Egy város átváltozása

Most [ejtsd: moszt] egy több mint 63 ezer lakosú iparváros Északnyugat-Csehországban, az azonos nevű járás központja. Nevének jelentése magyarul „híd” – feltehetően az egykor itt a Bílina folyócskán átvezető hídról nevezték el, erre utal a település régi német neve, a „Brüx” is.

Most gazdag múlttal rendelkezik: a krónikák már a XI. században említik, kétszáz évvel később pedig városi privilégiumokkal rendelkező településként írnak róla. A XV. és a XVI. században ugyan több tűzvész is jelentős pusztításokat okozott a városban, amelyet a harmincéves háború is megviselt, a modern korra mégis számos értékes műemléke fennmaradt – például a reneszánsz városháza és a késő gótikus Szűz Mária mennybemenetele-templom. Egy hosszú, inkább hanyatlás és stagnálás jellemezte korszak után Most fejlődése a XIX. század második felében gyorsult fel újra, amikor a környékén jelentős szénlelőhelyekre bukkantak. Ide helyezték a kerületi bíróság székhelyét, 1870-ben vasútállomást kapott és egymást követték az ipari beruházások: cukor-, porcelán-, acél- és sörgyár létesült, múzeumot, majd színházat is emelt a város, a századforduló után pedig már villamos is közlekedett az utcáin.

A régi városi színház épülete. Forrás: wikipedia

A gyarapodás ütemét jól érzékelteti, hogy míg az 1850-es években a város népessége még az 5000 főt sem érte el, 1910-ben már több mint 25 ezren éltek itt. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után Most – a Szudéta-vidékkel együtt – a Csehszlovák Köztársaság része lett, annak ellenére, hogy lakosainak vagy kétharmadát akkoriban németek alkották, az ő vezetőik pedig kifejezetten ellenezték ezt a forgatókönyvet. Mindazonáltal a bányászváros Csehszlovákiában is tovább fejlődött, az ország egyik fontos ipari központja lett.

A piarista templom 1912-ben. Forrás: wikipedia

Ebből az egykori pezsgésből azonban ma már vajmi kevés látszik, jóllehet Mostban napjainkban kétszer annyian élnek, mint a két világháború között. Ha vonattal érkezünk ide, a vasútállomásról gyakorlatilag csak egy irányba érdemes menni: délre, a városközpont panelházai és betontömbjei felé. A sínek másik oldalán nincs semmi „városias”, legalábbis első pillantásra csak valami erdős-parkos térség, illetve kissé odébb egy templom látszik, néhány ipari épület között. Rajtuk túl füves pusztaság és egy hatalmas tó terül el. Pedig egykor épp ezen a környéken dobogott a város szíve, itt futottak az óváros utcái és terei, ódon templomokkal, díszes középületekkel, szép és kevésbé szép bérházak és üzemek sokaságával. És ahol a mai Mostot alkotó modern épületek és a számtalan lakótelep magaslik, köztük tágas utakkal, ott korábban főképp szántóföldeket lehetett találni, kisebb-nagyobb ligetekkel és gazdaságokkal.

Most egykori (pirossal) és mai elhelyezkedése. Forrás: mapy-mesto-most.cz

Akár azt is mondhatnánk, hogy Most „átköltözött”, ám a valósághoz közelebb áll, hogy az óváros egyszerűen eltűnt: gyakorlatilag teljesen lebontották, miközben egy új, jóval kiterjedtebb várost építettek fel tőle délre, a vasútvonal túloldalán. Az óvárosból mindössze néhány épület maradt, többek közt a már említett, monumentális Szűz Mária mennybemenetele templom és néhány szökőkút, emlékmű. De ezek sem az eredeti helyükön állnak már. A templomot több mint 800 méterrel arrébb „tolták”, az emlékműveket pedig az új városban szórták szét.

Erre a meghökkentő átváltozásra a második világháború után, már a szocialista Csehszlovákiában került sor. Azt követően, hogy a Szudéta-vidéket 1945-ben visszacsatolták Csehszlovákiához, német lakosainak túlnyomó többségét pedig a kollektív bűnösség jegyében elűzték vagy Németországba telepítették, Mostba is új lakók tízezrei érkeztek. Az észak-cseh iparvárosokat ugyan a terveknek megfelelően sikerült gyorsan benépesíteni – ami nélkülözhetetlen is volt az ipar működtetéséhez és fejlesztéséhez –, de az ország belső területeiről jövők sokáig idegenként mozogtak a németek által hátrahagyott településeken. Bár Mostban már a második világháborút megelőzően is viszonylag sok cseh élt, itt is általánossá vált az a hozzáállás, amit Matěj Spurný cseh történész a következőképp ragadott meg a városról írt könyvében: „A cseh határvidék új kinézetét az az ellenszenv formálta, amely mindenre kiterjedt, ami csak a régi német világból fennmaradt. Az ilyen viszonyulásból szükségszerűen következett az új lakosok és a kultúrtáj közötti elidegenedés…” Ez később nagyban megkönnyítette a vezetés dolgát, amelynek döntenie kellett Most sorsáról.

A Piactér 1912-ben. Forrás: wikipedia

A bányászat, amelynek a város az újkori virágkorát köszönhette, ugyanis a XX. század második felében a végzetévé vált. Eagle Glassheim amerikai történész monográfiájában bemutatja, hogyan vált Most a sztálinista nehézipar fellegvárává, ahol az 1950-es években újabb és újabb lakótelepeket húztak fel, miközben egyre jobban terjeszkedtek a szénbányák. A főleg külszíni fejtéssel folyó kitermelés fokozatosan elérte Most szélét, és mivel az óváros alatt egy hatalmas, több mint 86 millió tonnás szénlelőhelyet tártak fel, a vezetés 1961-ben arra jutott, hogy a lakosságot át kell költöztetni – helyet csinálva a bányának. Egy, a tervekkel kapcsolatos korabeli jelentés szerzői a különféle gazdasági előnyök mellett az óváros „rondaságával” és korszerűtlenségével is érveltek, ráadásul a tulajdonviszonyok sem nehezítették a „fejlesztők” dolgát, hiszen a németek kitelepítése után szinte minden ingatlant az állam birtokolt. Az 1960-as évek elején az új, távolabb felépült városrészekben már vagy 27 ezren laktak, az óvárosból pedig 18 ezer főt kellett áthelyezni az elkövetkező évek során. Noha a város „átköltöztetését” egyesek fenntartásokkal fogadták, sőt még tiltakozások is voltak, a lakók többsége nem ragaszkodott az óvároshoz – többek közt azért, mert nem is nagyon kötődött hozzá. A nehézipari érdekcsoportok végül elérték céljukat, és az 1960-as évek második felében elkezdődhetett a költöztetés és a bontás.

Komornik Ferenc Ahoj, Csehszlovákia! című, 1981-ben megjelent könyvében – a kor szellemében – így értékelte ezeket a folyamatokat: „Azt mondják, a hős mosti bányásznép akkor is megérdemelte volna az új várost, ha Most alatt történetesen nem rejtőzik szén. Csehszlovákiában sok régi, elavult bányászváros adta át helyét központi fűtéses, modern házakból álló településeknek. (…) Így Most is sorra került. Távolabb tőle, a keskeny Bílina folyón túl hatalmas gépek kezdték egyengetni a talajt a bányászok új lakótelepei alá. Az üresen maradt ódon kolóniáknak nekiestek a bontógépek, a tégla- és hulladékhalmazokat elszállították, és máris megkezdődött a szén kitermelése. Néhány év alatt a régi Most holdbéli tájjá alakult át: emeletes kotrógépek gyalulták, vágták a földet, a szenet exkavátorok mázsás fogai harapták, majd kilométer hosszúságú futószalagok továbbították az erőművekbe induló vonatszerelvényekhez.”

A párhuzamosan zajló munkálatok hosszasan elhúzódtak: még 1975-ben is több száz, főleg roma család élt az óvárosban, amely mellett egyre nagyobbra nőtt a bánya gödre. Ebben az évben helyezték át Most legjelentősebb műemlékét, a Szűz Mária mennybemenetele-templomot is. A szakemberek elválasztották a templomot az alapzatától, és hidraulikus kocsikon, síneken szállították új helyére. A közel 850 méteres utat harminc nap alatt tették meg a templommal, percenként 3 centiméteres sebességgel (a tornyot azonban le kellett bontani, majd újra fel kellett építeni).

Az áthelyezett templom. Forrás: wikipedia

Mindeközben folyt az új Most építése. Bár az egykori keleti blokk országaiban megvalósult, nagyszabású lakótelep-építési programok megítélése manapság inkább ellentmondásos, az 1960–80-as években panelházakból felhúzott új városrészek a szocialista modernizáció jelképeinek számítottak. A modernizmus és a francia Le Corbusier elveit is tükröző városfejlesztés elkülönülő funkciójú negyedekkel számolt, széles utakkal és tágas terekkel. Most új központjának kialakítása már 1969-től megkezdődött: felépült a pártszékház, egy sor irodaház és a művelődési központ. Számos középület azonban csak az 1980-as években készült el – köztük az Észak-cseh Barnaszénbányák (SHD) igazgatóságának 1984-ben átadott, 24 emeletes toronyháza, a mai Most egyik legjellegzetesebb épülete.

Az SHD toronyháza. Forrás: a szerző felvétele (2024)

Komornik Ferenc már idézett könyvében így ír az új városról: „Amerre csak a szem ellát, korszerű, tízemeletes házak, napfényes erkélyek és rengeteg rózsa az utcákon. Az első ideköltözők találták ki, hogy virágokkal teszik szebbé új otthonukat. (…) Örömüket megsokszorozta, hogy ebben a városban felépült mindaz, amit a mostiak eddig nélkülöztek. Ma több mint hatvanezren laknak Új-Mostban, és a bányászcsaládok gyermekei nem szenvednek hiányt iskolában, óvodában, bölcsődében. Felépült az új kórház (…), az új üzletházat pedig még a főváros is megirigyelhetné (…) Az ifjúság kétezer férőhelyes bányász-szakközépiskolát kapott (…) Vadonatúj sportcsarnok várja a sportolókat és a szenvedélyes mosti szurkolókat.”  

Az áthelyezett templom és környéke napjainkban. Forrás: Radek Miňovský felvétele

Most bájos óvárosát tehát fokozatosan elnyelte a szénbánya krátere, egyes épületeit pedig olyan háborús filmek forgatása során robbantották fel, mint A remageni híd vagy Az ötös számú vágóhíd. Az új város mindennek következtében alig rendelkezik műemlékekkel: a Hněvín-dombon található váron, néhány megmaradt régebbi épületen és kertvárosias utcán kívül csak néhány, az óvárosból átszállított emlékmű és szobor idézi fel a régi Mostot.

A Most fölé magasodó Hněvín vára.
A harmincéves háború után lebontott erősséget
a XIX–XX. század fordulóján neogótikus stílusban építették újjá.
Forrás: a szerző felvétele (2024)

Az 1913-ban befejezett volt német gimnázium,
ma a Mosti Területi Múzeum és Galéria épülete.
Forrás: a szerző felvétele (2024)

Az eltűnt város mementói kissé bizarr módon festenek az ötvenes években emelt szocreál lakótelepeken vagy az 1960–80-as évek modernista épületei között, mintegy megtestesítve a mai Most identitáskeresésének nehézségeit. Hiszen tulajdonképpen mi marad egy településből, ha lakosainak többségét „lecserélik”, később pedig a régi épületeit is újakkal helyettesítik?

a XVII. századi Szent Anna-szobor (pestis-oszlop). Forrás: a szerző felvétele (2024)

XVIII. század eleji allegorikus szoborcsoport. Forrás: a szerző felvétele (2024)

XVIII. század eleji barokk Mária-szobor. Forrás: a szerző felvétele (2024)

Felhasznált irodalom

Matěj Spurný: Most do budoucnosti. Laboratoř socialistické modernity na severu Čech. Karolinum, Praha, 2016.

Eagle Glassheim: Očista československého pohraničí. Migrace, životní prostředí a zdraví v bývalých Sudetech. Academia, Praha, 2019.

Komornik Ferenc: Ahoj, Csehszlovákia! Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1981.

Most

Most kulturális emlékei

A jelen írás a Nemzetközi Visegrádi Alap által támogatott „Nationality of a region“ c. kutatás (2024) keretében készült.

Címkép: Most központja napjainkban. Forrás: a szerző felvétele (2024)