„Szédít a szörnyű világörvény-forgás,
A lázadt habból ferde szörnyek kelnek,
Világnyelő, roppant Leviathán…
Szigonyt rávetni ki volna titán?”
(Tóth Árpád, 1941, 244.)
A Leviatánt – a Bibliában tekergő kígyóként, nagy sárkányként (Jób 40-41, Szent Biblia, 1867, 680.) vagy cethalként feltűnő szörnyet – az állam ábrázolására használatos politikai szimbólumként, illetve anorganikus metaforaként (Sashalmi 2021, 45-50.) kétségtelenül a „mechanisztikus filozófus”, Thomas Hobbes tette híressé, avagy más olvasat szerint hírhedtté.
Amint az ismert, a malmesburyi filozófus az 1651-ben megjelent Leviatán című munkájában az „egyetlen személlyé egyesült sokaság”, azaz állam szimbólumaként utal a Leviatánra, arra a „halandó istenre, amelynek – a halhatatlan Isten fennhatósága alatt – békénket és oltalmunkat köszönhetjük.” (Hobbes, 1970, 149.) A könyv címlapján szereplő, Abraham Bosse francia rézmetsző, és legalább részben Hobbes közreműködése mellett készült metszet napjainkra ikonikussá vált (Sashalmi, 2021, 78., Balogh, 2012, 103.). Hobbes ugyanakkor sokak számára vált bűnbakká, a mindent felemésztő államhatalom, e Moloch-szerű szörny feltalálójává és legitimálójává, mi több, a totalitarizmus atrocitásaiért és borzalmaiért felelős előfutárjává. Sólyom László még a 2005-ös államfői beiktatási beszédében is pikkelyes, koronás bibliai szörnyként hivatkozott a Leviatánra, az állam e Hobbes nyomán hírhedtté vált metaforájára. (Sólyom, 2010, 21.) Hobbes munkásságának szakavatott ismerője, Carl Schmitt mindazonáltal konzekvensen kitartott amellett, hogy amennyiben a védelem és az engedelmesség közötti összefüggéseket láttató Hobbes „valóban a Leviatánhoz kötődő ördögimádó lett volna, nem válhatott volna a modern individualizmus első szisztematikus gondolkodójává”. (Schmitt, 1995, 153.)
Schmitt a Leviatánt „a természetes életerő és a politikai egység helyreállításának nagyszerű jeleként” határozta meg, amely „a középkori pluralizmussal, az egyházak és más indirekt hatalmak uralmi igényeivel szemben „egyértelmű, hatékony védekezésre képes racionális egységet” képezett. (Schmitt, 1938, 132.) Hobbes „gyümölcsöző teljesítményének” aktualitását éppen az indirekt hatalom „valamennyi fajtája elleni harc” hangsúlyozásában látta Schmitt. A Leviatán mitikus szimbólumában ekként már nem az individuumok nyugalmát és biztonságát szavatoló hatalom megléte a hangsúlyos, hanem „az a főhatalom, amely visszautasítja a középkorból való «hatalmi ágak» (rendek, egyházak stb.) hatalmi igényeit.” A semleges, mindenféle érdekszférától és államon kívüli érvényesség-igénytől eloldott, döntéshozatalát tekintve független, bürokratikus hatalomközpontként fungáló közhatalom tehát sikeresen függetlenítette magát a különböző hatalmi ágak és aktorok „zavaró” befolyásától is. (Boros 2001, 111-112.)
A békességet teremtő politikai egység szimbólumát azonban sikerrel „siklatták ki” annak ellenlábasai, akiket talán helyes lenne a Leviatánt a szellem hatalma révén először csak megszelídítő, majd azt a szarvával darabokra szaggató Behemót szimbólumával illetni: ti. „a békerendet nyíltan és látensen felbomlasztó forradalmi-anarchikus erőkkel”, indirekt hatalmakkal, (Cs. Kiss, 2002, 271.), valamint a hit magánéletben való szabadságát „individualista tartózkodással” deklaráló hobbesi tanokon felbátorodott, az egyén szabadságjogait a jövendő liberális alkotmányrendszerekben kibontakoztatni kívánó, s a Leviatánt „lélektelenítő” korifeusokkal (Spinoza, Moses Mendelssohn, Friedrich Julius Stahl) van dolgunk. „A mitikus államot, a «hatalmas gépezetnek» tekintett Leviatánt az állam és az egyéni szabadság szétválasztása ölte meg” – vélte Schmitt. (Molnár, 1988, 109.) A Leviatán lelkének belülről történő „elvétele” döntő fordulatot jelentett annak sorsát illetően: ti. ettől kezdve „a magánnak [ti. a magánérdekeknek] a felsőbbrendűsége a köz felett lényegében már elintézett dolog” volt. (Moltmann, 1996, 358.) Schmitt nem rejtette véka alá abbéli meggyőződését, hogy a Leviatánt szétzúzó és annak húsát egymás között szétosztó erőket 1933 előtt főként a pluralizmus képviselői között érdemes keresnünk; ők lesznek azok, akik kikezdték az „állam mint politikai egység” formáját. (Schmitt, 2002, 27-28.) Schmitt őszinte meggyőződése volt, hogy a Leviatán kikezdésének, majd megbénításának titkát nem a szuverenitás, a Szuverén, azaz a hatalom és a hatalom birtokosának elmélete hivatott megfejteni, „hanem az okkult praktikának, a közvetett uralom technikáinak feltárása. Az igazi kérdés immár nem a szuverenitás definíciója, hanem a hatalom «előudvarának» kiderítése, s hogy miként lehet a hatalommal bírók «füléhez» közel férkőzni.” (Sombart, 2000, 267-268.)
Az egymással is ellenséges, ám a kitűzött cél – a „nagy hal”, a Leviatán elejtése – érdekében szövetségre lépő indirekt hatalmak – deklarált vagy éppen rejtett módon – azon munkálkodnak, hogy a Leviatánt, „mint más szauruszokat és masztodonokat, természetvédelem alá helyezzék, és muzeális dologként «az állatkertben közszemlére tegyék».” (Cs. Kiss, 2002, 273.) Az indirekt hatalmak – Figgis angol publicista szerint – végül is „karikát húznak a nagy Leviatán orrába”. (Ruber, 1941, 237.) Régi toposza ez már az államot boncasztalra fektetni törekvő liberális és szocialista gondolkodásnak; William Godwin már 1793-ban azzal a gondolattal kacérkodott, hogy a „kormányzat eutanáziájára” fog sor kerülni, amit egyébként erősen pártolt is volna. A jog, a kormányzat és a pozitív intézmények ugyanis szerinte pusztán a szabadság és az igazságosság akadályaiként jelentek meg. Amint azonban a gyengeség és a tudatlanság csökkenni fog, egyszerűen el fog veszni a kormányzat mindenféle legitimációja. (Horváth, 2001, 267-271.) Mintha csak az egész államgépezetet „a régiségek múzeumába, a rokka és a bronzbalta mellé” száműzni kívánó Friedrich Engels sorait olvasnánk. (Lenin, 1952, 422-423.)
A 17. századi Angliában egyenesen az ördög szimbólumaként számon tartott Leviatán (Sashalmi, 2021, 79.) a későbbiek folyamán a 20. századi totalitarizmus(ok) manifesztumaként jelent meg (Schmitt, 1965, 52.), ám olyan megoldással is találkozhatunk, amelyben sokkal inkább Leviatán „konkurense”, Behemót jelenik meg a „szükséges rossz” szimbólumaként. A nemzetiszocialista rezsimről szóló alapos elemzésében ugyanis Franz Neumann amellett érvel, hogy a Leviatán egyfajta weberi megalapozással bíró szimbólum, tudniillik a szuverenitás által megteremtett erőszakmonopólium birtokosa. Ezzel szemben „ellenlábasa”, a Bibliában (Jób 40) és Hobbes tanaiban (Hobbes, 1990) – szárazföldi lényként, általában elefántként vagy vízilóként – ugyancsak feltűnő Behemót éppenséggel a „strukturált anarchia” és a polgárháború jelképe, a szuverenitás és a szabadság likvidálója és a káosz megteremtője. (Balogh, 2012, 109.)
Olvasatunkban a 21. századi Leviatán nem feltétlenül a „rémület mítoszának” (Schmitt, 1938, 15.) megtestesítője; elképzelhető ugyanis egy olyan szcenárió, amelyben az állami hatalom e reprezentánsa a társadalom aktuális szükségleteit szem előtt tartó, az állampolgárok szolgálatában, a közjó előmozdításán munkálkodó – s a globális szabályozó hatalmak törekvéseitől és igényeitől elszakadó – aktorként jelenik meg.
Irodalomjegyzék
Balogh László Levente: A Leviatán anatómiája. In Filozófiai Szemle, 2012/3. szám, 101-112.
Boros Gábor: Hobbes, Spinoza és a politikai teológia. In Kellék, 2001/17. szám, 81-127.
Cs. Kiss Lajos: Egy keresztény Epimétheusz. In Schmitt, Carl: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Ford.: Cs. Kiss Lajos. Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor, Budapest, 2002, 241-286.
Hobbes, Thomas: Behemoth or the Long Parliament. The University of Chicago Press, Chicago – London, 1990.
Hobbes, Thomas: Leviatán vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma. Ford.: Vámosi Pál. Magyar Helikon, Budapest, 1970.
Horváth Barna: Angol jogelmélet. Pallas Stúdió – Attraktor Kiadó, Budapest, 2001.
Lenin: Állam és forradalom. In V. I. Lenin művei. 25. kötet. 1917 június – szeptember. Szikra Kiadás, Budapest, 1952, 409-528.
Molnár Gusztáv: A feltámadt Leviatán. In Medvetánc, 1988/2-3. szám, 91-129.
Moltmann, Jürgen: Szövetség vagy Leviatán: az újkor politikai teológiájához. Ford.: Ablonczy László, Szathmáry Sándor. In Theologiai Szemle, 39. új évf., 6. szám (1996), 352-359.
Ruber József: Carl Schmitt: Der Leviatan in der Staatslehre des Thomas Hobbes… In Társadalomtudomány, 21. évf., 2. szám (1941), 233-238.
Sashalmi Endre: Az emberi testtől az óraműig. Az állam metaforái és formaváltozásai a nyugati keresztény kultúrkörben, 1300-1800. Kronosz Kiadó, Pécs, 2021.
Schmitt, Carl: A politikai fogalma. Ford.: Cs. Kiss Lajos. In Schmitt, Carl: A politikai fogalma. Válogatott állam- és politikaelméleti tanulmányok. Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor, Budapest, 2002, 5-102.
Schmitt, Carl: Berichte und Kritik. Die vollendete Reformation. Bemerkungen und Hinweise zu neuen Leviathan-interpretationen. In Der Staat, 4. évf., 1. szám (1965), 51-69.
Schmitt, Carl: Der Leviathan in der Staatslehre des Thomas Hobbes. Sinn und Fehlschlag eines politischen Symbols. Hanseatische Berlagsanstalt, Hamburg, 1938.
Schmitt, Carl: Dreihundert Jahre Leviathan. In Schmitt, Carl: Staat, Großraum, Nomos. Arbeiten aus den Jahren 1916 – 1969. Duncker & Humblot, Berlin, 1995, 152-155.
Schmitt, Carl: Grußbotschaft an die Hobbes-Gesellschaft in Kiel, 5. 4. 1938. In Cay von Brockdorff: Zum Gedächtnis des 350. Geburtstages von Hobbes. Lipsius & Tischer, Kiel 1938, 15.
Sombart, Nicolaus: Ifjúkor Berlinben. 1933-1943. Ford.: Földényi F. László. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.
Sólyom László: Haza, tisztesség, hűség. In Sólyom László: Egy elnökség lenyomata. Válogatott beszédek és interjúk. Századvég Kiadó, Budapest, 2010, 20-21.
Szent Biblia. Reichard A. és társa, Pest, 1867.
Tóth Árpád: Szent őrületben (1915). In Szabó Lőrinc (szerk.): Tóth Árpád összes versei. Athenaeum, Budapest, 1941, 244.
Nyitókép: Wikipédia / Xenophon
