Az utóbbi hónapok közéleti vitáit figyelve rendre elgondolkozom azon, hogy mi akadályozza az értelmes, értékteremtő vitákat, mi áll annak útjában, hogy alapvetően jó szándékú és jólelkű emberek nem találnak közös nevezőre olyan kérdésekben sem, ahol még a végső cél tekintetében is hozzávetőlegesen hasonlót gondolnak. Ilyen dolog például az, hogy szép jövőt kívánunk a gyermekeinknek.
Ezen morfondírozva jutottam el ismét kedvenc témámhoz, mégpedig ahhoz, hogy a nyelvi szocializáció mennyire meghatározó az ember életében. A nyelv teremt – nemcsak világokat, hanem embereket is. Hogy egy-egy tárgyhoz, személyhez vagy általunk látott képhez milyen érzelmeket és asszociációkat kötünk majd, már akkor eldől, amikor a vele való első találkozás alkalmával környezetünk egy adott elnevezéssel vagy jelzővel illeti azt. Fontos szerepet játszanak ebben a nyelv nem verbális jellemzői, a hangsúly, az érzelmi színezet és a gesztusok is. A legegyszerűbb példáknál maradva: nem mindegy, hogy az a kicsi, szőrös, doromboló állat, amely a kisgyermekhez közelít, egy „édes kiscica” vagy egy „betegséget terjesztő rusnya dög” az édesanya szemében. A gyermek ezt a képet és viszonyulást építi be elsőként a tudatába és nyelvébe. Életünk tulajdonképpeni érzelmi és tárgyi keretei tehát a nyelv elsajátítása során alakulnak ki, anélkül, hogy ennek akkor és később tudatában lennénk. Hasonlóképpen meghatározóan hatnak az egyes nyelvek szerkezeti sajátosságai is gondolkodásunk belső rendszerére, annak logikájára és összetettségére. Ezért gondolják például sokan úgy, hogy a német nyelv a filozófiai gondolkodás alapnyelve.
A képekhez is hasonló „bevésődés” társul. A hétvégi kiránduláson egy Balaton-felvidéki faluhoz közeledve már messziről megpillantottam a település közepén álló magaslaton büszkélkedő két régi templomot. Minden bizonnyal a katolikus és a református templom az – gondoltam magamban. – Egymással farkasszemet nézve, egymást sakkban tartva és egymással vetélkedve, melyik a nagyobb, melyik torony tör magasabban az ég felé – mondta egy hang belül. A messziről, a tudatom mélyéből érkező gondolat engem is meglepett. – Honnan jöhetett? – Ebben a pillanatban felismertem, hogy egy gyermekkori kirándulás alkalmával jutott el hozzám és ragadt meg a fejemben az idegenvezető magyarázata, miszerint a kis falu főterén egymással szemben elhelyezkedő két fehér templom a két hitvallás versengésének megnyilvánulása. Az elmondottakat rosszmájú megjegyzések is kísérték, így én akkor, kisgyerekként, a látott kép mellé beépítettem a „versengés”, a „kiszorítósdi” gondolatkörét is. Most, felnőttként döbbenten szembesültem azzal a ténnyel, hogy azóta is minden ilyen látkép ezt az érzést és ezt az emléket aktiválja bennem.
Ezen a felismerésen mélyen elgondolkoztam: vajon hány összefüggésben sugallta a környezetem a szükségszerűen adott szembenállás és versengés tényét? Lehetséges, hogy azért nem tudunk egymás értékes gondolataira és tapasztalataira figyelve termékeny beszélgetéseket folytatni, mert a világlátásunkat és a világmagyarázatainkat túlságosan uralja a „kétpólusú” gondolkodás? Ráadásul rögtön a szembenállás és az egymásnak feszülés gondolatával kiegészülve?
Most játsszunk el egy kicsit a gondolattal: a két egymással szemben elhelyezkedő, magasba törő tornyokkal büszkélkedő templom homlokzatával tulajdonképpen egymás felé fordul. Egymásra néznek, egymást erősítik és bátorítják jelenlétükkel. „Nem vagyunk egyedül” – mondják. – „Ketten vagyunk, őrt állunk, együtt tartjuk az ég boltját.” A gondolatkísérletnél elidőzve megéreztem a képben rejlő erőt. Mindannyian tapasztaltuk már, hogy milyen lenyűgözően hat egy ilyen égbeszökő, de mégis megbízhatóan tagolt, a földön biztosan álló építmény látványa. A kettejük együtt látásából létrejövő kép azonban több volt ennél: megingathatatlan, nyugodt egyensúlyt sugallt.
Hogyan is kapcsolódik mindez az írás elején feltett kérdésekhez? A reflexszerű szembehelyezkedés helyére a régi és az új, a jelenleg vallott „egyik” és a jelenleg vallott „másik” tiszteletteljes párbeszéde léphet. Mindennek alapját a közösen elfogadott célok és érték(ek) megkeresése képezheti. Hogy mi ez az érték? Megkockáztatom: a tanári hivatás gyakorlása esetén ez az értelmes életet élő, lelkileg és testileg egészséges felnövekvő nemzedékeket jelenti. Amiről pedig egymással beszélni érdemes, az az, hogy mi az a „mérték”, amellyel az egyik vagy a másik fél által hasznosnak vagy jónak ítélt gyakorlatok alkalmazhatóak a közös cél elérése érdekében. Ahogyan egyszerre ölt testet a közösen vallott érték és az átgondolt mérték egy, a fent leírt templomok mindegyikében ismert zsoltárból írt kórusmű esetén: a sok eltérő mélységű és csengésű hang, egyéni hangszín és intonálás a zenemű más és más pontján a megfelelő intenzitással belépve végül egyetlen, mindent átható zengéssé alakul a jelenben. Ezek összehangolása értő kezet és lelket kíván.
Nyitókép: Balaton-felvidék, Mencshely templomai
