A tíz évvel ezelőtt bevezetett oktatási reform óta szinte folytonosan romlott a tanárok bérhelyzete, főképpen a 2018 után bekövetkezett országos átlagbér növekedés, majd a mostani infláció során. A bérharcuk teljesen indokolt.
Az oktatással és az egészségüggyel kapcsolatos tüntetések közt azonban van egy fontos különbség. Az oktatás miatt tüntetők rendszeresen az oktatásüggyel általában elégedetlenek, általános politikai követeléseket, „rendszerkritikát” is rendre megfogalmaznak. Az oktatás nagyon régóta a politika folytatása más eszközökkel. És ha a görögökre gondolunk, ez talán mindig is így volt. Az egészségügy csak újabban lett politikai ügy, és alapvetően megmaradt szakpolitikának.
A tanítás, a tudás mindig is politikai ügy volt, így nem nehéz általános politikai témákkal összekapcsolni. Ami a most zajló, az oktatással kapcsolatos tüntetéseket pikánssá teszi az az, hogy az állítólag az iskoláért, a tanulásért és a tanárokért tüntető baloldal, régóta nagyon is sikeresen rombolja az iskola és a tanárok tekintélyét, a tudás és tanulás, szorgalom, munka és fáradság értékét.
A baloldal létrejötte óta fontosnak tekintette az iskolát: az emberek „felvilágosításának”, az új világ megalkotása eszközének. Mao kulturális forradalma és nyugati importőrei, a hatvannyolcasok iskola-, tudás- és tanárellenessége szemünk láttára terjedt el az elmúlt két évtized során. Elég a Pink Floyd slágerére gondolni:
We don’t need no education
We don’t need no thought control
No dark sarcasm in the classroom
Teacher, leave them kids alone
Hey, teacher, leave them kids alone
All in all, it’s just another brick in the wall
All in all, you’re just another brick in the wall
Úgy száz éve a radikális pedagógia (Dewey, Ivan Illich, Paulo Freire, Henry A. Giroux) meghirdette, hogy a „felszabadító oktatásnak” kell a társadalmi reform, a vértelen forradalom eszközévé lennie, az iskolának az elnyomás eszközéből a felszabadítás eszközévé kell válnia. És ez annál is könnyebb, mivel az elnyomás eszközeként – mint minden elnyomás – a hagyományos oktatás gondokat és szenvedést okoz a diákoknak, míg a felszabadító iskola nemcsak kellemes, gondtalan hely a diákok számára, hanem a társadalom felszabadításának vértelen eszköze is lehet. Kémia, fizika vagy irodalom tanítása helyett az iskolának balos aktivistákat kell képeznie. (A mostani posztmodern verzióban már nem is annyira a társadalom felszabadítása a célja a „felszabadító oktatásnak”, hanem az, hogy a diákok képesek legyenek a valóságot a saját képzeletük alapján átalakítani, aminek a legfőbb szimbóluma – és ezért is vált ki indulatokat – a nemátalakítás.)
A „kritikai pedagógia” célja nem a tudás átadása. Nem csak azért, mert a tudás elnyomó hamis tudat, hanem azért is, mert a tanult emberek nem akarják a társadalmat alapvetően megváltoztatni, felforgatni. A haladár iskola egy ideje már nem tudás átadására törekszik. Ha mégis történik benne tudásátadás – matek, földrajz vagy hasonlók –, arra csak a politikai üzenet átadásának eszközeként van szükség.
Sőt, a frankfurti iskola és Bourdieu kritikai szociológiája, a posztmodernek és a poszt-strukturalisták szerint a létező kultúra elnyomó, hatalom alkotta és az adott hatalmat tartja fenn. Ebből következően a legjobb, ha senki nem tanul meg sem írni, sem olvasni, sem számolni, sem semmi mást – így nem járul hozzá a hatalom, a „rendszer” fenntartásához. Már csak azért sem kell törekedni a „képzettségre”, a „tudásra”, mivel azt, hogy ki számít képzettnek és mi számít tudásnak a (z állam)hatalom dönti el. És ez a tudás csak arra tesz alkalmassá, hogy részt vegyen az ember az igazságtalan, elnyomó rendszerben.
Az eszmény az elnyomók tudása által nem domesztikált, nem megfertőzött baloldali aktivista, a kiilleszkedés, a nemalkalmazkodás és a nemtudás pedig erény.
Mire gondolhatnak a szabad oktatást és szabad iskolát követelő tüntetők?
Az elnyomó társadalom forrása az elnyomó iskola és az elnyomó oktatás. A diákokat fel kell szabadítani az elnyomó iskola és az elnyomó tanárok alól, és akkor lesz szabad társadalom. Ha az iskolában egyenlőség lesz tanár és diák közt, nincs tudáskülönbség köztük, akkor lesz egyenlőség a társadalomban is.
Nem kell forradalom, hanem az állam hatalmát kell felhasználni az iskola átalakítására. A haladár oktatás révén pedig maguktól megszűnnek az anyagi és társadalmi hátrányok. Ezeket a törekvéseket csomagolták be az élvezetes, játékos, frusztrációmentes oktatás ígéretébe. Mily nagyszerű, hogy élvezetesen, kényszermentesen oldhatja meg a haladár iskola a haladárok által észlelt társadalmi problémákat! Az „élvezetes iskola” a demokratikus iskola, ahol a diák és a tanár egyenlő, a tanár nem tud többet, nem tudja jobban, sőt, azt sem határozza meg, hogy mi a tudás, így a diákot nem ítéli meg, nem kér számon.
Francois-Xavier Bellamy, egy francia középiskolai filozófia tanár könyve, A kisemmizettek (Századvég, 2022) 2014-ben jelent meg, és bestseller lett Franciaországban. Elsősorban a kulturális konzervatívok számára kedves a könyv, ugyanis az a klasszikus európai kultúra, és annak egyik fő hordozója: a könyv, illetve annak egyik meghatározó tevékenysége, az olvasás melletti kiállás.
Erasmus a Libri Antibarbarorumban ötszáz évvel ezelőtt az európai írástudatlanság és műveletlenség miatt panaszkodott, mint most Bellamy. A különbség azonban az, hogy a közben eltelt időben az európaiak megtanultak írni-olvasni, az egyházi, majd a világi elit is évszázadokon át az európaiak művelésére törekedett. (Mellesleg, nagyjából Gergely pápa és a clunyi reform óta.) A kultúra munkásainak jelentős része azonban az utolsó két nemzedék idején azt tekintette fő céljának, hogy az embereket felszabadítsa az elnyomó kultúra, az iskola, a könyvek és az olvasás elnyomása alól. A kulturális örökségüktől megfosztottak kisemmizettekké lettek. Azonban ez nem valami elháríthatatlan természeti csapás, hanem a kultúra munkásai tevékenységének tudatos és kitartó az eredménye.
A kor alapélménye kettős: egyrészt a fiatal nemzedékek növekvő elfordulása a könyvektől és az olvasástól, másrészt az, hogy a fiatal nemzedékek nem ismerik a saját kulturális örökségüket.
Bellamy írásában a francia kultúrában ennek három felelősét, antihősét jelöli ki: Descartes-ot, Rousseau-t és Bourideu-t.
Descartes fogalmazta meg a ma már unalmas toposszá lett gondolatot, miszerint az iskola ellentétes a tudásszerzéssel, hiszen ahhoz szabadság, egyéniség és tapasztalat szükséges. Az iskolában megszerzett tudás nem autentikus, sőt nem hasznos, és az iskolai kultúra elidegeníti az embert a világtól.
Rousseau és Bourdieu egyszerre bírálta az iskolát, a tudást és a kultúrát. Rousseau a dijoni akadémi pályadíját elnyerő Első értekezésében a kultúrát, a tudományt és a művészeteket tette meg az egyenlőtlenség és romlottság okának, majd később, a Második értekezésben a magántulajdont. A szociológia mai szupersztárja, Bourdieu a Les héritiers: les étudiants et la culture című könyvében – erre rímel Bellamy könyvének a címe –, illetve egész életművében a kultúrát a legfőbb rossznak tartott egyenlőtlenség forrásának; az iskolát és a tanár pedig ennek az egyenlőtlenségnek az átörökítőjének tekinti. De a kultúrának semmi értéke nincsen.
Azok, akik szüleiktől kulturális javakat örökölnek, mérhetetlen előnybe kerülnek a társadalomban. Nem az a kérdés, hogy a kultúra jó vagy rossz, hanem az, hogy különbségek forrása, ami egyértelműen rossz. Az egyenlőség feltételét nem abban látják, hogy mindenki hozzájusson a kultúrához – amit a létező szocializmus baloldala akart –, hanem abban, ha senki sem kap előnyöket, azaz „kulturális tőkét”. Az iskola és a tudás megszerzése nem csak fáradságos, aminek során kudarcok szegélyezik a gyerekek nagy részének az életét, de igazságtalan is, mivel különbségeket hoz létre a bukott és a jeles közt. Nem az emberek közt vannak eredendően különbségek, azokat a tudás, kultúra, az iskola és a tanárok hozzák létre. (1990 előtt köztudottan a magántulajdon volt mindeme rossz forrása.)
A kultúrától megfosztott mai fiatal nemzedékek szándékosan lettek a kultúrától tudatosan megfosztottak, hogy minél egyenlőbbek lehessenek. Azonban látnunk kell, hogy a kultúra- és tudásellenes, tekintély- és tanulásmentes, demokratikusnak nevezett iskola a felsőközéposztály kiváltságőrzése szempontjából teljesen funkcionális: nem pusztán kellemes éveket biztosít a gyermekeinek, de a tudásátadás felszámolásával kizárja a feltörekvő konkurenciát, így mentesíti a versenytől az felsőközéposztály szerényebb tehetségű vagy lustább gyermekeit, akik otthon úgyis szereznek elegendő kulturális, és ami még fontosabb, kapcsolati tőkét. Ez a felszabadító iskola még inkább felértékeli a kapcsolati tőkét.
A legnagyobb populizmus, elitellenesség bizony a jó közoktatás, ami a szorgalmas tehetségek számára lehetővé teszi, hogy beszálljanak a versenybe, és a felsőközéposztály vagy az elit gyermekei fölé kerekedjenek. Ennek a kizárását szolgálja az uralkodóvá vált munka-, szorgalom-, izzadtság- és erőfeszítésellenesség uralma.
A felszabadítás ígérete, az erőfeszítésmentes élet rövid távon biztosan sokkal kellemesebb és vonzóbb. Nincsenek vele konfliktusok.
A kérdés az, hogy mit kezdjünk a kultúra- és iskolaellenes értelmiséggel, művészekkel, oktatási szakemberekkel és iskolákkal?
Iskola-e még a mai iskola? Oktatás-e még, ami az iskolában zajlik? Jobb esetben csak gyermekmegőrzők, rosszabb esetben a permanens (kulturális) forradalom maoista változatai. Mire oktatnának az oktatási reform követelői? Matekra-e vagy arra, hogy szabadítsa fel magát a kényelmetlen elvárások alól a tanár is és a diák is együtt szívva el egy mosolygós cigarettát?
