Válságban az európai társadalmi modell
A közel két hónapja Franciaországból indult társadalmi elégedetlenségi hullám valósággal végigsöpört Európán. Történelemkönyveink emlékeztetnek bennünket arra, hogy a franciák által elindított megmozdulások eddig is ritkán álltak meg az ország határainál (1789-től 1830-on át a hazánkat is elérő 1848-as forradalmi hullámig, illetve utalhatunk itt akár az 1871-ben kitört párizsi Commune-re is).
A társadalmi követelések mentén egy európai egység, vagy legalábbis összefogás látszik kirajzolódni. Franciaország után Olaszország, Belgium, Portugália, Spanyolország, Albánia, sőt, Németország, Ausztria, Csehország fiatalsága is lázad, a legtöbb esetben magával ragadva az adott társadalom egyéb rétegeit is. Bár a követelések országonként eltérőek, számos ponton találunk hasonlóságokat: az emelkedő megélhetési költségek, a lakhatáshoz való hozzáférés nehézségei, a közszolgáltatások finanszírozása (illetve annak hiányosságai), a tanuláshoz biztosítandó körülmények és a kormányokkal szembeni bizalmatlanság. A francia társadalmi tiltakozás november végén ölthet igazán egységes európai formát. A 2026. november 3-i párizsi találkozón hét ország szakszervezeti és egyesületi képviselői hirdettek felhívást Európa-szerte összehangolt demonstrációkra november 20-án, 21-én és 22-én. Az elégedetlenség tehát Európa-szerte általános. A követelések azonban országonként más-más hangsúlyokkal jelentkeznek.
Ami azonos
A megélhetési problémák, a kilátástalanság, a demokratikus rendszer nyújtotta közügyekbe való beleszólás korántsem kielégítő, sőt kifejezetten frusztráló fórumai, az elöregedő európai társadalmakban a helyüket nem találó, jövőképpel nem, vagy nemigen rendelkező fiatalok számára az elégedetlenségük kifejezésére voltaképpen nemigen ad más lehetőséget, mint azt, hogy az utcára kivonulva hangoztassák a véleményüket.
Az ún. gerontokrácia, azaz a baby boom generáció uralta társadalmi és gazdasági szférák valóságos blokádja jelentősen hozzájárulnak a fiatalok által számos európai utcán és köztéren kifejezett elégedetlenségéhez és kilátástalanságához. Az európai társadalom elöregedése a gazdasági nehézségek központi elemévé vált. Gerontokráciában élünk: egy olyan rendszerben, ahol az idősebbek egyre inkább befolyásolják a közélet napirendjét, és ahol ez a befolyás megbénítja pénzügyi és általában véve a gazdasági döntéseinket. Az egész világot hosszú hónapokon keresztül megállásra késztető Covid járvány is ennek a generációnak a megóvása körül koncentrálódott. A járvány „közvetett áldozatai” pedig a fiatalok voltak.
Az európaiak minden korábbinál tovább élnek. Napjainkban a 80 évesek és annál idősebbek korcsoportja növekszik a leggyorsabban, miközben az Európai Unióban nagyjából minden ötödik ember 65 éves vagy annál idősebb. Ez az arány folyamatosan növekszik, és várhatóan 2050-re eléri a közel 30%-ot. A csökkenő születésszámmal párosulva ez azt eredményezi, hogy a fiatalabb és az idősebb generációk közötti egyensúly egyre inkább kibillen.
Ez a demográfiai változás jelentős nyomást gyakorol a nyugdíj- és közegészségügyi rendszerekre, amelyeknek egyre idősebb és egyre inkább függő helyzetben lévő lakosságot kell támogatniuk. A munkaképes korúak számának csökkenése miatt az eltartottsági arány (a foglalkoztatottak és az eltartottak aránya) folyamatosan emelkedik, ami jelentős terhet ró a szociális támogatás rendszerére.
Az idősebb generációk, a demográfia ilyetén alakulásának logikus következményeként, a demokratikus folyamatokban szintén nagyobb szerepet kapnak. Márpedig az idősebbek politikai preferenciái, legalábbis a többségüket tekintve, a konzervatív, sőt, a radikális jobboldal felé húznak. A francia protest mozgalmat berobbantó fiatalok egy jó része ezzel szemben még csak nem is szavazóképes, azaz a klasszikus demokratikus folyamatokban nem tud az elégedetlenségének hangot adni. Holott – teljesen érthető módon – ennek a generációnak az a benyomása, sőt meggyőződése, hogy az elmúlt évtizedek hibáinak következményeivel (legyen szó itt klímakatasztrófáról, a gazdasági növekedés megszállottságában felörlődő rendszerekről, az aránytalan vagyon-megosztásról, vagy akár a felelőtlenül a mesterséges intelligenciába hajszolt világról) neki kell majd megküzdenie, míg nem az ő felelőssége, hogy ide jutott az emberiség.
Ami különbözik
A fiatalok hívószavára tehát számos európai nagyváros megmozdult az elmúlt hetekben. A valamennyi esetben hangoztatott megélhetési problémák mögött, illetve mellett más-más motivációk is előkerültek.
Németországban például a kötelező sorkatonai szolgálat visszaállításának aggodalma miatt vonultak az utcára több száz német városban. A szervezők szerint a tüntetésekhez mintegy 40 ezer diák csatlakozott. Az iskolai sztrájkokat – amelyek a sorkötelezettség és a militarizálódás ellen irányulnak – diáktanácsok, szakszervezetek, békeszervezetek, egyházak, valamint a politikai baloldal különféle csoportjai támogatják.
Belgiumban a társadalmi elégedetlenségi mozgalmat a közszférát érintő megszorító intézkedések és az oktatási reformok táplálják. Október eleje óta a diákok a tandíjak emelkedése és a francia nyelvű oktatással kapcsolatos bizonyos intézkedések ellen mozgósítanak. A vitatott kérdések között szerepel egy körülbelül 500 millió eurós megtakarítási terv is, amelyet 2029-ig a francia nyelvű oktatásban terveznek megvalósítani. A diákmegmozdulásokkal egyidőben a szakszervezetek ellenzik a Bart De Wever miniszterelnök szövetségi kormánya által javasolt kiadáscsökkentő programot, amelynek célja körülbelül 10 milliárd eurós megtakarítás. Az aggodalmak különösen a közszolgáltatások finanszírozására, a vásárlóerőre, a nyugdíjakra és a bérindexálás esetleges változásaira összpontosulnak.
Olaszországban a francia modell alapján meghirdetett mozgósítás a „No Meloni Day” nevet kapta. A tüntetők az olasz oktatási intézmények állapota, valamint a kormány azon intézkedései ellen tiltakoztak, amelyek célja a külföldi diákok számának korlátozása az osztálytermekben. Emellett követelték, hogy a kormány többet költsön oktatásra, és kevesebbet fegyverekre.
Portugáliában, Spanyolországban és Görögországban a tüntetések legfőbb motiváló tényezője a lakhatási válság. Ausztriában október 13-án több ezer diák és egyetemi alkalmazott tüntetett Bécsben a felsőoktatás tervezett költségvetési megszorításai ellen tiltakozva. A Bécsi Képzőművészeti Akadémia megszállása október 15-én kezdődött. A résztvevők a felsőoktatás finanszírozásának növelését követelik, és kifogásolják a tandíjakat.
Az albán elégedetlenségi mozgalom ezekkel szemben sokkal inkább belpolitikai jellegű. Az EU-tagjelölt országban már hónapok óta tüntetések zajlanak, amelyek kezdetben egy, Donald Trump vejéhez, Jared Kushnerhez köthető védett tengerparti luxusturisztikai projekthez kapcsolódtak, és környezetvédelmi és politikai formában jelentkeztek. A hónapok során a mozgósítás kiszélesedett. A követelések most az intézményi korrupcióra, az oktatási körülményekre, a munkanélküliségre, a fiatalok lehetőségeire és a kormányzati elszámoltathatóságra összpontosítanak. A tüntetők mindenekelőtt Edi Rama miniszterelnök lemondását követelik, aki 2013 óta van hatalmon.
Talán a legmeghatározóbb, és egyben a fiatalok számára új lendületet és reménységet is adó mozgalom egy másik EU-tagjelölt országban, Szerbiában tört ki, illetve zajlik a 2024 novemberi Novi Sadban bekövetkezett és 16 áldozatot követelő pályaudvar-baleset óta. A 2026. októberi parlamenti választások eredményei azt mutatják, hogy a diákok által támogatott lista megszerezte a mandátumok többségét, mintegy például szolgálva arra, hogyan vezethet egy az ifjúság által indított tiltakozás politikai változáshoz.
Az európai fiatalok által elindított és a Z generáció nevével fémjelzett elégedetlenségi mozgalmak panorámáját az azokat belobbantó Franciaországgal zárjuk. A francia történelemben precedens nélküli, hogy alig öt hónappal az elnökválasztás előtt ilyen mértékű társadalmi mozgalom bontakozzék ki. Arról nem is beszélve, hogy a beindított engedetlenség-lavina nemcsak, hogy nem látszik csillapodni, de akár talán a választás 2027. április 18.-ra kiírt első fordulójáig is eltarthat. Ugyanakkor az is érthető, hogy a megélhetési nehézségek és a közszolgáltatások fokozatos leépítése miatt tüntetők képviselői pontosan ebben a politikailag kihegyezett periódusban próbálnak követeléseikre választ kapni az ország vezetőitől.
Számos francia gondolja úgy, nyilvánvalóan az ország forradalmi múltjának az árnyékában, hogy igazi, radikális eredmények eléréséhez egy bizonyos fokú erőszakra van szükség. Az első körben a gimnazista fiatalok tüntetés-hullámából kiinduló megmozdulás mára már a francia társadalom valamennyi elégedetlenségi mozgalmát magába olvasztotta.
Alig öt hónappal a francia politikai életet alapvetően meghatározó elnökválasztások előtt az egész ország konfrontálódik az Emmanuel Macron közel tíz éves elnöksége alatt folytatott liberális gazdaságpolitikai következményeivel: a fokozatosan leépített közszolgáltatásoktól kezdve az egyre erősebben érzékelhető jövedelem-különbségeken keresztül az inflációig (hogy csak a legeklatánsabb példákat említsük).
Mindezekre a követelésekre válaszul november 9-én Sébastien Lecornu miniszterelnök társadalmi konferenciát (conférence sociale) hívott össze a Matignon palotába. Az ún. köztes testületekkel folytatott megbeszélés eredményeként a miniszterelnök a minimálbér 1,6%-kos megemelését jelentette be, amely december 1-től már életbe is lép. Ez annyit jelent, hogy Franciaországban a minimál bér nettó 1500 euróra (546 ezer Ft) emelkedik, ami havonta 24 euróval (8736 Ft) jelent többet az érintettek számára. Ennek az összegnek a láttán nem meglepő, hogy a tárgyalópartnerek elégedetlenül távoztak a miniszterelnöki hivatalból.
A követelések világosak és idővel kikristályosodtak: a megélhetési válságot jellemző vásárlóerő növelése. A fizetések megemelése, az infláció csökkentése, az alapvető élelmiszerek és a benzin árának befagyasztása. Azonban csakúgy, mint a 2018-as sárgamellényes mozgalom esetében, most sem emelkedett ki egy, vagy néhány olyan vezéregyéniség, akivel, vagy akikkel a tárgyalásokat lefolytathatnák. A Macron-éra egy másik következménye ugyanis pontosan azokat a köztes testületeket érinti, amelyek egy ilyen folyamatban tárgyalópartnerként szerepelhetnének. Ismét egy horizontális elégedetlenségi mozgalommal állunk szemben, amelyben a köztes testületek szerepe megerősödik. Itt elsősorban a szakszervezetekről van szó, de ide értendőek a politikai pártok, az egyesületek, vagy akár a polgármesterek is. Macron elnök maga ellen szította az összes szakszervezetet, valósággal megalázta őket. Mindez pedig a szakszervezetek közötti együttműködés megerősödéséhez vezetett.
November 5-én több mint másfél millió ember vonult ki az utcákra Franciaország szerte. A fiatalok mellett a szakszervezetek jelentették a szervező erőt. A november 17-re meghirdetett újabb tüntetés ezt a szerepet pedig csak erősíteni fogja.
Ami meglepő és rendkívüli
A 2026-os év második felét alapjaiban meghatározó, és egész Európát mélységesen megrázó / felrázó tüntetéshullám egy olyan fiatal generáció elégedetlenségi mozgalmából indul ki, amely voltaképpen az elmúlt évek / évtizedek valamennyi alapvető problémájának a valódi elszenvedője. A már most is érzékelhető klíma-katasztrófától kezdve a Covid-járvány „oltárán feláldozott” oktatáson keresztül a mesterséges intelligencia rohamos térhódítása miatt a közeljövőben bekövetkező tömeges munkanélküliség tényleges elszenvedői a sarkukra álltak, és igen fiatal koruk ellenére országos, sőt, most már európainak is tekinthető mozgalmi hullámot indítottak el. Tényleges európai szolidaritásról beszélhetünk. Számtalan országban a tüntetők francia szlogenekkel vonulnak az utcákon. Franciaország, és ezen belül is a francia fiatalok a kezdeményezői és egyben a megtestesítői is ennek a mára már európainak tekinthető mozgalomnak. Európai szinten pedig egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy egy a mainál jelentősen inspirálóbb európai politikai projektre van szükségünk, különösen a fiatalok számára. Egy másfajta európai társadalmi modellre.
Nyitókép forrása: InkDropCreative / depositphotos.com
