A 2022-es orosz–ukrán háború kitörése óta ismét reflektorfénybe került Európa és Oroszország kapcsolata. Mostanra bizonyossá vált, hogy az európai közösség egyértelműen szembehelyezkedett az orosz elit geopolitikai ambícióival, az európaiak nagyrésze Oroszországra mint idegen és ellenséges nagyhatalomra tekint. De hogyan látják az oroszok viszonyukat Európával? A következőkben szeretném bemutatni azt a két ideológiai áramlatot, ami a mai napig meghatározza az orosz nép Európa-képét.
Mielőtt rátérnénk az orosz nézőpontra, először tisztázzuk Európa fogalmának jelentését, ami egy ilyen rövid blogbejegyzésben szinte lehetetlennek tűnik. Európa kicsit olyan, mint egy délibáb: távolról körvonalai könnyedén kivehetőek, de amint az ember megpróbálja közelebbről megvizsgálni, már nem is látja. Mi a közös egy spanyolban és egy finnben? Ha egy kínait vagy egy szenegálit kérdeznénk, valószínűleg mindkettőt európainak nevezné, de ha őket kérdeznénk egymásról, akkor feltehetőleg azt válaszolnák, hogy semmi közös nincs bennük. Az Európa megnevezést az ókori görögök alkották meg. Az antikvitásban még csupán földrajzi fogalomként használták, és azt a földterületet jelölte, amelynek határait a Dnyeper folyó, a Fekete-tenger, a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán jelölt ki[1]. A modern Európán ma már többet értünk, egyfajta kulturális identitást. Ennek eredete Nagy Károly (768–814) udvaráig nyúlik vissza, ahol azt a régiót nevezték Európának, ahol a nyugati kereszténység volt a domináns vallás, tehát a Brit-szigeteket, Hispánia északi részét, illetve az Elbától nyugatra eső területeket[2]. A későbbi évszázadok során Európa folyamatosan kitolta határait, mind kulturális, mind földrajzi értelemben[3].
Az európaiság bonyolultságára remek példa Grúzia esete, amely 2023 decemberében EU tagjelölti státuszt[4] kapott annak ellenére, hogy földrajzilag a Kaukázuson túl helyezkedik el, kulturálisan a keleti kereszténység részét képezi, a grúz nyelvet sem latin ábécével írják. Nem csoda, hogy Oroszország, ez a kontinens méretű birodalom, nehezen találja meg önmagát egy olyan fogalommal kapcsolatban, amire szinte lehetetlen pontos definíciót adni.
A modern orosz nemzeti önkép a XIX. században született meg. 1836-ban Pjotr Csaadajev orosz értelmiségi egy cikket jelentetett meg a „Tyeleszkop” nevű folyóiratban. Ebben a cikkben Csaadajev azt írta, hogy Oroszország még semmivel nem járult hozzá az egyetemes emberi civilizáció vívmányaihoz. Nagy bátorság volt ilyet állítani egy olyan elnyomó rendőrállamban, mint amilyen I. Miklós Oroszországa volt. Az orosz értelmiség 1838–1848 között, egy évtizeden keresztül vitázott Csaadajev megrázó kijelentéséről. Puskin szerint úgy érte ez az orosz társadalmat, mint egy puskalövés dördülése a csendes éjszakában. Habár az orosz értelmiség elismerte hazája elmaradottságát, annak okaiban nem értett egyet. A pezsgő szellemi életet viszont megtörte az 1848-as forradalmi hullám, amire válaszul az orosz rezsim keményebb cenzúrát vezetett be, megelőzve ezzel egy esetleges oroszországi forradalmat. Az évtized végére az orosz értelmiség végleg kettészakadt: A szlavofilekre (szlávbarátok) és a zapadnyikokra (nyugatosok). A két tábor két külön eseményben vélte felfedezni Oroszország gondjainak forrásait: a tatárok uralmában és Nagy Péter erőszakos reformjaiban[5].
Fontos megjegyezni, hogy mindig kihívást jelent egy ország történelméről beszélni, mivel a jelen állapotokat vetítjük vissza a múlt eseményeire, és próbáljuk megtalálni a kapcsolatot múlt és jelen között. Ez érvényes a mai Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország esetében is. Tatár igának nevezzük azt periódust az orosz történelemben, amikor Mongol Birodalom és utódállamai alávetették az orosz fejedelemségeket. 1223-ban a Kalka folyón partján a mongolok győzelmet arattak a Rusz seregei felett, majd 1240-ben Batu Kán vezetésével elfoglalták Kijevet. Magyarországgal ellentétben, ahonnan a tatárok egy hadjárat után kivonultak, a Ruszt képesek voltak függésbe vetni: az ellenálló városokat csaknem porig rombolták, a leigázott népre adót vetettek ki, a fejedelmek csak a kán engedélyével uralkodhattak. Az idegen hódítók eltérő vallásúak voltak, más szokásokkal rendelkeztek, más kultúra szerint éltek, mint a helyi oroszok. A tatár uralom végét Moszkva városának felemelkedése jelentette[6]. A zapadnyikok, azaz a nyugatosok a XIII. században kezdődő tatár uralomban látják az orosz történelem elmaradottságának okát, szerintük az eltérítette Oroszországot attól a fejlődési pályától, amit a felvilágosodás történelem szemlélete szerint be kellett volna járnia. Nagy Péter viszont a XVIII. században visszaterelte Oroszországot a helyes európai útra, feltette a térképre, igazi európai nagyhatalmat alkotott. Ezért a nyugatosítást be kell fejezni, és még több reformara van szükség[7].
Nagy Péter (1682–1725) uralkodása alatt birodalma határait a szélrózsa minden irányába kiterjesztette, és olyan reformokat hajtott végre, amelyek az orosz élet számos területét érintették. Megváltoztatta az időszámítást, a bizánci naptárról áttért a Julián naptárra. Megreformálta a közigazgatást, a bíráskodást, a hadsereget, a gazdaságot és az adórendszert. Eltörölte a moszkvai patriarchátust, helyette létrehozta a Szent Szinódust, ezzel egy állami szervet helyezett az orosz egyház élére. Létrehozta a Rangtáblázatot, mellyel arra késztette a nemességet, hogy az állam szolgálatába lépjen. Nyugatról több ezer mesterembert hívott be, hogy tudásukat átadják a helyieknek busás fizetség fejében. 1703-ban megalapította Szentpétervárt, ezzel ablakot nyitott Európára. A Péter által álmodott új Oroszország, amelynek nevét Birodalomra változtatta, óriási kihívások elé állította a korabeli orosz lakosságot. Reformjai a hagyományos orosz életforma ellen irányultak, talán a legismertebb ilyesfajta intézkedése volt, hogy a férfiak emberek borotválják le a szakállukat és járjanak modern nyugati öltözékben. Uralkodása kezdetéhez képest az adóterhek a háromszorosukra emelkedtek. Uralkodása idején az ország szinte évente háborúban állt. A folyamatos toborzások, a hadiipar fenntartása és a nagyszabású építkezések miatt milliók vesztek el az állam szolgálatában[8]. A szlavofilek szerint ez az erőszakos sokk okozta hazájuk vesztét, hiszen Oroszországnak megvolt a maga harmonikus és organikus fejlődési pályája. Nem a tatárok, hanem Nagy Péter volt az, aki tőlük idegen nyugati mintájú társadalmat kívánt létrehozni, ezzel előidézte Oroszország gondjait. Szerintük vissza kell térni az erőszakos reformok előtti harmóniához[9]. Megosztó országlása a mai napig indulatokat kelt, akik elítélik Péter uralkodását, következetesen I. Péterként hivatkoznak rá Nagy Péter helyett[10].
Napjainkra vonatkoztatva, a fentiekből azt a zanzásított következtetést vonhatjuk le, hogy a zapadnyikok (nyugatosok) szerint Oroszországnak több Európára van szüksége ahhoz, hogy jól működő európai állam legyen, a szlavofilok szerint pedig a túl sok Európa a baj forrása. Ennek ellenére egyik ideológia sem hajlandó feladni Oroszország birodalmi tudatát.
Vlagyimir Putyin beiktatásakor irodájának falán Nagy Péter portréja függött, aki feljegyzések szerint azt mondta: „Oroszországnak csak arra és csak addig kell Európa, amíg mindent meg nem tanul tőle”[11]. Nagy kérdés, hogy ott van-e ma a portré az iroda falán?
Felhasznált irodalom
[1] Gyurgyák János: Európa Alkonya? Utak és tévutak az európai történelemben és politikában, Budapest, 2018., pp. 19–57.
[2] Katus László: Európa története a középkorban, Pécs, 2014., p. 134.
[3] Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról, Történelmi Szemle 24.(1981) 3. pp. 313–359.
[5] Bebesi György (szerk.): A hosszú 19. század rövid története, Pécs, 2013., p. 229.
[6] Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gulya: Oroszország története, Budapest. 2001., pp. 63–175.
[7] Bebesi György (szerk.): A hosszú 19. század rövid története, Pécs, 2013., p. 229.
[8] Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gulya: Oroszország története, Budapest. 2001.. pp. 221–254.
[9] Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gulya: Oroszország története, Budapest. 2001., pp. 252–254.
[10] Bebesi György (szerk.): A hosszú 19. század rövid története, Pécs, 2013., p. 229.
[11] Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gulya: Oroszország története, Budapest. 2001., p. 237.
Nyitókép: a Kreml történelmi térképe, forrás: Flickr / Terry Feuerborn
