Előfordult már önökkel, hogy bizonytalan elképzelésük volt valamiről, amivel még nem találkoztak? Vajon hogyan képzelhettek el az emberek egy olyan állatot, amelyet még sose láttak? Például egy zsiráfot. Mit gondolhat egy konferenciáról az, aki még nem vett részt ilyen eseményen?
Visszaemlékezve, én azt hittem, hogy nagyon unalmas lehet, amint emberek ülnek órákon keresztül, hallgatják az előadót, aki beszél, és időnként vetít valamit. Az iskolai tanórák jutottak az eszembe, amikor a tanár hosszan magyarázott, a tanulók figyelme pedig fokozatosan lankadt. Bevallom, nem tűnt nagyon felvillanyozónak.
Ezért aztán az első tudományos konferenciámat megelőzően, nem tudtam, hogy örüljek, avagy sajnáljam magamat azért, hogy három napon át sok-sok előadást kell végigülnöm. (Azt hiszem, nem annyira örültem…) Az esemény azonban élmény volt, ezért megpróbálom leírni, hogy miért. A konferencián elhangzó előadásokat végighallgatni bizony igénybe veszi az ember figyelmét, és eléggé fárasztó is, de késő délutánra úgy tűnik, mintha 5–6 szakkönyvet, de legalább 8–10 tanulmányt olvastunk volna el. A korábbi, nemegyszer mozaikszerű ismeretek észrevétlenül egész képekké állnak össze. Néhány bizonytalan tény világossá válik, és sok, egészen új dolog is szóba kerül. Az első alkalommal és azóta is sokszor lenyűgözőnek találtam, hogy hány olyan izgalmas kérdés merült fel, amelyekkel korábban nem is találkoztam. Talán egy szakmai „problémakosárhoz” tudnám hasonlítani, amelyben minden egyes téma mintegy kínálja magát a jobb megismerésre, a további vizsgálódásra. Az elhangzottak alapján pedig számtalan újabb és újabb ötlet fogalmazódik meg a hallgatóban.
A legtöbb előadó jó esetben folyamatosan lekötötte az embert, különösen akkor, ha a sok információ közben itt-ott humort is csempészett a komoly tudományba. Előfordult persze az is, hogy az előadás nem igazán tetszett, az ember gondolatai elkalandoztak, de nem ez volt a jellemző. A konferencián továbbá van valami, amit sem a papíralapú, sem a képernyős publikációk nem tesznek lehetővé. Lehet kérdezni, a bátrabbaknak véleményt nyilvánítani, a még bátrabbaknak akár vitatkozni. Erre pedig nemcsak az előadást követően van lehetőség, hanem a kávészünetekben is. Számomra élmény volt, ahogy a konferencián megelevenedett a szakirodalom, a könyvek, publikációk szerzőinek nevéhez arc, személy, élő ember társult.
Az előadások szigorú időkeretben zajlanak, mindenki csak addig beszélhet, amíg az ideje engedi. Ez általában 15 vagy 20 perc, a beszédkutatással foglalkozó eseményeken 10 perc és számos orvosi konferencián mindössze 7 perc. Hihetetlen, hogy mennyi minden mondható el 7–15 percben, különösen a felesleges töltőszövegek nélkül. Az időkeret betartatását a szervezők olykor egészen furfangosan oldják meg. Volt olyan, hogy erősödő taps jelezte az előadás végét, máskor kis csilingelés, de előfordult, hogy egyszerűen elnémult a mikrofon…
Végül, vajon milyen válasz adható a címben feltett kérdésre? Nos, azért érdemes konferenciára járni, mert kifejezetten érdekes, mert sok mindenről hallunk nem túl hosszan, rövid idő alatt. Sok az újdonság, rengeteg ötletet kaphatunk, amikből szakdolgozatok, kutatások, különféle tudományos munkák születhetnek, akár gyakorlati alkalmazás is. Az iskolai tanórák lehetnének olykor minikonferenciák: rövid, tömör magyarázatokkal, sok újdonsággal, ötletekkel, humorral, korszerű szemléltetéssel, kérdezz-felelek részekkel, a direkt tudásátadás helyett lehetővé téve a diákoknak a felismerés örömét, megengedve a tévedés lehetőségét, mert ez mind-mind a tanulási folyamat része. Szerintem tanítsunk konferenciát!
