Lengyelország Piast-öröksége és az állami szuverenitás kérdése
A lengyel államiság kezdetét I. Mieszko fejedelemhez és a 966-ban felvett kereszténységhez köti a történeti hagyomány, ám az első lengyel királykoronázásra több évtizedet kellett várni. Pontosan ezer évvel ezelőtt, 1025-ben került korona a Piast-házból származó Vitéz Boleszláv fejedelem fejére. A millenniumi év pedig jó alkalmat nyújt arra, hogy a lengyel politikai elit újradefinálja a szuverenitás fogalmát.
Lengyelország idén ünnepli az első királykoronázást, vagyis a Lengyel Királyság de jure megalapítását. 1025-ben került ugyanis először királyi korona egy Piast-házból származó fejedelemre, Vitéz Boleszlávra. Az ünnepi aktusról azonban keveset tudunk. Egyetlen korabeli forrásunk sincs arra, hogy pontosan mikor és hol történt meg a koronázás. A hagyomány szerint a gnieznói székesegyházban tették Boleszláv fejére a királyi ékszert, azon a helyen, ahol 25 évvel korábban Adalbert püspököt III. Ottó német–római császár jelenlétében temették el. Valószínűbb azonban, hogy nem az 1018-ban leégett gnieznói, hanem az akkoriban az egész állam legpompásabb egyházi épületében, a poznani székesegyházban tette Hipolit érsek Boleszláv fejére a koronát. Nem tudjuk azt sem pontosan, hogy Boleszláv kért-e és kapott-e egyházi jóváhagyást a királyi címhez. Feltételezhetően kapott. Ahogy az sem világos, hogy Boleszláv tudatosan használta-e fel azt a történelmi pillanatot, ami II. Henrik császár halála (1024. július 13.) és utóda II. Konrád császárrá koronázása (1026. március 26.) között állt fenn. Feltételezhetően igen.
Anélkül, hogy felidéznénk Boleszláv összes életrajzírójának főbb megállapításait és tovább sajnálkoznánk a korabeli források hiányán, azt megállapíthatjuk, hogy Boleszláv királlyá koronázása szuverén fejedelmi döntés volt, amiért évtizedek óta küzdöttek a Piastok. A történelmi aktus értelme nem csupán abban keresendő, hogy Boleszláv a többi rend fölé akarta emelni a Piastokat, hiszen az már előtte is úgy volt, s nem is magyarázható csak a központi hatalom iránti vággyal, hiszen a fejedelem rendelkezett vele. A királyi korona az európai uralkodók közé emelte Boleszlávot, a cseh Přemysl-ház és a magyar Árpád-ház uralkodóihoz hasonlóan (jegyezzük meg itt: a Kijevi Ruszt irányító rurikidáknak ez nem sikerült, és ha nem is ez volt az egyetlen oka, de erősen közrejátszott abban, hogy a XIII. század közepén ez az állam megszűnt létezni, hogy litván, lengyel, majd végül orosz fennhatóság alá kerüljenek az ott élő keleti szlávok, a későbbi ukránok és belaruszok ősei).
Ebből a szempontból érthető, hogy most az ezredik évfordulón a Piast-örökség újra hangsúlyossá vált Lengyelországban. S ezúttal nem a későbbi Jagelló-örökséggel szembeállítva, ahogy az a XX. században többször megtörtént. Ennek a Piast–Jagelló vitának a lényege más volt. A Piast-örökség az első világháború előtt és alatt – amikor Lengyelország nem létezett – a nemzeti szuverenitás, az etnikai homogenitás és az állami függetlenség hangsúlyozását jelentette. Ez volt a Roman Dmowski vezette nemzeti demokraták vágya. Vele szemben állt a Jagelló-örökség, ami a regionális integrációt, a soknemzetiségű állam eszméjét, a diplomáciai és kulturális nyitottságot és a kompromisszumok keresését jelentette, természetesen erős biztonságpolitikai tartalommal megtöltve. Ezt az irányt képviselte a szocialista körből érkező Józef Piłsudski, aki a független Lengyelország szuverenitásának megtartását csak úgy tudta elképzelni, hogy a keleti szomszédokkal szövetségre lép akár (kon)föderáció formájában is és egyúttal kiszakítja őket az orosz politikai és kulturális körből.
A lengyel politikai gondolkodásban tehát a Piast-hagyomány inkább a konzervatív, nemzeti szuverenitást előtérbe helyező erők hivatkozási pontja volt, míg a Jagelló-örökségre gyakrabban hivatkoznak a liberálisabb, Európa-barát irányzatok, amelyek Lengyelországot mint regionális integrátor országot képzelték el.
Ehhez képest idén mintha a Piast-örökség újradefiniálása zajlana a szemünk előtt. Donald Tusk miniszterelnök (a konzervatív-liberális tábor vezető politikusa, aki évekig az Európai Tanácsot is vezette) a jelenlegi millennium alatt több beszédében is hangsúlyozta a Piast-örökséget mint Lengyelország történelmi identitásának egyik alapját. Természetesen nem a fentebb említett nemzeti-demokrata hagyomány szellemében.
Lengyelország 2004-es Európai Unióhoz való csatlakozása mérföldkövet jelentett az ország modern történetében. Az EU-tagság egyfelől lehetőséget teremtett a gazdasági fejlődésre, a politikai stabilitásra és a nemzetközi pozíció megerősítésére, másfelől azonban felvetette az állami szuverenitás és az uniós integráció közötti feszültség kérdését is. Minderről újabban Lengyelországban is élén vita folyik.
Jól tetten érhetők a történelmi hivatkozási pontok az ünnepségeken elhangzó beszédekben is. Andrzej Duda államfő, a konzervatív oldal képviselője gnieznói beszédében az abszolút értelemben vett szuverenitást hangsúlyozta. Szerinte az lenne az ideális állapot, amikor a Köztársaság minden területen teljesen önálló döntéseket hoz, nem tekint másokra és nem számol semmilyen korlátozással. Sőt, minden kísérlet annak korlátozására „történelmi hiba”, mert az erősek által a gyengék alávetését eredményezi. Az Európai Uniót egy csapdának láttatja, amely egy olyan mesterséges egység, amely elleplezi a leghatalmasabbak hegemóniáját a gyengébbek felett.
Ezzel szemben Donald Tusk miniszterelnök máshonnan közelített a szuverenitás kérdéséhez és ebben erőteljesen hivatkozott Vitéz Boleszláv királlyá koronázására. A Piast-örökség itt nem a Dmowski-féle értelmezésben jelenik meg, és nem a Jagelló-hagyománnyal állítja szembe, hanem a korábbi pogánysággal. Nekünk, magyaroknak nem véletlenül, azonnal eszünkbe jut István király és Koppány szembenállása és küzdelme. Mintha itt is valami hasonlóról lenne szó.
Vitéz Boleszláv kevésbé volt-e szuverén, mint a pogányok? – tette fel a kérdést a miniszterelnök. Az erős Lengyelország vízióját egy nagyobb közösséghez való tartozásban látja. Az állítja, hogy Vitéz Boleszláv és elődje, I. Mieszko a nyugati közösséghez tartozás nevében lemondtak a „szuverén” pogány vallásról és a hozzá kapcsolódó hagyományokról is. A koronázás pedig egyesítette a szuverenitást a közösséghez tartozással, vagyis a függetlenséget az önkorlátozással. Mert az igaz ugyan, hogy Vitéz Boleszlávnak, mint királynak, aki az európai közösséget választotta, bekötötte országát a császárság és a pápaság vezette függőségi hálózatba, míg a pogányoknak senkire és semmire nem kellett tekintettel lenniük, ugyanakkor a későbbi történelem megmutatta, hogy azok, akik túlságosan támaszkodtak teljes szuverenitásukra, mint a pogány poroszok, a történelem süllyesztőjében vesztek el – hangzott a konklúzió.
Ez a nemzeti narratíva azt feltételezi, hogy Lengyelország a modern kihívások közepette is ragaszkodhat szuverenitásához, ugyanakkor az európai integráció adta lehetőségeket is ki kell használni. E kettősség – a függetlenség megőrzése és a nemzetközi együttműködés keresése – a mai lengyel politikai gondolkodás egyik alapvető jellemzője.
Összességében elmondható, hogy a Piast-örökség nem csupán történelmi érték Lengyelország számára, hanem aktív, élő referencia a mai politikai öntudat és állami szuverenitás értelmezésében. Az Európai Unióhoz való tartozás ugyanakkor folyamatos kihívások elé állítja a lengyel államot: hogyan ötvözze történelmi hagyományait az európai integráció követelményeivel.
Ahogy Boleszláv koronázása egyszerre volt önállósodási gesztus a Német Római Birodalommal szemben és csatlakozás egy nemzetközi keresztény közösséghez (a latin kereszténységhez), úgy ma, az EU- és a NATO-tagként Lengyelország ismét egy nemzetközi rendszer részeként kívánja biztosítani szuverenitását: egyrészt megerősíti állami biztonságát (különösen Oroszország fenyegetése árnyékában), másrészt az európai közösség tagjaként igyekszik gazdasági és politikai súlyát növelni.
Nyitókép forrása: Wikipédia
.jpg){kind=link}