Henry Kissingernek tulajdonítják a mondást, miszerint míg mindenki tudja, hogy kit kell felhívni, ha a Szovjetunióval vagy az Egyesült Államokkal akar valaki beszélni, akkor kit kell felhívni, ha az – akkori nevén – Európai Közösséggel akar valaki egyeztetni? Azaz: ki Európa úr?
A probléma frappáns megfogalmazása óta több évtized telt el, és az Európai Unió azóta is keresi a választ. Először az Amszterdami Szerződés által létrehozott kül- és biztonságpolitikai főképviselőt, később a Lisszaboni Szerződéssel létrejövő, az Európai Tanács elnöki pozícióját remélték válasznak, míg az egész idő alatt végig az Európai Bizottság éppen aktuális elnöke is igényt tartott a címre. Most azonban, a múlt hét péntekén tartott, az Európai Tanács dublini informális ülésén hozott döntés révén egy újabb kísérletnek lehetünk szemtanúi.
A tanácskozás után tartott sajtótájékoztatón ugyanis Antonio Costa, az Európai Tanács elnöke bejelentette, hogy Európát egy olyan delegáció fogja képviselni az ukrajnai békéről szóló tárgyalások következő fordulóján, amelynek tagjai két uniós intézmény – a Tanács és a Bizottság -, valamint öt európai ország – az Egyesült Királyság, Franciaország, Lengyelország, Németország és Olaszország – küldöttjeiből áll. A döntés az uniós intézmények és a tagállamok reményei szerint egy nyomasztó problémát oldott meg kreatív módon. Az európai országoknak – és az Európai Uniónak – ugyanis azzal a fenyegetéssel kellett szembesülniük az elmúlt hetekben, hogy az orosz-ukrán háborút lezáró béketárgyalásokból teljesen kimaradnak.
A veszély több, mint egyszerű presztízsveszteség: az európai hatalmak attól tartanak, hogy a tárgyalások során egy esetleges amerikai-orosz egyetértés Ukrajna kárára változtatná meg a békefeltételeket. Így tehát sürgetőnek tűnt az Európai Unión belül annak a kérdésnek a tisztázása, hogy ki lehet egy szorosabb európai együttműködés arca, azaz, ki lehet az esetleges Európa úr. A kérdés annál is inkább aktuális, mert – mint említettem – aspiránsok vannak bőven erre a címre.
A Dublinban megszületett megoldás kétségtelenül kreatív. Az eredeti tervezet még a két uniós intézmény mellett három ország – az Egyesült Királyság, Franciaország és Németország – kiemelt szerepével számolt. Amint a névsorból is látszik, ebben az esetben az európai együttműködés tágabb felfogása érvényesült, hiszen az Egyesült Királyság a háború kitörése óta Ukrajna legfőbb szövetségese és támogatója. Így a tíz évvel ezelőtti Brexit ellenére is természetesnek tűnt helyük a franciák és a németek mellett.
A dublini tárgyalások igazi meglepetését az jelentette, hogy két új ország is csatlakozhatott a tárgyalódelegációhoz. Lengyelország a kelet-európai „frontországok” mezében képviselteti magát, Olaszország pedig a déli országokat megjelenítve kapott lehetőséget az újjáéledt európai hatalmi koncertben.
Az így kialakult megoldás az elemzőket is meglepte. Egy részük reálpolitikai kompromisszumnak, mások a legkisebb rossz érvényesülésének tartják az európai delegáció szerkezetét és összetételét. Abban mindenki egyetért, hogy megállapodás léte jobb, mint annak hiánya. Azt pedig jelen pillanatban senki sem tudja megmondani, hogy az 5+2 összetételű delegáció hogyan fog a tárgyalások során döntéseket hozni, különösen kiélezett helyzetekben.
Minden bizonytalanság mellett is azonban november 13-án két dolog biztos lett. Az egyik Kaja Kallas kül- és biztonságpolitikai főképviselő gyenge pozíciója, aki éppen csak túlélte az Európai Unió külügyi szolgálata elleni francia-német támadást, most azzal kell szembesülnie, hogy a tagállamok továbbra sem engedik át a közös európai külpolitika formálását a főképviselőnek. A másik pedig az, hogy Kissinger kérdésére a válasz továbbra is várat magára: az európai politikusok most sem találták meg Európa urat/asszonyt.
Nyitókép forrása: depositphotos.com




