Az önrendelkezési jog aktuális dilemmái nemzetközi jogi nézőpontból
A Nemzetközi Jogi Tudományos Diákkör legutóbb 2022. október 27-én tartott ülést, ahol João Francisco Diogo, a lisszaboni Nova Law School kutatója beszélt a hallgatóságnak az önrendelkezési jog alkalmazása során felmerülő bizonytalanságokról, valamint a nemzetközi jog szerepéről ezek megoldásában. A probléma jelentősége vitathatatlan, ugyanis Európában a skótok és katalánok, a Közel-Keleten a kurdok küzdenek igen régóta az önrendelkezési jog egyik változatának tartott elszakadás elérése érdekében.
Fontos már az elején leszögezni, hogy a gyarmati elszakadási mozgalmak tekintetében teljesen más megítélés alá esett a fogalom, amely arra vezethető vissza, hogy magát a gyarmatosítást is a legtöbb állam a 20. század második felére elítélte. Nem gyarmati kontextusban a függetlenség – amely szükség esetén új államok létrehozásával és/vagy a korábbi államalakulat szétforgácsolódásával jár – sok esetben szuicid, önmegsemmisítő tendenciaként írható le. Éppen ezért a legtöbb mai állam, még ha támogatja is az önrendelkezési jog valamely szintű megvalósulását, a határt az állam egységének és területi integritásának felbontásánál húzza meg. Kiváló példát jelent Québec elszakadása kapcsán a Kanadai Legfelsőbb Bíróság ítélete, amely meghatározza, hogy egy jogállamban milyen jelentéstartammal bír az elszakadás, illetve az miként képzelhető el jogszerű módon. Ma már tudjuk, hogy az elszakadás nem feltétlenül jár együtt fegyveres konfliktussal. Történhet békésen is, az anyaországgal kötött megállapodás eredményeképpen, ahogy az Dél-Szudán 2011-es függetlensége során is megvalósult.
Az önrendelkezési jog mára a nemzetközi jog egyik alapelvévé vált, sőt a nemzetközi jogászok egy része kógens – feltétlen alkalmazást igénylő – normaként tekint rá. Tartalma és határai azonban mindmáig vitatottak. Felmérve, hogy milyen veszélyekkel járna egy precedens, az egyes nemzetközi bíróságok vonakodtak deklarálni az elszakadáshoz való jogot. Az Állandó Nemzetközi Bíróság például az Åland-szigetek ügyében visszautasította az elszakadáshoz való jog megállapítását és feltette a kérdést: milyen jogon szakadhatna el egy nyelvi vagy vallási kisebbség, ha az érintett állam biztosítja az ott élők jogait? Későbbi nemzetközi dokumentumok is ebbe az irányba mutatnak, így az ENSZ Közgyűlés 1970-ben elfogadott határozata az államok közti baráti kapcsolatokról, amely a területi integritás védelmét hangsúlyozza, amennyiben az állam biztosítja mind a döntéshozatalban való reprezentatív részvételt, mind az egyenlő és diszkriminációmentes státuszt a területén élőknek.
Ez viszont felveti az ún. jogorvosló elszakadás (remedial secession) kérdését, vagyis amennyiben az alapvető jogok nem biztosítottak az állam által, úgy van-e lehetősége a csoportnak elszakadni. Vitatott elméletről van szó, amely kapcsán az államok és jogtudósok álláspontja is megoszlik, azonban alkalmazása nem példa nélküli. Így nevesül Banglades és Horvátország elszakadása hozható fel, ahol vagy súlyos, rendszerszintű emberi jogi jogsértések vagy nemzetközi bűncselekmények szintjét elérő magatartások mintegy kikényszerítették az elszakadást. Korántsem biztos azonban, hogy minden esetben ez lenne a legmegfelelőbb válasz a normák megszegésének orvoslására. João Francisco Diogo felvetése szerint a külső aspektusra való túlzott fókusz helyett célszerű volna a belső oldal elsődleges vizsgálata, valamint a külső és belső oldal közti összefüggések mélyebb elemzése.
A gyakorlatban ez azt jelentené, hogy a belső jogvédelmi és jogorvoslati mechanizmusoké lenne a főszerep és csak végső esetben nyúlhatna a csoport az elszakadáshoz, mint eszközhöz. Ennek alátámasztására Madeira és az Azori-szigetek szolgálhatnak, ahol az anyagországtól jól elkülönülő területről és lakosságról beszélhetünk, akik jelentős autonómiával is rendelkeznek. Ebben az esetben, amikor nincs rendszerszintű jogsértés, valamint megvalósul a képviselet és önigazgatás, a kutató nem lát lehetőséget elszakadásra. Ezzel ellentétben Dzsammu és Kasmír indiai tartományok esetén igen eltérő szituációval állunk szemben. A két tartomány Hari Szingh maharadzsa által 1947-ben megkötött szerződéssel csatlakozott Indiához, mint szövetségi állam. A szerződésben meghatározottak szerint közel teljes autonómiával kell rendelkeznie, és csak katonai, külpolitikai és kommunikációs téren szükséges alárendelnie magát Új-Delhi döntéseinek. 1952 és 1994 között azonban elnöki rendeletekkel fokozatosan csökkentették az autonómiát, majd végül 2019-ben el is törölték azt. Mivel folyamatos, egyre súlyosbodó jogsértésről van szó, amely egy jól meghatározott csoporttal szemben került megvalósításra és a belső jogorvoslat nem adott, ebben az esetben a kutató racionális megoldásnak látná az elszakadás lehetőségét. Állandó kérdés azonban, hogy mennyiben lehet ezt „vér nélkül” – fegyveres erőszak alkalmazását elkerülve – elérni.
A hallgatóság katalán helyzetre vonatkozó kérdésére João Francisco Diogo elmondta, mivel szerinte Katalónia igen jelentős autonómiával rendelkezik, az állampolgárok döntéshozatala pedig teljes egészében (olykor a többségi társadalomét meghaladó mértékig) biztosított, nem látja jogi szempontból igazolhatónak a függetlenségi törekvéseket. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy nemzetközi jogi értelemben a katalán kisebbség önrendelkezési joga nem került megsértésre, továbbá, még ha így is történt volna, számos bírói és igényérvényesítési fórum állna rendelkezésre, ekképp tehát nem szükséges az elszakadás eszközéhez nyúlni.
Nyitókép: Barcelona panorámaképe, Katalónia, Spanyolország, forrás: Wikipédia / Mstyslav Chernov
