Lovászy László az új humanizmusról
A globális gazdasági és társadalmi rendszerek napjainkban olyan strukturális átalakulás küszöbén állnak, amelynek történeti jelentősége az ipari forradalmakéhoz vagy Amerika felfedezéséhez mérhető.
A biotechnológia, a generatív mesterséges intelligencia (MI) és a humanoid robotika 2012 körül felgyorsult áttörései nem csupán a fizikai termelési folyamatokat alakítják át, hanem kikezdik az emberi lét eddig magától értetődőnek hitt biológiai, természeti korlátait is. E folyamat egyik markáns katalizátora a fejlett világot jellemző mélyreható demográfiai fordulat, a társadalmak elöregedése. A szuperöregedő társadalmak korában egyre kevesebb aktív korú munkavállalónak kellene fenntartania a hagyományos jóléti és időskori ellátórendszereket, amire válaszul az új, technológia-központú modellek kimondottan modernizációs fejlesztésekkel kívánják áttörni a test és az elme korlátait. E kontextusban vizsgálja Lovászy László „A humanizmus megújításáról. Fejlesztett emberek és humanoid robotok egy szuperöreg társadalomban” című kötete azt a központi kutatási kérdést, hogy hogyan őrizhető meg az ember kitüntetett erkölcsi és jogi státusza, méltósága és autonómiája, miközben a biotechnológia és az intelligens rendszerek egyre inkább elmossák a biológiai határvonalakat.
A technológiai fejlődés társadalmi következményei nem vezethetők le kizárólag a makrogazdasági hatékonyság logikájából. Amint azt Lovászy elemzése hangsúlyozza, a gazdaságilag optimális megoldás nem azonos a társadalmilag és emberileg kívánatos iránnyal. Ha a képzettség mellett maga a biológiai adottság is beruházási tárggyá válik, az új típusú egyenlőtlenségeket szül, hiszen a magasabb jövedelmű rétegek nemcsak a prémium szolgáltatásokhoz férhetnek hozzá, hanem saját maguk vagy utódaik biológiai képességeinek mesterséges továbbfejlesztéséhez is. Ezzel a társadalmi különbségek biológiai különbségekké alakulnak át, amelyek a Homo Sapiens Conrectus (a fejlesztett ember) megjelenésén keresztül új esélyegyenlőségi kérdéseket vetnek fel, amelyekre a klasszikus jóléti állam modelljei már nem adnak elegendő választ.
A mesterséges intelligencia munkaerőpiaci hatásairól szóló diskurzus gyakran a tömeges munkanélküliség apokaliptikus vízióira vagy a tisztán technológiai hatékonyságnövelésre fókuszál. Ezzel szemben a kötet a szervezeti leadership és a munkaszervezés területén sokkal árnyaltabb képet fest. A szerző bevezeti a „lila galléros” munkavállaló koncepcióját, ahol a munkavállaló nem versenyezni próbál a géppel, hanem szimbiózisban együttműködik vele, bár az MI okozta átalakulás kezelése közvetlen stratégiai vezetői felelősség marad. Ezáltal a humanoid robotok, co-botok és a generatív MI-eszközök az emberi képességek multiplikátoraivá válnak.
Ezek a dilemmák szembetűnő módon összecsengenek XIV. Leó pápa Magnifica humanitas című, az emberi személy védelméről szóló enciklikájának üzenetével, amely a digitális forradalmat a Rerum novarum korához mérhető sorsfordító időszakként értelmezi. A pápai dokumentum és a kötet legfőbb találkozási pontja az a felismerés, hogy a technológiai fejlődés erkölcsi értelemben nem semleges. Mindkét megközelítés elutasítja azt a technokratikus tévhitet, amely a mesterséges intelligenciát az emberivel egyenrangú intelligenciaként kezeli, rámutatva arra, hogy az algoritmusok csupán adatfeldolgozást végeznek, de nincs testük, tapasztalatuk, belső lelkiismeretük, sem pedig felelősségtudatuk.
Érdekes módon a Lovászy László által szorgalmazott techno-ortodox humanizmus és a pápai enciklika üzenete ott találkozik igazán, hogy mindketten a technológiai haladás humanista korlátozását és az aktív, cselekvő közösségek újrateremtését sürgetik. Napjainkban a transzhumanista radikális víziók gyakran az ember biológiai meghaladását hirdetik. Ezzel szemben Lovászy László a klasszikus európai – görög-római és zsidó-keresztény gyökerű – erasmusi humanizmus tradíciójára építve fogalmazza meg új koncepcióját. A kötet szerint a technológiai fejlődés sebessége messze meghaladja a hagyományos nemzeti parlamentek jogalkotási ciklusait. Ebből adódóan a jövő közpolitikája és kormányzása nem támaszkodhat kizárólag a lassan reagáló utólagos jogi normákra; olyan proaktív, ágazatközi szabályozó hatóságokra lesz szükség, amelyek az alapvető jogokat és a tisztességes eljárás elveit közvetlenül a szoftverek és algoritmusok kódjába ültetik át. A kötetben itt kapcsolódik a keresztény humanizmus a nagy liberális elméletalkotó, Francis Fukuyama felvetéseivel: az emberi méltóságot áthághatatlan „vörös vonalazásként” kell kezelni a nemzetközi egyezmények szintjén. Sőt, a szuperintelligencia korában az MI-rendszerek alapvető architektúrájába kötelezően be kell építeni az egyetemes etikai normákat – kiegészítve Asimov klasszikus robotikai törvényeit egy pozitív, az emberi élet védelmére és az emberközpontúságra irányuló szeretet- vagy hűségelvvel.
A Magnifica humanitas erre rímelve arra bátorít, hogy építsük újjá az „aktív mezoszférát”, a helyi közösségeket, a szolidaritás hálóit és a szakmai hivatásrendeket, amelyek gátat szabnak a társadalom további atomizációjának és a technológiai elidegenedésnek. Lovászy monográfiája pontosan ehhez az intézményi és normatív kapaszkodórendszerhez nyújt elméleti térképet: a gazdasági racionalitás és a humán méltóság egyensúlyának újrafogalmazásával. A mélyebb szakmai végkicsengés így arra emlékeztet, hogy a poszthumán kihívások korában a technológia nem valamilyen öncélú létforma, hanem morális próbatétel. A jövő társadalmának kérdése ezért végső soron nem az, hogy megállítható-e a technológia, hanem az, hogy képesek leszünk-e lelkiismeretre és felelősségre épülő jogi és erkölcsi rendbe illeszteni azt, amely biztosítja, hogy a gép szolgálja az embert, és a jövő gazdasága valóban az emberi méltóság kiteljesedéséért létezzen.
Lovászy László könyve számomra ezért több, mint szakmai állásfoglalás: emlékeztető arra, hogy a poszthumán kihívások korában a technológia nem öncélú létforma, hanem morális próbatétel. A Rerum novarum korában az ipari forradalom a szociális kérdés megfogalmazására kényszerítette a társadalmat; a mi korszakunk ennél is mélyebb, antropológiai kérdést tesz fel: mit tartunk emberinek, és mit nem vagyunk hajlandók soha átadni a gépnek? A gép számolni tud, számot adni, felelni és önzetlenül szeretni azonban csak az ember képes. Mind emiatt az emberi méltóságot megkérdőjelezhetetlen alapként kell megőriznünk a XXI. század után is a jogban, a technológia szabályrendszereiben és a mindennapi gyakorlatban egyaránt. A keresztény humanizmus és az erasmusi hagyomány örököseiként ezt nem múzeumi hagyománynak, hanem vállalt kötelezettségnek tekintem, amelynek az aktív mezoszféra újjáépítése is a része: a hivatásrendeké, a helyi közösségeké és az egyetemé, ahol a következő nemzedék a technológiai kompetencia mellé lelkiismeretet és felelősségtudatot is kaphat. A kérdés tehát nem a technológia megállítása, hanem egy olyan rend, amelyben a gép szolgálja az embert, és a jövő gazdasága valóban az emberi méltóság kiteljesedéséért létezik. Lovászy László könyve ehhez nyújt lehetséges térképet; rajtunk áll, hogy megpróbálunk-e eligazodni rajta.
Lovászy László: A humanizmus megújításáról. Fejlesztett emberek és humanoid robotok egy szuperöreg társadalomban. Gondolat Kiadói Kör, 2026. Nyitókép forrása: michelangelus / depositphotos.com
