A mandátumának végéhez közeledő, Ursula von der Leyen által vezetett Bizottság egyik vezető politikai programpontja az úgynevezett zöld átmenet Európai Unióban történő támogatása és levezénylése volt. Számos szakpolitikai program és finanszírozási eszköz nyújtott és nyújt segítséget a tagállamoknak ahhoz, hogy nemzetgazdaságaikat az új kor követelményeihez igazítsák az energiatermelés és -felhasználás területén. Bár a zöld átmenet nemzetgazdasági szintű hatásairól gyakran esik szó, a regionális szinten zajló változások elemzése sokszor a háttérbe szorul. Úgy néz ki azonban, hogy a nemzetgazdasági átalakulások éppen regionális szinten kezdődnek. Éppen ezért érdemes egy pillantást vetni az Európai Unió változó regionális térképére ahhoz, hogy a nemzetgazdasági szinten történő változásokat is pontosabban tudjuk értelmezni.
A zöld átmenet magában hordozza annak lehetőségét, hogy segítse az Európai Unió kohéziós politikája legfontosabb céljának elérését, azaz a területi különbségek csökkentését. Az új kihívások ugyanakkor éppen ellenkező dinamikával is hathatnak, azaz szélesíthetik az Európai Unión belüli fejlettségi különbségeket. Egy biztos: a klímapolitikai kihívások és a gazdaságban zajló változások újrarajzolják a régiók térképét. Eddig marginális térségek foglalhatnak el jelentős helyet az új európai térképen, míg más, korábban központi szerepet játszó tájegységek az elfeledés veszélyével kell, hogy szembenézzenek, amennyiben nem találják meg a megfelelő választ a változások okozta kihívásokra.
Az Európai Unió kohéziós politikája egyelőre még csak a kezdeti lépéseket tette meg az újonnan megjelent problémák kezelése terén. Amint arról a Kilencedik Kohéziós Jelentés is tanúbizonyságot tesz, a szakpolitikai keret az egy-két rendelkezésre álló pénzügyi eszköz mellett jobbára a helyzet értelmezéséből, a diagnózis felállításából áll.
A zöld átmenet alapvetően három, a régiókat különösen súlyosan érintő problémára kíván választ adni. Az egyik azokat a régiókat érinti, amelyek gazdaságszerkezetükből adódóan hagyományosan a szénalapú gazdasághoz kötődnek. Ma az Európai Unió polgárai közül hatmillióan dolgoznak úgynevezett karbonintenzív régióban, míg maga a szénipar 2018-ban közel 340 ezer ember számára biztosított munkát, akik közül a becslések szerint 2030-ig 54 ezer főtől 112 ezer főig terjedően veszíthetik el a munkájukat.
A munkahelyek meglehetősen koncentráltan helyezkednek el az Európai Unióban, hiszen több mint a felük – egészen pontosan hatvan százalékuk – hét régióban (Bulgáriában, Csehországban, Görögországban, Lengyelországban és Romániában egy, Németországban pedig két régióban) található. Számukra az Igazságos Átmenet Alap próbál most és a közeli jövőben beruházásösztönzés és átképzőprogramok révén közvetlen segítséget is nyújtani. A térségek túlnyomó többsége számára a szerkezetváltás a jövő kérdése is. Mivel a hagyományos Európa központi ipari térségei közé tartoztak többen is, egy esetleges gazdasági marginalizálódás nagyon komoly társadalmi következményekkel is járhat.
Potenciális nyertesei lehetnek ugyanakkor ennek az energiaipari átalakulásnak azok a régiók, amelyek jelenleg a klímaváltozás elsődleges áldozatainak tűnnek. A zöld és megújuló energia jövőbeni térhódítása azoknak a dél-európai tájegységeknek jelentenek esélyt, amelyek eddig a hőség és szárazság fokozódásával inkább a klímaváltozás árnyoldalait láthatták. Most viszont, a szél- és napenergia jövőbeni intenzívebb hasznosításával akár „zöld energia régióvá” is előléphetnek.
A másik kihívás a közlekedés terén jelent új kihívásokat. A zöld átmenet célkitűzéseinek megfelelően az Európai Bizottság nem csupán a közösség energiatermelését és -felhasználását akarja átalakítani, de elképzeléseiben a zöld közlekedés elterjesztése is kitüntetett helyet foglal el. Célkitűzésként jelenik meg a Kilencedik Kohéziós Jelentésben, hogy 500 kilométer alatti távolság esetén a jövőben gyorsvasutakkal váltsák ki a légi közlekedést.
Jó alapot jelent ennek a kezdeményezésnek a megvalósításához, hogy 2019-ben az Európai Unióban megtett összes utaskilométer 31 százalékát már gyorsvasúton tették meg, amely arány Franciaország és Spanyolország esetében a hatvan százalékot is eléri. Nehezítő körülmény ugyanakkor, hogy a gyorsvasúti hálózat ma még rendkívül egyoldalú: a tagállamok több mint felében – többnyire az Európai Unió keleti felében – egyáltalán nem található még meg a gyorsvasúti hálózat egyetlen eleme sem.
Ez az aszimmetria jellemzi a zöld autós infrastruktúra kiépítettségét is. Míg önmagában a fejlődés tempója imponáló, hiszen 2020 és 2022 között megduplázódott az autók számára rendelkezésre álló elektromos töltőhelyek száma, addig ezek átlagos elérési távolsága már komoly térségi különbségeket mutat fel. Belgiumban, Hollandiában, Luxemburgban és Németországban ez kevesebb, mint egy kilométer, míg Görögországban, Lengyelországban, Litvániában és Romániában húsz kilométeren túl van átlagosan egy töltőállomás.
A harmadik, a régiókat érintő kihívás a képzés átalakításának feladata. A mostani adatok alapján is úgy tűnik, hogy a klímaváltozással és a zöld átmenettel kapcsolatos problémák egyben lehetőségek is lehetnek, amennyiben egy régió jól tudja átfordítani a fenyegetést potencialitássá. A feladat elvégzéséhez azonban arra van szükség, hogy az adott helyi közösség tagjai kellő felkészültséggel és képességgel rendelkezzen az új helyzetek értelmezéséhez, kezeléséhez, a támogatások megszerzéséhez. Ez az eddigieknél is nagyobb figyelem fordítását teszi szükségessé azon technológiák kifejlesztésére és elterjesztésére, amely lehetővé teszi, hogy az oktatás – különösen a felsőbb szintű oktatás – ne csupán a városias és központi régiók meghatározó ereje legyen.
A most formálódó új térkép váratlan változásokat hozhat az Európai Unió regionális fejlettségi mintázatában. Hagyományos szerkezetű központi régiók süllyedhetnek el, miközben korábban marginális jelentőségű, perifériális fekvésű régiók emelkedhetnek fel. Úgy tűnik, ebben a versenyben az eddigieknél is nagyobb jelentősége lesz a helyi közösségek és vezetőik felkészültségének.
Kép: Digital Europe
