RECENZIÓ – A Cambridge University Press filozófiai könyvsorozatának legújabb kötete Aquinói Szent Tamás örökségét gondolja újra a kortárs kihívások tükrében.
Ez év márciusában jelent meg a Cambridge University Press gondozásában a Thomism Revisited című kötet, amely igen ambiciózus módon, a legváltozatosabb témákat felölelve tesz kísérletet arra, hogy a tomista gondolkodást visszahelyezze a kortárs filozófiai diszkurzusba. A könyv szerkesztője Gaven Kerr, a maynooth-i Szent Patrik Pápai Egyetem oktatója, aki elsősorban Aquinói Tamás teológiai és metafizikai gondolkodásáról írott műveivel vált ismertté (Aquinas’s Way to God, 2015; Aquinas and the Metaphysics of Creation, 2019), ami részben magyarázza a jelen kötet azon törekvését is, hogy az egyes részterületeket a lehető legáltalánosabb ontológiai kontextusból kiindulva, annak premisszáiból levezetve vagy legalábbis azokkal összefüggésben tárgyalja.
Ez a törekvés annyiban mindenképp jogosult, hogy maga a „tomizmus” (amely persze eleve többértelmű kifejezés, hiszen jelentheti Aquinói Tamás gondolatrendszerének filológiailag pontos történeti rekonstrukcióját csakúgy, mint a követői által életre hívott tradícióhoz való kötődést) sohasem volt különálló részekre bontható, hanem mindig is olyan egészet képezett, amelynek metafizikai, ismeretelméleti, antropológiai, politikai és etikai vonatkozásai lényegük szerint elválaszthatatlanok egymástól.
Ennek a felismerésnek és szerkesztői szándéknak megfelelően a tizennégy fejezet közül az első három foglalkozik az okság, a forma és a materia prima (első anyag) fogalmaival, az analitikus filozófia és a tudományelmélet kortárs vitáiba ágyazva az arisztotelészi hülémorfizmus (az anyag és a forma egysége) tanítását és annak skolasztikus továbbfejlesztését. Az ókori és középkori filozófia történetében – és általában a filozófiai zsargonban – kevésbé járatos olvasó számára ezek a fejezetek talán elidegenítően hatnak, de aki mégis átküzdi magát rajtuk, annak a következő két fejezet azonnal világossá teszi, hogy az ismeretelmélet és az antropológia, az emberi tudás és az emberi személy fogalmának meghatározása egyáltalán nem független az ilyen, látszólag elvont elméleti fejtegetésektől. A személyiség integratív, egyszerre testi és lelki, materiális és formális felfogása ugyanis kiváltképp alkalmas arra, hogy ellenpontja legyen az olyan posztmodern elképzeléseknek, amelyek a szubjektivitást pusztán külső körülmények és társadalmi konstrukciók összegzésének tartják, feláldozva az emberi lényeget egy „arctalan Leviatánnak”, az ideológiák benyomulásának a személyiség megüresedett helyére.
Ahogyan ebből is látható, a társadalmi és politikai kérdések a legkevésbé sem mellékesen jelennek meg a kötetben, éppen ellenkezőleg, összesen öt fejezetet, voltaképpen a könyv legnagyobb tematikus egységét teszik ki. A felvetett témák némelyike persze első olvasásra meghökkentőnek vagy enyhén anakronisztikusnak tűnik: a fogyatékosság kérdésével például maga Aquinói Tamás nyilván nem foglalkozott, tehát legfeljebb arról lehet szó, hogy az emberről mint értelemmel bíró (és ennyiben Isten képmásaként létező) teremtményről megfogalmazott gondolatait alkalmazzuk – megfelelő kreativitással – a testi hiányosságok ellenére is teljes emberi személy fogalmára. A feminizmus esetében is nehéz eltekinteni attól, hogy Tamás – Arisztotelészhez hasonlóan – a nőt biológiai értelemben kevésbé tökéletes és funkcionálisan is alacsonyabb rendű embernek tekintette, akit testi adottságai akadályoznak a racionális viselkedés kialakításában. Az a tény azonban, hogy a testi adottságok korlátozó voltára hívta fel a figyelmet, paradox módon mégiscsak felhasználható – szól az érvelés – akár a feminista diszkurzusban is.
A következő fejezet a némileg bombasztikus „Élet-halál kérdések tomista megközelítésben” címet viseli, s noha feltűnően óvakodik attól, hogy egyáltalán leírjon a főszövegben olyan szavakat, mint „abortusz” vagy „eutanázia” (ezek csak a lábjegyzetekben jelennek meg), végső következtetése mégsem lehet más, mint hogy az emberi személy tamási fogalma a modern tudomány eredményei felől tekintve is helytálló: a magzat egyedülálló potencialitással rendelkezik arra, hogy emberré váljon, és az élethez való jog „koherens egész”, amely nem választható el annak semmilyen – bármennyire is károsodott vagy egyéni szenvedéssel sújtott – megnyilvánulási formájától.
Az erényes életről szóló fejezet a fentieknél kevésbé problematikus kérdéseket tárgyal, és nem is ad hozzá túl sokat az arisztotelészi erényeknek vagy azok skolasztikus – isteni értelemben teleologikus – továbbfejlesztésének korrekt összefoglalásához. Itt is figyelemreméltó azonban, hogy a pedánsan összefoglalt teológiai és sarkalatos erények legnagyobbikának mégiscsak a gyakorlati ész (prudentia), a cselekvést vezérlő gondolkodás bizonyul, összhangban az egész kötet irányultságával, amely a tomizmust nemcsak elméleti szempontból védhető, hanem a modern világban is alkalmazható filozófiaként igyekszik megjeleníteni.
Ehhez kapcsolható a szólásszabadságról (egészen pontosan a „szabad kifejezésről”) szóló fejezet is, amely rendkívül élesen fogalmaz meg egy olyan ellentmondást, amely a liberalizmus bármely felfogása számára feloldhatatlan, mivel két, egymással ellentétes elvet kíván érvényesíteni. Az egyik az, hogy a szabadság önmagában vett „jó”, vagyis olyasmi, ami az ember lényegét, önálló véleményalkotásra való képességét fejezi ki. A másik viszont az, hogy a szabadon kifejtett vélemény csupán azért jó, mert hozzájárul az igazság kifejezéséhez, ahhoz, hogy az ember közelebb kerüljön ahhoz a bizonyos „jóhoz”, amit az előbbi felfogás magától értetődőnek tekint, holott nem evidens módon az. Aquinói Tamás ebből a szempontból azért tűnik használhatónak, mert megkülönbözteti a loquitio-t a vox-tól, a racionális diszkurzust a merő önkifejezéstől, vagyis – de ez már ismét túl van a középkori elgondoláson – csak az előbbinek juttatna teljes szabadságot.
Hasonló kérdéseken még hosszasan lehetne töprengeni, de a kötet záró fejezetei már elhagyják a politikai és társadalmi kérdéseket, hogy visszatérjenek a teológiai – sőt, az utolsó fejezetben kontinentális filozófiai – fejtegetésekhez. Önmagukban ezek is érdekesek, de ha a politikai tanulságokra vagyunk kíváncsiak, akkor ezek annyiban foglalhatók össze, hogy a tomizmus „átgondolása”, „visszahozása”, új kihívásokra való alkalmazása mindenképp pozitív és hasznos vállalkozás. Azzal is nehéz volna vitatkozni, hogy egy pusztán apologetikus, a tomizmust mint dogmatikus rendszert kezelő tárgyalás nem felelne meg ennek a követelménynek. A kötet egésze ugyanakkor erősen eklektikus, az analitikus filozófia, az episztemológia, a tudományelmélet, a filozófiai antropológia, a politikaelmélet, az alkalmazott etika és a teológia módszertanát a különböző szerzők különböző módon használják, ami nem könnyíti meg a csak egyikben vagy másikban (esetleg egyikben sem) járatos olvasó dolgát. A tárgyalt témák esetében is feltűnő, hogy ezek nem mindig kapcsolhatók közvetlenül Aquinói Szent Tamás vagy az őrá hivatkozó szerzők (amúgy meglepően gyér) említéséhez, hiszen a kései skolasztika vagy a neotomizmus tárgyalása szinte teljesen hiányzik a könyvből.
Az ilyen apró hiányosságoknál ugyanakkor sokkal fontosabb, hogy a tomizmus legutóbbi reneszánsza, amely a XIX. században bontakozott ki, nem pusztán az abban résztvevő kutatók zseniális eredményeinek volt köszönhető, hanem annak is, hogy egy nagy intézmény, maga a katolikus egyház tanítóhivatala állt ki mellettük. Az 1879-es Aeterni Patris enciklika hozzájárulása a tomizmus újjáéledéséhez – és ahhoz, hogy az egyházon kívül is komolyan vegyék – nem mellékes tényező volt ebben a folyamatban. Aki tehát manapság hasonló újjáéledésről álmodik, annak először is arra a kérdésre kellene válaszolnia, hogy van-e olyan intézmény (ha már a jelenlegi katolikus egyház nem ilyen), amely felvállalná ennek képviseletét.
Gaven Kerr (szerk.): Thomism Revisited. Cambridge University Press, Cambridge, 2026.
Nyitókép forrása: zatletic / depositphotos.com
