Történetmesélés az oktatásban
Történelem-, fizika- vagy nyelvóra? A történeteknek mindegyiken szerep jut, hiszen a gondolkodásunk részét képezik. Viszont a történetmesélést nemcsak automatikusan, hanem tudatosan is alkalmazhatják a pedagógusok. A következőkben bemutatom a sokszínű módszertani lehetőségeket, valamint a történetek diákokra és pedagógusokra gyakorolt hatásait.
A Z generáció megszólítása az osztályteremben igazi kihívás. A pedagógusnak egyszerre kell törekednie az ugráló figyelem fenntartására, segíteni a médiából és a tananyagból fakadó „információdömpingben” való eligazodást és motiválni a diákokat. Ezért olyan módszerekre van szükség, amelyek bevonják a résztvevőket, illetve rendszerbe foglalják, és emlékezetessé teszik a tanultakat – ebben segíthetnek a történetek.
Ismerjük az arisztotelészi modellt vagy a Shakespeare-drámákat: a történetek alapvetően strukturáltak, van elejük, közepük tetőponttal és végkifejletük. Ahogy László János, a narratív pszichológia jeles magyar képviselője A történetek tudománya című könyvében megfogalmazta, a történetek valójában rendezettséget visznek a gondolatainkba, és segítenek értelmezni a mindennapi tapasztalatainkat. Ez a strukturáltság segíti a történetekbe foglalt információk megjegyzését. Átfogó kutatások bizonyítják, hogy a történetekre hosszú távon jobban emlékezünk, mint a száraz tényadatokra.
A történetek ugyanis nemcsak kognitív, hanem érzelmi szinten is hatnak – szívre és agyra egyaránt. Idézzük fel, hogy milyen mesét hallgatni vagy elmerülni egy jó regényben! Mintha egy másik világba csöppennénk bele – tudományos kifejezéssel élve, narratív transzportáció valósul meg. Elkezdünk együtt érezni a szimpatikus szereplőkkel, különböző nézőpontokból ismerünk meg történéseket, és működtetjük a képzelőerőnket. A történetmesélés így hat az empátiára, az érzelemfeldolgozásra és a kreativitásra is.
Az oktatásban rendkívül széles eszköztárat jelentenek a történetek, hiszen szóban, írásban és digitálisan is el lehet mesélni őket. Egy korábbi kutatásomban interjúkat készítettem a történetmesélés néhány hazai kutatójával, hogy feltárjam, milyen történetekre építő oktatási módszereket említenek a felsőoktatással és a középiskolával kapcsolatban.
A kutatás eredményei rámutatnak, hogy gyakran azzal a helyzettel találkozunk, amelyben a tanár kiáll az osztály elé, és szóban elmond vagy felolvas egy történetet. Ezen a frontális, tradicionális megoldáson túl azonban történetekre építenek a színjátszáson alapuló megközelítések is, például a kerettörténet-módszer és a szituációs játékok. A diákok problémamegoldási képességeit fejleszti az esetmegoldás, a kreativitásukat pedig a film- és képregénykészítés, illetve a kreatív írás.
A történetmesélésre épülő oktatási módszerek gyakran kooperatívak: az egész osztály vagy kisebb diákcsoportok együtt dolgoznak, hogy a tananyaghoz kapcsolódó vagy saját történeteket dolgozzanak fel. Meghatározó középiskolai élményem, amikor a Faustot dolgoztuk fel kiscsoportokban úgy, hogy általunk készített gyurmafigurákkal filmet forgattunk. Ezekben az együttműködésen alapuló módszerekben tetten érthető a történetek közösségformáló ereje. Ahogy az osztálykirándulásokról szóló anekdoták részévé válnak a közösség identitásának, a tanórákon is születhetnek emlékezetes „sztorik”, amelyek évekkel később is okot adhatnak az összekacsintásra.
A diákok bevonása a tanulási folyamatba nemcsak a közösséget építheti, hanem motiváló hatással is járhat. Ez a pozitív hatás a diákok és a tanárok esetében is mutatkozhat. A történetmesélést a pedagógusok kiégésének megelőzésére is alkalmazták már. A módszer felszabadító hatása a játékosságából ered. Bár lehet komoly célokra alkalmazni a történetmesélést, a tevékenység alapvetően teret ad a kreatív önkifejezésnek, és gyakran gyermekkori emlékek felidézésével jár.
Az eddigiek alapján a történetmesélés az oktatásban minden problémát megoldó csodaszernek tűnhet, azonban érdemes figyelembe venni, hogy idő- és erőforrásigényes módszerekről van szó. Emellett érdemes megfontolni azt is, hogy a történeteket a diákok, illetve a pedagógus el tudják-e jól mesélni. Bármennyire is „narratív agya” van minden embernek, gyakorlás és ismeretek szükségesek ahhoz, hogy jó történetmesélőkké váljunk. Elkezdeni azonban könnyű – csak egy jó „sztori” kell hozzá, ami szívre és agyra egyaránt hat.
Nyitókép forrása: needpix.com
