„Tanár úr! Én nem bírom ezt a kornyikálást!” – sziszegte telefonját nyomkodva ingerülten Réka, mialatt a Bánk bánt feldolgozó drámatörténet-órák egyikén – a YouTube segítségével – Simándy József legendás, „Hazám, hazám” kezdetű áriájának befejező akkordjait hallgattuk. Én persze, felocsúdva a felvétel kiváltotta katarzisból, Madáchcsal szólva arra gondoltam: „bűne a koré, mely szülte őt”…
Nem is gondolhattam volna másra, hiszen negyvennégy éve tapasztalom: fiataljaink zenei ismeretei igen hézagosak. Az a diák, aki nem zenei általános iskolába járt, minimális tudás birtokában kerül a középfokú oktatásba. Ott aztán – részben a kortárs csoportok, a különböző „tehetségkutató” műsorok, a TikTok-videók hatására – gyér ismeretei nem épülnek tovább, s hamarosan úgy nyilatkozik, mint Réka.
Mit tehetünk? Idézhetjük Kodály Zoltán híres visszaemlékezését 1966-ból: „Talán tizenhat éve már (1948 májusában), hogy az UNESCO konferenciát szentelt a zenei nevelésnek. Arra a kérdésre, hogy »Mikor célszerű elkezdeni a zenetanulást?«, ezt válaszoltam: »Kilenc hónappal a gyermek születése előtt«. Azóta megváltoztattam a véleményemet. Úgy hiszem, így teljesebb: »Kilenc hónappal az anya születése előtt.«” Szoktuk is emlegetni eme örökbecsű mondatokat, ám a helyzet siralmas. A tanulókban nagy fokú ellenállás tapasztalható minden olyan művészi jelenséggel szemben, amely nem elég gyors, könnyen befogadható. Ami nem közvetlenül az ő mindennapjaikra reflektál, az unalmas és érdektelen. A tinédzserekben a komolyzenével kapcsolatban pedig különösen erős ellenérzések jelentkeznek. Éppen ezért voltaképpen megértem a fiatal heves reakcióját, ugyanis aki sohasem hallott operát, akinek (korábbi ismeretei alapján) nem mond semmit a magyar nemzeti romantika, s akinek egyáltalán nincsenek minimális zenei előismeretei sem, annak bizony Erkel Ferenc muzsikája élvezhetetlen. De attól tartok, nem csak az övé.
Pedig az irodalomoktatásban elengedhetetlen lenne a zenei (és képzőművészeti, esetenként a filmes) koncentráció. AzIsteni színjáték tanulásakor Liszt Dante-szimfóniáját, a Carmina Burana verseinek olvasásakor Orff kantátáját, a Rómeó és Júlia kapcsán a Prokofjev-balettet, Berzsenyi oktatásakor Kodály Zoltán A magyarokhoz négyszólamú kánonját, Az ember tragédiája esetében pedig Ránki György operáját lehetne megidézni.
Mert lehet-e a középkort a gregorián és Carl Orff, a reneszánszt Josquin des Prez és Bakfark Bálint, a barokkot Bach és Händel, a klasszicizmust Haydn, Mozart és Beethoven, a romantikát Schubert, Verdi, Dvořak, Erkel és Liszt, a XX. századot Sztravinszkij, Bartók, Kodály és Szokolai nélkül tanítani? Aligha.
Emlékszem, hajdan (igaz, van annak negyven éve már) még olyan osztályom volt, akikkel Beethoven V. szimfóniájának első tételét többféle felvételről meghallgattuk: ha egymás után föltettem a lemezjátszóra a Herbert von Karajan, majd a Lehel György vezényelte tételt, még azt is meg tudtuk beszélni, melyik volt beethovenibb… (Az akkori diákok Karajanra szavaztak: úgy vélték, az ő dirigálásában igazi drámai küzdelem zajlik az ember és a sors között…)
Ahhoz, hogy Réka élvezni tudja a Bánk bánt, korábban kellett volna ismerkednie a hangok világával. Könnyű nekem, mondaná ő, mert én egykor zeneibe jártam, s a Kodály-módszernek köszönhetően Debussyig ma is szolmizálva hallom a zenét. (Amikor ezt hallgatóimnak elmondom, mindenki mosolyog. Hozzáteszem: nekünk nyolcadik osztály végére négy kereszt – négy bé–ig kellett lapról énekelni.)
Az irodalomórán persze nem pótolhatjuk azt, amit az iskolarendszer a korábbi tanévekben elmulasztott. A nem létező alapokon nem lehet zeneértő és -igénylő fiatalokat nevelni. De talán meg lehet mutatni, mekkora erő lakozik néhány remekműben. 2023 januárjában, a Hymnus születésének 200. évfordulóján több osztályban felidéztük az Erkel Ferenc-megzenésítés történetét, s nemcsak a Boldogasszony anyánk s a Tebenned bíztunk eleitől fogva dallamát és szövegét, hanem a Haydn megzenésítette Gott erhalte taktusait is. Ezek birtokában sokan megérezték – az Erkel-dallam alapos elemzése kapcsán – a „Megbünhődte már e nép” mondat tragikumát. Akkor úgy éreztem: nem reménytelen.
Nyitókép: Simándy József emléktáblája, forrás: Wikipédia
