Franciaország és Olaszország kamatfelárai emelkednek, és nem csak ők fizetnek érte.
Hétfőn, október 12-én elkezdődött a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank-csoport (WBG) 2026-os éves ülése holnap, amelyet Bangkokban, Thaiföldön szerveztek meg. A találkozók egész héten tartanak és a meghívottak névsora impozáns, ám a lista hosszúsága önmagában kevéssé segít eligazodni. A súlyt ugyanis nem a titulus adja, hanem az, hogy ki hoz érdemi döntést, és ki képvisel valamit, ami a héten ténylegesen napirenden van. Ebből a szempontból öt nevet érdemes kiemelni.
Ajay Banga, a Világbank-csoport elnöke a hét házigazdája, és gyakorlatilag ő írja a napirendet: azon múlik a legtöbb, hogy a bank feladatkörének bővítéséről szóló vita mennyire fér össze az ő intézményi súlyával. Kristalina Georgieva vezérigazgató a Nemzetközi Valutaalapot képviseli, és az adósságok körüli kérdések rendre ide futnak vissza. Tharman Shanmugaratnam nevének felbukkanása önmagában figyelemfelkeltő: néhány éve még pénzügyminiszter volt, és a nemzetközi pénzügyi rendszer egyik legaktívabb alakítója, ma államfő. Vagyis egyszerre ismeri belülről a nagy intézményeket és képvisel egy szuverén országot. Ed Miliband a Világbank brit kormányzói pozícióját tölti ben, aki külügyminiszterként elköteleződött az éghajlati célok nemzetközi szintű képviseletéért, így kormányzati oldalról szólal meg. A teljesség igénye nélkül, végül, de nem utolsó sorban érdemes Makhtar Diop, az International Finance Corporation vezetője, akinek széles körű tapasztalati vannak a magántőke bevonásával kapcsolatban.
Az idei esemény (és a korábbi évek hasonló rendezvényei utáni bejelentések is) rendkívül gyakran említi a „hitelkapacitás-bővítés” fogalmát és a kiemelt egyének kiemelkedő szerepet játszanak ebben a folyamatban. Ehhez azonban érdemes tisztázni, hogy Világbank nem ad ki pénzt: azzal tud többet kölcsönözni, hogy a saját mérlegét feszesebbre szabja, vagyis kevesebb tartalékot tart ugyanahhoz a kockázathoz, illetve más befektetőket von be maga mellé, akik hajlandók együtt vállalni a kockázatot. A 2024-es „Bigger and Better Bank” programban így jött össze 150 milliárd dollár tíz éves időtávra. A hitelkapacitás bővítésen túlmenően a korábbi hasonló eseményeken olyan eredmények is születtek, mint a 2023-marrákesi találkozón elfogadott Szegénységcsökkentő és Növekedést Támogató Alapjának (PRGT) feltőkésítése. Ekkor a Magyar Nemzeti Bank is történelmi jelentőségű, 11 millió SDR értékű hozzájárulást vállalt az alap támogatására. Hasonlóan, 2024-ben sikerült jelentős előrelépést elérni a Nemzetközi Fejlesztési Társulás (IDA) forrásainak megújításában, amely a legszegényebb országok számára nyújt kamatmentes vagy rendkívül kedvezményes hiteleket. Végezetül, érdemes a szervezetek adósságválság kezelésében betöltött szerepét is megemlíteni. Miután számos afrikai és fejlődő ország került adósságcsapdába a magas kamatkörnyezet miatt, a tárgyalások állandó eredménye a multilaterális adósságátütemezési keretrendszerek (Common Framework) finomítása lett a csődök elkerülése érdekében.
Mindez azonban nemcsak a fejlődő világ problémája: ugyanez az adósságdinamika Európában is érezhető, csak más formában és ez teszi kettőssé az EU helyzetét ezen a héten. A szavazati arányok érdemi átrendezése évek óta elmarad, miközben a feltörekvő országok nyomása folyamatos. Az alacsonyabb jövedelmű országoknak szóló segítség azonban kétélű: például Kenya esetében az IMF-szabályok szigorítása adóemelésekhez vezetett, amiből tömeges utcai tiltakozás lett, halálos áldozatokkal. Az adósságok elengedésének elutasítása és az úgynevezett Common Framework (egy többoldalú adósságkezelési egyeztetési keret) folyamatos finomítgatása a bírálók szerint felszíni kezelés marad, amely évtizedekre eladósodva tarthatja a szegényebb nemzeteket. Az a vád pedig, hogy ezek az intézmények a nyugati érdekeket szolgálják egy valódi globális konszenzus helyett, kellemetlen, de nem alaptalan. Egy korábbi írásban is felmerült, hogy a nagyobb befizetéssel rendelkező országok kedvezőbb feltételekkel jutnak hitelhez; a szavazati arányok befagyasztása ezt a régi egyensúlytalanságot konzerválja.
Mindezek az EU számára kettős terhet jelentenek. Az EU ezen a fórumon nem egyetlen szereplő: a Bizottság, az Európai Központi Bank és a tagállamok gyakran mást szeretnének, a legfontosabb döntések pedig rendre zárt ajtók mögött, a közös zárónyilatkozat szövegezése közben születnek. Ami viszont minden uniós szereplőt összeköt, azt Kristalina Georgieva IMF elnök nyitóbeszédéből tudhatjuk meg. Ebben épp az eladósodott euróövezeti országok helyzetét nevezte meg, mivel a német állampapírokhoz mért feláraik (vagyis az a pluszkamat, amit a befektetők kérnek azért, hogy német helyett francia vagy olasz papírt tartsanak) folyamatosan emelkednek. Ez nemcsak Franciaországra és Olaszországra igaz, hanem kisebb mértékben Írországra és Portugáliára is, holott ők a válság után rendbe tették a költségvetésüket. Georgieva jelzéséből arra következtethetünk, hogy a piac láthatóan nem egy-egy ország hibáját árazza be, hanem az egész euróövezet adósságpályáját: a közös pénz mellett tehát a fegyelmezett tagállamokat sem védi meg a saját fegyelmük.
Vagyis a diagnózis megvan, a kérdés az, hogy ebből az EU mit tud kezdeni a rendelkezésére álló eszközökkel. Az EU a saját fiskális és szabályozási súlyát fordíthatja a napirend átformálására. A magántőke bevonásáról szóló vita látszólag technikai: kockázatmegosztásról, helyi valutában történő finanszírozásról szól, ám a valódi tét az, hogy a közpénz milyen arányban szolgál majd magánbefektetői hasznot. Ha az EU itt világos szabályokat tudna érvényesíteni arra nézve, ki viseli a kockázatot és ki zsebeli be a hozamot, az a saját fejlesztéspolitikáját is védené. Ugyanígy adott terep az éghajlati finanszírozás és a digitális szabályozás: az unió digitális normarendszere nemzetközileg a legkidolgozottabb, így a kérdés az, mennyire tudja átvitetni a saját szintjét vagy mennyire marad azokkal magára. A sérülékeny országokkal szembeni hitelességi hiány viszont továbbra is fennáll, és a bangkoki hét erre minden bizonnyal emlékeztetni fogja az európai delegációkat.
Nyitókép forrása: World Bank Photo Collection / Flickr.com




