Erény és gazda(g)ság Rómában
RECENZIÓ – Összeegyeztethetőnek tartották-e a rómaiak a gazdagságot az erényes élettel? Hogyan változott náluk a vagyon erkölcsi megítélése az idők során? Egy friss forráskiadás ezekre, és ezekhez hasonló kérdésekre keresi a választ.
„Agro bene culto nihil potest esse”, avagy „jól megművelt föld nélkül semmi sem maradhat fenn” – miként azt Marcus Tullius Cicero is tudtunkra adja egyik írásában. Ugyanakkor nem csak a neves rétor vélekedett így a földművelésről, hanem a római irodalom általában véve bővelkedik hasonló megfogalmazásokban. Egy frissen megjelent szöveggyűjtemény (Hogyan keressünk pénzt: ókori útmutató a vagyongazdálkodáshoz – avagy Plinius és társai) azonban nem csak lajstromba veszi az ehhez hasonló, tényleg gyakran fel-felbukkanó példákat, hanem árnyalni is próbálja az „erényes, földművelő rómaiakról” kialakult, némiképp egyoldalú képünket azáltal, hogy olyan, kevéssé közismert római szövegrészleteket is csokorba gyűjt, melyek a pénzszerzés erkölcsileg hivatalosan megvetendő praktikáit tárgyalják.
A Princeton University Press 2012-ben indította útjára az „Antik bölcsességek újkori olvasók számára” (Ancient Wisdom for Modern Readers) című sorozatát, melynek kötetei a legkülönbözőbb témák mentén igyekeznek azt igazolni, hogy bizonyos ókori gondolatok a mai olvasók számára is hasznosak lehetnek: választási sikerek elérésének mikéntjétől kezdve a háztartásvezetés módjain át szerelmi bánataink orvosolásáig szinte mindenre választ kaphatunk a ciklus eddigi 32 kiadványából. A részben tudománynépszerűsítő célzattal megjelenő kötetek legutóbbi darabja pedig egy egészen pikáns, az ókorban már-már tabunak számító témát dolgoz fel, nevezetesen a haszonszerzését.
De miért is számított tabunak ez a napjainkban teljesen kendőzetlenül tárgyalt kérdés? Ennek megválaszolásához a görög oikonómia szó legkorábbi előfordulásaiig kell visszanyúlnunk, amely – szórványos forrásaink tanúbizonysága szerint – magánháztartások vezetését jelentette csupán, és még véletlenül sem rendelkezett modern származékszavainak (economy, économie, Ökonomie stb.) számunkra közismert mellékzöngéivel. Míg mi ugyanis „gazdaságosság” alatt többnyire „költséghatékonyságot” értünk (tehát olyan helyzeteket, amikor a lehető legkisebb erőforrás-ráfordítás árán a lehető legnagyobb haszonra tehetünk szert), az antikok oikonómia fogalma arra az állapotra utalt, amikor egy magánháztartás a fennmaradásához éppen elegendő erőforrással rendelkezett. A tőkefelhalmozást és haszonmaximalizálást ennélfogva sokáig nem is tekintették az oikonómia részének, hanem – Arisztotelész nyomán – egyszerűen khrématisztikének, vagyis pénzcsinálásnak nevezték, és mint olyat, erkölcsileg megvetendő foglalatosságnak tartották.
A most tárgyalt kötet olvasásakor tehát egy efféle fogalmi és értékítéletbeli hálóba csöppenünk bele. A könyv szerkesztője, fordítója és előszóírója, Luca Grillo hat különböző fejezetben harminchat szövegrészlet segítségével igyekszik bemutatni a haszonszerzéssel kapcsolatos római attitűdöket. A kötet előszavának főhőse például az a Lucius Quinctius Cincinnatus, akit – a legenda és Titus Livius szerint – az eke szarva mellől szólított el a szenátus azért, hogy diktátorként segítse visszaverni a szabinok közelgő támadását. Mindössze tizenhat napnyi háborúskodás után Cincinnatus győzelmet is aratott, ezt követően pedig a diktátorságról önként lemondva tért vissza szeretett földjére, hogy a politikától visszavonultan, gazdálkodással tölthesse hátralévő éveit. Grillo azért szentel a földműves-diktátor személyének megkülönböztetett figyelmet, mert esetében – meglátása szerint – a római polgári erényeknek egyfajta ideáltipikus ábrázolásmódjával állunk szemben: mint az az eggyel későbbi fejezetben közölt forrásokból válik igazán egyértelművé, római szerzők előszeretettel tekintették a földművelést a kétkezi munkák legnemesebbikének, méghozzá nem csak azért, mert az élelemforrásként volt számukra nélkülözhetetlen, hanem azért is mert a földdel való módszeres foglalatosságokból származtatták azokat a politikai erényeket, melyeket államuk fennmaradása érdekében tartottak elengedhetetlennek. Földműves mivolta tehát szorosan összefüggött Cincinnatus katonai rátermettségével és politikai önmérsékletével a római kulturális emlékezetben Grillo szerint.
Túlzás volna azonban azt állítanunk, hogy a Cincinnatust követő rómaiaknak kivétel és megalkuvások nélkül sikerült volna nagy elődjük nyomdokaiban haladniuk. Ezt maga Grillo sem állítaná, mi több, a kötet legfőbb érdekességeit éppen azok a szövegek szolgáltatják, melyek a gazdálkodás egyéb, és sokszor nem kifejezetten erényes formáiról számolnak be. Míg a második pun háborút még egy agrár- és egy kereskedőállam szembenállásaként gondolhatjuk el az előszószerző szerint, a Kr. e. II. századtól kezdve Róma maga is kereskedőállammá vált, mely szinte szükségszerűen vonta maga után a kereskedelemmel, vagy akár a hitelezéssel kapcsolatos társadalmi ítéletek és jogi keretek megváltozását is. Az előbbire Petronius Satyriconjának az a két újgazdag kereskedője szolgál például, akiken keresztül nemcsak az agráriumtól immár eltávolodott társadalmi réteg jelenik meg, hanem magának a társadalmi mobilitásnak a jelensége is; az utóbbira pedig mindazon törvényszövegek szolgálnak bizonyítékul, melyek a hitel- és egyéb üzleti szerződések mikéntjeit szabályozták.
De fentiekhez hasonlóan a hátralévő fejezeteket sem kimondottan Cincinnatus fénye ragyogja be: ezekben további primér forrásokból tájékozódhatunk az adóztatás igazságos és igazságtalan módjairól, vagy éppen az adószedők megbízhatóságának és erkölcsi megítélésének kérdéseiről (3. fejezet), a vagyon és a politikai haszonszerzés viszonyáról (4‒5. fejezet), de betekintést nyerhetünk a rabszolgakereskedelem pénzügyi vonatkozásaiba, illetve maguknak a római rabszolgáknak a vagyoni helyzetébe is (6. fejezet).
A kötet egyik fő erénye, hogy – ha csak felszínesen is, de – bevezetést nyújt a fentebb említett, és a források szórványossága miatt nehezen áttekinthető témákba. A Hogyan keressünk pénzt? egyik recenzense azonban azt nehezményezte, hogy a gyűjtemény ennél nem is nyújt sokkal többet, és ez szerinte különösen igaz a címben említett „vagyongazdálkodás” témakörére. Tény és való, hogy a Catótól vagy Pliniustól átemelt szövegrészletek aligha lennének alkalmasak a mai olvasó pénzügyi tudatosságának pallérozására, de lehet, hogy az összeállítás elsősorban nem is ilyen kívánalmaknak kell hogy megfeleljen. Eszmetörténeti szempontból például éppen elegendő hozadék az is, hogy általa árnyaltabban tekinthetünk az antikoknak a vagyonnal és vagyonosodással kapcsolatos nézeteire.
Luca Grillo (szerk.): How to Make Money: An Ancient Guide to Wealth Management – Pliny & Co. Princeton University Press, Princeton NJ, 2024.
Nyitókép forrása: Scott Taylor / Flickr
