Kilátások
Elliot Aaronson szerint az ember nem racionális, hanem racionalizáló lény, aki utólag alkot logikusnak tűnő magyarázatokat alapvetően érzelmi döntéseihez. Mindez kihat a politikai lojalitás jelenségére is. Az érzelmi, racionális és morális elemek olyan mixtúrát alkotnak, amely gátolja a korábbi döntések felülvizsgálatát. A szembesítés pedig szinte szükségképpen elutasítást szül. A kiút a csapdahelyzetből tehát nem a direkt támadás, hanem a manipulációs technikák leleplezése, a közösségépítés és a személyiség valódi fejlesztése.
A racionalizáló ember és a politikai lojalitás csapdája: a téves rögzülés
A politikatudomány számos képviselője kimondva-kimondatlanul tévesen feltételezi az egyén abszolút racionalitását. Elliot Aaronson, a huszadik század egyik legmeghatározóbb szociálpszichológusának alapvető tézise szerint az ember nem racionális, hanem racionalizáló lény. Ennek a működésnek a természete abban rejlik, hogy az egyén nem a tényekből kiindulva hoz tárgyilagos, logikus döntéseket, hanem éppen fordítva: a már meglévő (gyakran érzelmi vagy ösztönös alapon hozott) álláspontjaihoz, cselekedeteihez gyárt utólagos, logikusnak tűnő magyarázatokat, hogy megvédje énképét és csökkentse a belső feszültséget.
Ennek a racionalizáló természetnek a politikai gondolkodásra nézve jelentős következményei vannak. A valóságban a mérsékelten racionális ember a korlátozottan racionális döntéseit hajlamos utólagos érzelmi azonosulással és morális magyarázatokkal alátámasztani. Miután ez megtörtént, ezt az összetett ’tudattartalom-csomagot’ újabb racionalizáló magyarázatokkal erősíti meg. Ez a mechanizmus drámai módon fokozza és rögzíti a pártszimpátiát és a politikai vezető személye iránti lojalitást.
A politikai döntésekben így három elem (érzelmi, racionális és morális) szorosan összevegyül. Mivel az választópolgárok jelentős része képtelen ezeket egymástól elkülönítve kezelni, vagy legalábbis egymástól tartósan elválasztva ’tárolni’, ez a szellemi és érzelmi mixtúra szilárdan rögzíti a lojalitást, és késlelteti – akár teljesen meg is akadályozza – a korábbi politikai döntések felülvizsgálatára, revíziójára való képességet.
A három (érzelmi–racionális–morális) elem tartósan tudatos szinten való tartása ellen hat, hogy a kevésbé árnyalt, a ’belső feszültségek’ elviselésére, illetve azok racionális feloldására képtelen személyiség ösztönösen menekülni igyekszik attól a pszichikus tehertől, amelyet az egyes elemek látszólagos ellentmondásai a tudatában keltenének. (A három elem közül ugyanis adott esetben az egyik (vagy több) az igen, míg egy másik (vagy több) a nem szavazat felé mutat.) Ha a tudatos elme nem képes magában hordozni a látszólagos disszonanciát, az ellentétes képzetek, érzések kiszorulnak a tudatból a tudattalanba, és feszültség alakul ki a tudatos és a tudattalan tartalmak között. És épp ez a sajátos folyamat vezet el a korábban már említett reális emocionális disszonanciához, és annak romboló hatásaihoz.
A társadalom gyógyításának nehézségei
Minden klinikai és pszichoterápiás folyamat axiómája, hogy a valóságos gyógyulás és a tartós állapotjavulás legelső, elkerülhetetlen feltétele a pontos és helyes diagnózis felállítása. Társadalmi léptékben a struktúra jellegéből adódóan a valódi változás kizárólag az egyének szintjén képes megvalósulni. Ahhoz, hogy ez a belső, egyéni átalakulás elindulhasson, a társadalom tagjait kíméletlenül szembesíteni kellene a saját mentális és működésbeli betegségével, az állandósult belső meghasonlással.
A kollektív terápia megvalósíthatósága azonban éppen ezen a ponton ütközik a legnagyobb akadályba. A társadalom tagjainak nemhogy a legcsekélyebb betegségtudata sincs, hanem a választópolgár a diagnózis puszta közlésére, a szembesítési kísérletekre is azonnali, ösztönös elutasítással, elhárítással reagálna.
Egyfajta „kollektív nárcizmus” és a tartósan toxikus politikai klíma által kondicionált psziché ugyanis a morális és mentális torzulások megnevezését nem segítségként, hanem a saját identitása elleni megsemmisítő támadásként értelmezi, ami a gyógyulás helyett a lövészárkok további mélyülését és a tagadás fokozását vonja maga után.
Megoldás?
Minthogy a diagnózis közvetlen közlése az ösztönös elutasítás miatt hatástalan, a kollektív felépülés így nem a direkt szembesítésben, hanem egy alulról építkező, megkerülő stratégiában körvonalazódik. Nem a politikai bálványokat vagy a puszta lojalitást kell támadni, nem a személyiség- és társadalmi torzulást kell az érintettel közölni, hanem magát a manipulációs technikát (például a politikai double bind működését) kell minél szélesebb körben megismertetni, annak lényegét és működését világossá tenni. Ha az egyén megérti a csapdahelyzet lényegét, a manipulatív technika előbb-utóbb társadalmi szinten is elveszíti hatékonyságát.
Fontos a közösségépítés, a politikai versenytől mentes lokális, szakmai és civil kisközösségek megerősítése. Ezek a terek képesek pótolni a felbomlott hagyományos struktúrákat, tompítják a szorongást, és felszámolják a tehetetlenségérzetet a közvetlen, helyi cselekvés által.
Végezetülfontos, és a gyógyulás irányába mutathataz egyéni belső integráció segítése, amely beláttatja, hogy a bináris (fekete-fehér) sémák hamisak. Amikor az ember felismeri, hogy a feszültség nem annyira a politikai oldalak között áll fenn, hanem a saját pszichéjén belül keletkezett, csökkenhet a gyámságra szorultság érzése, és helyreállhat a felelős, autonóm személyiségszerkezet. A felépülés tehát nem egy csapásra történő kollektív ébredés, hanem a tisztánlátás, a kisközösségi hálók és az egyéni önreflexió segítésének lassú folyamata.
A sorozat további részei
https://www.ludovika.hu/blogok/kormblog/2026/10/07/a-tarsadalmi-erozio-dinamikaja-ii
Zenei melléklet
Nyitókép forrása: lightsource / depositphotos.com
