A Nemzetközi Valutaalap eredeti célja az volt, hogy az valutaleértékelési versenyből adódó gazdasági válságokat elkerüljük. Azóta jelentősen átalakult a szervezet, és úgy tűnik, a működése több kérdést vet fel, mint amennyi megoldást a szervezet nyújt.
A legutóbbi BRICS csúcstalálkozó egyik leggyakrabban elemzett eredménye az új tagok felvétele volt. Ám a találkozónak más érdekes eredménye is volt: több ország ennyire nyíltan talán még soha nem fejezte ki azon igényét, hogy a Bretton Woods-i rendszer által létrehozott globális pénzintézetekben, mint a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), Nemzetközi Valutaalap (IMF) vagy a Világbank (World Bank) lényeges változások legyenek. Mi lehet az oka ezen igényüknek és van-e alapja a több évtizede működő intézmények elleni panasznak? A jelen írás a Nemzetközi Valutaalap esetét részletezi.
Amikor még minden jó volt – az Egyesült Államokban
A Nemzetközi Valutaalap megalakulásának okait csak száz évvel korábban kell keresni az Atlanti-óceán túloldalán. Az 1920-as évek Amerikáját az akkor még csak a Nagy Háborúnak ismert pusztítások utáni igencsak látványos gazdasági növekedés jellemezte. Amerika belső piacának nagyságából is adódó előnyök miatt a tömeggyártás nyereségessé vált, ami által technológia fejlődése gyorsult, így fellendült az autóipar, a rádióipar, a filmipar, a rádióipar, az építőipar és a vegyipar. Ugyanebben az időszakban alakult ki és erősödött meg a fogyasztói társadalom is, amely tovább fűtötte a gazdasági növekedést és egyre inkább a jóléthez szoktatta a középosztályt. Ezek egymásra való kölcsönös hatásaként az középosztály megerősödött és lényeges bevételekre tett szert, amelyet a tőzsdén fektetett be.
A tőzsdei befektetések sikerére egy új ipar épült, brókerek, befektetők sokasága győzött meg tömegeket arról, hogy kölcsönből vásároljanak vállalati részvényeket. A vásárlók az ár töredékét, jellemzően 10 százalékát tettek le, a részvények többi részéért pedig a felvett kölcsönnel fizettek, miközben a fedezetet a megvásárolt részvények nyújtották. A kölcsönökből származó pénzek a részvénypiacokra ömlöttek, a részvények árfolyama pedig megugrott. Ezen felbuzdulva, a növekvő nyereség reményében még többen vettek fel kölcsönöket hasonló módon és céllal. Természetesen a folyamat nem volt fenntartható.
Mindeközben az amerikai minimalista államfelfogáshoz hűen a kormány és a jegybank habozott, hogy közbelépjen-e. Amikor a Jegybank (Federal Reserve) lépett, talán már túl késő volt. Egyrészt figyelmeztették a lakosságot a veszélyekre, másrészt felkérték a tartalékbankokat, hogy utasítsák el a részvényspekulánsoknak kölcsönt adó tagbankok hitelkérelmeit. Ez azonban nem hozta meg a várt eredményeket, és a Federal Reserve úgy döntött, hogy emeli a hitelkamatokat.
Terve szerint ez megdrágította volna a helyi szereplők számára is elérhető hitelek kamatait. Csakhogy az akkor még érvényben lévő aranystandard miatt a Federal Reserve kamatemelése miatt külföldi jegybankok is kamatemelésre kényszerültek. Ez lassította azokat a gazdaságokat, amelyeknek eltérő monetáris politikára lett volna szükségük, így a válság Európa több országában is felütötte fejét. Mindez azonban nem csillapította a New York-ban tevékenykedő részvényspekulánsokat. A gazdasági buborék végül 1929-ben pukkadt ki, amikor a részvények soha nem látott módon zuhanni kezdtek, és a bankok nem tudták az egyének pénzét visszafizetni. Emberek százezrei veszítették el megtakarításaikat, gyárak, cégek mentek csődbe, milliók váltak munkanélkülivé. Mivel az USA gazdasága ez időben az iparra koncentrált és a mezőgazdasági kapacitásait nem aknázta ki, súlyos éhínség is követte a már beállt katasztrófákat.
Alacsonyan ültünk, mégis nagyot estünk – Európa az első világháború után
Az első világháború katasztrofális eredményét nem kell magyar nyelvű olvasóinknak ecsetelni. Az egész kontinens megszenvedte a háború pusztításait, így az országokat újraépíteni és kilábalni a gazdasági nehézségekből is sokkal nehezebb volt, mint Amerikában. Az 1920-as évek elején Európa gazdaságát egy hiperinfláció határozta meg, különösen Németországban, de az új határok között kialakult Magyarországon, Ausztriában, Lengyelországban, de még Oroszországban is soha nem tapasztalt mértékben értéktelenedett el a fizetőeszköz.
Ezzel együtt az európai ipar is széles körű modernizációs folyamaton ment keresztül, számos cég megpróbálta azokat a modernizációs folyamatokat bevezetni és használni, amelyek az amerikai ipari környezetben oly sikeresnek bizonyultak. Ennek megfelelően a munkaerő is ez irányba áramlott, különösen az ipar és a szolgáltatás szektoraiba. Az amerikaihoz hasonlóan itt is viszonylag elhanyagolt volt a mezőgazdaság részesedése a gazdaságban, amely történelmi távlatokból nézve egyértelmű kockázati tényező volt.
A világháború után megalakult államok kormányai, érthető módon, a gyors gazdasági fejlődést tűzték ki célul, igyekeztek országaikat mielőbb iparosítani. Az új technológiák és gyártási módszerek tőkeigényesek voltak, és kiterjedt, új hálózati infrastruktúrákat igényeltek, hogy a piacok nyereségesek legyenek. Az európai politikai széttagoltságban ez azonban nem volt adott, mint ahogyan az Egyesült Államokban. Az egyeztetések és összehangolások hiánya vezetett oda, hogy Európa perifériájának villamosítása 1945 utánra húzódott, mert a határokon átnyúló technológiai szabványokban lassan haladtak az egyeztetések, amit növelt a két világháború közötti években lévő befektetések és beruházások magas kockázata.
A politikai széttagoltság azonban nem csak az infrastruktúrák kiépítését nehezítette meg és a tömeggyártással járó gazdasági fejlődést akadályozta meg. Az akkori európai gazdaságnak lényeges eleme volt, hogy a háború pusztításai után a Szövetségesek között adósságok halmozódtak fel egymás irányába, ami mellett háborús jóvátételeket követeltek a legyőzöttektől. Mindezek fényében a gazdasági fellendítéshez szükséges hitelekért éles rivalizálás alakult ki a nemzetállamok között, amelynek során egyre inkább vezették be a protekcionista politikákat és egyre inkább elszigetelődtek egymástól. Vagyis gyakorlatilag lehetetlen volt megvalósítani az európai pénzügyi összehangolást és újjáépítést.
Ebben a környezetben érte Európát a korábban említett amerikai monetáris politikai lépés, vagyis a Federal Reserve kamatláb-emelése. Az európai bankok is kénytelenek voltak szigorítani olyan gazdasági közegben, amelynek lényegében élénkítésre lett volna szüksége. A New York-i tőzsde bukása súlyosbította a helyzetet, Európában is egy nemzetközi valutaleértékesi verseny vette kezdetét, ami elindította a gazdasági válságot az Atlanti-óceán keleti partján túl. Mindennek leginkább Németországban, Ausztriában és Lengyelországban volt a legnagyobb hatása, ahol soha nem látott munkanélküliség ütötte fel a fejét, de Franciaország, Belgium és Hollandia gazdasága is nagyon megsínylette az eseményeket.
Válasz a nagy gazdasági világválságra – a Nemzetközi Valutaalap
A nagy gazdasági világválság egyszer mégiscsak véget ért, amelynek kezdete a második világháború időszakára esik. Akárcsak a kirobbanás, úgy a megfékezés is az Egyesült Államokból eredt, de az igencsak vitatott, hogy az USA a háborúra adott monetáris vagy fiskális politikája révén.
A második világháború után az Egyesült Nemzetek Szövetsége 1944-ben kezdeményezte egy olyan gazdasági együttműködést, amely megakadályozná, hogy a jövőben ismét előforduljon egy, az 1930-as években már tapasztalt valutaleértékelési versenyt és az azzal járó gazdasági világválság. Ennek megfelelően, a Bretton Woods-i konferencián résztvevő 45 ország határozatai alapján létrejött a Nemzetközi Valutaalap, és a szervezet 1945 decemberében elkezdte hivatalos működését.
A több évtized alatt az IMF eredeti célkitűzése megváltozott, és ma már nem csupán egy, a jegybankok közötti egyeztetési fórum, amely a valutaleértékelési versenyt kívánja megakadályozni. A szervezet a jelenlegi gazdasági kihívásokra igyekszik választ adni, amelynek szerves részei a szakpolitikai tanácsadás, kölcsönök nyújtása, valamint a kapacitásfejlesztés, vagyis a technikai segítségnyújtás és képzés.
Az IMF elsősorban a kölcsönök nyújtása miatt vált leginkább ismerté. A szervezet pénzügyi támogatást nyújt a válság sújtotta országoknak, ezáltal azok várhatóan visszanyerik gazdasági stabilitásukat, amennyiben végrehajtanak egy sor olyan politikát, amely a szervezet tanácsadói szerint a fenntartható növekedést és stabilitást szolgálja. A szervezet szerint a hitelnyújtást folyamatosan finomítják, hogy megfeleljen a változó gazdasági körülményeknek, illetve az országok igényeinek.
A szervezetet a Kormányzótanács vezeti, amely a legfelsőbb döntéshozó testület. Tagországonként egy-egy kormányzóból és egy póttagból áll, akiket a tagállamok neveznek ki: általában a jegybank elnöke vagy a pénzügyminiszter. A Kormányzótanács munkáját az Igazgatóság segíti, amelynek 24 tagját a ma már 184 tagállam, vagyis az országok csoportja választja. Az Igazgatóság elnöke az ügyvezető igazgató. A szervezet döntéshozatala az előre meghatározott kvótákat alapján súlyozott szavazási mechanizmusra alapszik – vagyis egyes országok „nagyobbak”, míg mások kevesebb szavazattal bírnak. Az öt legtöbb kvótával rendelkező ország a saját igazgatósági tanács tagját nevezi ki: Egyesült Államok, Japán, Németország, Franciaország, az Egyesült Királyság, Kína, Oroszország és Szaúd-Arábia. A kezdeti intézményi struktúra fennállása óta a legtöbb részesedéssel az Egyesült Államok bír, vagyis gyakorlatilag 1945 óta vétójoga van.
Az elmúlt évtizedek óta többször is téma volt úgy akadémiai, mint politikai körökben a döntéshozatali mechanizmus homályossága, valamint a kisebb államok érdekeinek képviselete, így számos változás is végbement az intézményi döntéshozatalt és a kvótákat illetően, amelyekre itt most nem fogunk kitérni. Ami viszont lényeges, hogy jelenleg az Egyesült Államok a szavazatok több mint 16 százalékát birtokolja, az Európai Unió országai a szavazatok összesen 25 százalékát. Az Egyesült Királyság, Kanada, Ausztrália és Japán szavazatait is ideszámítva, a gyakran csak Nyugatnak nevezett országok közössége a szavazatok 55,75 százalékát birtokolja. Ezzel szemben a kibővült BRICS+ országok részesedése alig több mint 19 százalék. Mindez természetesen előnyös lehet a fejlett gazdaságok és az Európai Unió tagállamai számára, ám a fejlődésben lévő országok számára nem annyira. Vagyis az IMF tagjainak túlnyomó többsége úgy érzi, hogy a hangja kevésbé hallható, mint a fejlett gazdaságoké, különösen az Egyesült Államoké.
Mindez önmagában talán nem is volna gond, ha a fejlődő gazdaságok úgy éreznék, hogy nemzeti érdekeiket eredményesen szolgálják a jelenlegi struktúrák.
Mi a gond a Nemzetközi Valutaalappal?
A szervezet felépítése és működése magában foglalja annak veszélyét, hogy az egyes tagállamok közötti hatalmi egyensúly felerősödik. Ezt tovább erősíti a kölcsönzés „rugalmasságát” illető IMF-szabályok is. Leegyszerűsítve: a nagyobb kvótával rendelkező országok előnyösebb feltételek mellett tudnak kölcsönt felvenni, mint a kisebb országok.
Ezzel párhuzamosan több olyan vélemény is van, amelyek szerint a hitelezési feltételek nem voltak méltányosak és néhány fejlett ország érdekét szolgálták, mintsem a hitelt felvevő országokét. A véleményeken túlmenően empirikus tanulmányok is vizsgálták a hitelt felvevő országok gazdasági mutatóit, amelyek a nemzetközi szervezet által elvárt reformokat bevezették. Egyik ilyen tanulmány 81 olyan országot vizsgált meg, amely 1986 és 2016 közötti IMF-hitelt vett fel strukturális reformok végrehajtását vállalva. A vizsgálat szerint a reformok mélyreható és átfogó változásokat vontak maguk után, amelyek általában növelték a munkanélküliséget, csökkentették az állami bevételeket, növelték az alapvető szolgáltatások költségeit, valamint átalakították az adóbeszedést, a nyugdíjakat és a társadalombiztosítási programokat. Ezzel viszont még több ember került a szegénység ördögi csapdájába.
Nem csoda tehát, ha a fejlődő gazdaságok bizalma megtört a Nemzetközi Valutaalap módszereiben és egyre többen reménykedhetnek, hogy a BRICS csoport által létrehozott Új fejlesztési Bank feltételei kedvezőbb feltételeket teremtenek számukra.
A gazdasági szempontból igencsak vitatható intézkedések mellett az sem mellékes, hogy egyes források szerint a nagyobb tagállamok visszaélnek az IMF-ben betöltött helyzetükből fakadó előnyökkel és a politikai befolyásolásra használják helyzetüket. A legújabb aggasztó eset Pakisztán és az Egyesült Államok közötti feltételezett egyezmény. Eszerint a csőd szélén álló Pakisztán júniusban nem kapta meg az IMF-től igényelt újabb támogatást, mivel a költségvetéssel súlyos gondok voltak – amelyeket nagyrészt az IMF-hitel által előírt megszorító intézkedések okoztak. Pakisztán álláspontja Imran Khan miniszterelnök vezetése alatt az ukrajnai háborúval kapcsolatban semleges volt. A források szerint amerikai diplomaták nyomására korrupciós vádakkal eltávolították a miniszterelnököt, amióta az orosz invázióval kapcsolatban Pakisztán álláspontja lényegesen megváltozott. Mi több, Pakisztán beleegyezett, hogy titokban fegyvereket ad el az Egyesült Államoknak az ukrajnai háborúhoz, cserében a Biden-kormányzat segített Pakisztánnak abban, hogy a Nemzetközi Valutaalap júliusban jóváhagyja a mentőcsomagot – kétséges, hogy lehetett-e lényeges változásokat eszközölni a költésvetésben ez idő alatt. Eközben a pakisztáni hadsereg által támogatott ügyvezető kormány elhalasztotta a tervezett választásokat, amit széles körben úgy tekintenek, mint egy kísérletet arra, hogy Khan támogatóit megakadályozzák a hatalom visszavételében.
Más szavakkal, hivatalosan meg nem erősített források szerint, az Egyesült Államok egy pakisztáni demokratikusan megválasztott vezető megbuktatását segítette annak érdekében, hogy az ukrajnai demokratikus folyamatokat segítse és fegyverrel ellássa.
Ha mindez mégsem volna igaz, mégis felmerül a kérdés, hogy teljesen elképzelhetetlen lenne-e hasonló forgatókönyv? Mi van, ha adott egy csőd szélén álló ország, amelynek sürgősen szüksége van mentőcsomagra, illetve egy gyakorlatilag vétójoggal rendelkező potenciális partner vagy partnerek közössége egy olyan pénzintézetben, amelynek lehetősége van csődtől megmenti a fejlődő országot? Nem csoda tehát, ha mindezeket figyelemebe véve egyre több ország érzi úgy, hogy egy alternatívára van szükség, és reménykedve fordulnak a BRICS országok felé.
Kép forrása: Flickr