A jó tanár feladata nemcsak az oktatás és nevelés, hanem az is, hogy a lehetőségeinek megfelelően emberséges legyen. Ennek néhány, saját tapasztalatomból származó példáját kívánom az alábbi sorokban megosztani. Három tanár három történetét. Egyikük középiskolai tanár, a másik kettő magyarországi és németországi egyetemi oktató.
Az első történet egy itthoni egyetemi oktatómhoz köthető. Már harmadéves voltam, és több órájára jártam már, mikor egy vizsganapon úgy alakult, hogy adminisztrációs okból nagy kellemetlensége akadt, és teljesen jogosan nagyon felzaklatta, ami érzékelhető volt rajta, de ezt ő is tudta. Vizsgáztatnia viszont kellett, vizsgákhoz még nem szokott „rettegő” elsősöket és egy felsőbb évest is, de nem akarta, hogy valamelyik vizsgázón töltse ki a mérgét. Így kiválasztotta a felsőbb éves diákot, történetesen engem, akit többször oktatott már – feltételezte, hogy készültem –, és előre vett a vizsgázók között. Nagyon furcsa érzés volt, de tudta éreztetni, hogy nem fogja rajtam kitölteni a mérgét, bármilyen dühös is, nem is tette. Érezni lehetett, hogy amíg vizsgáztam, ő időt nyert és lenyugodott. Így az utánam következő elsősök már egy teljesen higgadt tanárnál vizsgázhattak. Nekem diákként nagyon imponált, ahogy a helyzetet kezelni tudta.
A másik történet egy középiskolai tanárhoz, a nagyanyámhoz kötődik, és az 1950-es évekből származik. Özvegy nagyanyám, aki két tinédzserkorú gyermekét anyagi gondokkal küszködve nevelte, egyszer azzal ment haza, hogy van egy náluk néhány évvel fiatalabb diákja, aki nagy bajban van, az édesanyja évekkel korábban meghalt, és most az édesapja van súlyos betegen kórházban, más rokona nincsen. Ha az édesapa meghal, nincs hová mennie, de egy tehetséges, jóindulatú gyerek. Majd nagyanyám megkérdezte a saját két gyermekét, hogy ha a legrosszabb bekövetkezne, el tudják-e fogadni, ha ő segítő kezet nyújtana a fiúnak, és hazavinné magával akár végleg is, ha jobb megoldás nem lesz. A gyermekei elfogadták, de végül nem került sor rá, mivel az édesapa meggyógyult. A fiú sosem tudta meg, hogy a nagy bajában készen állt egy segítő kéz, hogy támaszt adjon neki, ha szüksége lenne rá. Nagyanyám a fiú tudta nélkül követte annak életútját, az egykor bajban levő fiúból kiváló orvos lett.
A harmadik történet egy németországi professzorhoz kötődik, aki közkedvelt tanár és doktori témavezető, „Doktorvater” volt. Nem sokkal a halála előtt mesélte el nekem egy diák történetét, mikor egyszer meglátogattam. Úgy vélem, ezzel is nevelni akar engem, aki akkor már magam is több éve egyetemi oktató voltam. A professzor egy ösztöndíjbizottság vezetője volt, én is így ismertem meg. Az ösztöndíjasok között volt egy román hallgató, akiről nem sokkal Németországba érkezése után a kötelező vizsgálatok során kiderült, hogy tuberkulózisa van. Ezután elment a professzorhoz, és le akart mondani az ösztöndíjáról, visszatérni Romániába. A professzor óvatosan kifaggatta, hogy hogyan gyógyítanák otthon, és miután rájött, hogy a német lehetőségek sokkal nagyobb esélyt kínálnak a hallgató túlélésére, nem engedte, hogy lemondjon az ösztöndíjról, hanem inkább segített neki, hogy megtarthassa azt, mivel az emberélet a legfontosabb. Sőt, miután a diák meggyógyult, ismételten segített neki, hogy meghosszabbíthassa az ösztöndíját, és a tanulmányait is elvégezhesse.
Mindhárom történet más-más helyzet, de mindegyik a maga nemében különleges és egy-egy tanár emberi nagyságát, diákjaiért való felelősségvállalását tükrözi. „Emberségből példát…” Tanuljunk tőlük!
Nyitókép forrása: Center for Teaching Vanderbilt University / Flickr
