ellen fordult, kirobbantva a második világháborút. A Cseh–Morva Protektorátus a háborúban a Német Birodalom hátországaként, Szlovákia pedig csatlós államként vett részt, ugyanakkor a Szövetségesek oldalán kezdettől fogva harcoltak csehszlovák alakulatok is. A cseh történeti emlékezet különösen a brit légierőben szolgáló cseh (és szlovák) pilótákat, valamint a francia idegenlégióban és az észak-afrikai fronton küzdő katonákat tartja számon, továbbá a Szovjetunióban Ludvík Svoboda parancsnoksága alatt – 1942 után – megszervezett 1. Csehszlovák Hadtest működését.
Jóllehet a megszállt Csehországban ténykedő földalatti csoportokat rendszeresen megtizedelte a német titkosrendőrség, az Edvard Beneš vezette nyugati emigráció 1942-ben látványos akcióval demonstrálta a csehszlovák ellenállás létezését – és hogy nem az egész cseh nemzet kollaborál a németekkel. Egy Nagy-Britanniából hazaküldött kommandó ekkor sikeres merényletet hajtott végre a protektorátus tényleges vezetője, Reinhard Heydrich ellen, érzékeny veszteséget okozva a náci vezetésnek. Hasonló funkcióval bírt az 1944 őszi „Szlovák Nemzeti Felkelés“ is, amelyet ugyan a német erők két hónap alatt levertek, ám maga a megmozdulás, majd a hegyekben folytatódó partizánháború nagyban ellensúlyozta Szlovákia második világháborús szerepvállalását a tengelyhatalmak oldalán. Erre erősítettek rá a Heydrich halálát és a szlovák felkelés kirobbanását egyaránt követő német bosszúakciók és a terror is.
A második világháború utolsó napjaiban, 1945 májusában újra aktivizálódott a cseh ellenállás. Bár a felkelés – amelynek legjelentősebb epizódja a prágai felkelés volt – több ezer áldozatot követelt, Hitler halála és Berlin eleste után már érdemben nem járult hozzá Németország vereségéhez. Mindazonáltal beépült Csehszlovákia felszabadulásának narratívájába, különösen az államszocializmus alatt, mivel a harcoknak alapvetően a szovjet hadsereg bevonulása vetett véget. Így szinte blaszfémiaként hatott Josef Škvorecký cseh író 1958-ban megjelent, Gyávák (Zbabělci) című regénye, amely alulnézetből és pátosz nélkül mutatta be az 1945 tavaszi eseményeket.
A második világháború és egyes következményei, főképp a német lakosság elűzése és szervezett kitelepítése egyszerre szilárdították meg (tulajdonképpen végérvényesen) a cseh dominanciát Csehországban, és fedték fel az első köztársaság hivatalos ideológiájának, az etnikai csehszlovakizmus eszméjének a tarthatatlanságát. Viszont a (nyugati) árulás, a harc nélküli kapituláció, a behódolás és a kollaboráció szimbólumaként München és a protektorátus beépült a cseh kollektív tudatalattiba, és még sokáig hatott – mint például 1968-ban, amikor Csehszlovákia egy újabb inváziót szenvedett el – a szövetségeseitől –, amely ezúttal sem ütközött szervezett ellenállásba. A szudétanémetek esetleges kárpótlásával pedig időnként még napjainkban is lehet riogatni a cseh közvélemény erre fogékony részét.
Noha feltehetően mind 1938-ban és 1939-ben, mind pedig 1968-ban hiábavaló lett volna az elsöprő túlerővel szembeni védekezés – ami szörnyű emberi és anyagi áldozatokkal is járt volna –, az elmaradt honvédelem máig élő vitatéma a történészek között, az internetes fórumokon és a cseh sörözőkben – Csehországban is sokan jeleskednek a múlt háborúinak megvívásában.
Címkép: Páncélos a Csehszlovákia létrejöttének 90. évfordulóján Prágában megtartott katonai felvonuláson (2008). Forrás: wikipedia
Szakirodalom
Szarka László: A multietnikus nemzetállam 1918–1992. Kísérletek, kudarcok és kompromisszumok Csehszlovákia nemzetiségi politikájában. Kalligram, Pozsony, 2016.
Pavel Bělina a kol.: Kronika Českých zemí. Fortuna Print, Praha, 1999.
Jan Rychlík: Csehszlovákia és az utódállamok létrejötte a történetírásban. Regio 2019/2.
Jindřich Dejmek a kol.: Československo. Dějiny státu. Nakladatelství Libri, Praha, 2018.
Zdeněk Kárník: Malé dějiny československé (1867–1939). Nakladatelství Dokořán, 2008.
Zdeněk Beneš–Václav Kural (ed.): Rozumět dějinám. Vývoj česko-německých vztahů na našem území v letech 1848–1948. Gallery, sro., 2002.
Dušan Tomášek: Nevyhlášená válka. Boje o Slovensko 1918–1920. Nakladatelství Epocha, Praha, 2005.
Jiří Kocian, Jiří Pernes, Oldřich Tůma a kol.: České průšvihy – aneb Prohry, krize, skandály a aféry českých dějin let 1848–1989. Nakladatelství Barrister & Principal, 2004.
Richard Klein: The Military Conduct of the Austro-Hungarian Czechs in the First World War. The Historian2014/3.
