Merre vezethet a visegrádi országok felzárkózási útja?
A visegrádi országok felzárkózásának eddigi sikere nagyrészt az ipari kapacitások bővítésére, a külföldi működőtőke (FDI) bevonzására és az exportorientált termelés növelésére épült. Az egyre szűkülő munkaerő-kínálat, a demográfiai változások és a természeti erőforrások korlátai azonban felvetik a kérdést: vajon fenntartható-e ez a fejlődési pálya? Lehetséges-e, hogy a következő felzárkózási szakasz már nem a mennyiségi bővülésről, hanem a termelékenység javításán keresztüli jövedelemnövekedésről szóljon?
Online workshop keretében ismertette Domonkos Endre és Kovács Olivér a visegrádi országok fejlődési pályáját vizsgáló kutatásának eredményeit július 3-án, amelyet szakmai vita követett. A kutatás egyik sajátossága az alkalmazott megközelítés volt. A két kutató a közgazdasági növekedéselméletet ötvözte a történeti útfüggőség szociológiai szemléletével. E kombinált keret lehetővé teszi, hogy a gazdasági teljesítményt ne csupán makrogazdasági mutatókkal, hanem a történelmi örökség, az intézmények, a társadalmi normák és az állami működés hosszú távú hatásaival együtt értelmezzük.
A kutatás szerint a visegrádi országok fejlődését több egymásra épülő útfüggőség határozza meg. Az első az FDI-alapú növekedési modell, amely évtizedeken keresztül gyors felzárkózást biztosított, ugyanakkor egyre inkább korlátokba ütközik. A munkaerőhiány, a növekvő bérköltségek és a globális értékláncok átalakulása miatt az extenzív növekedési lehetőségek fokozatosan kimerülnek. A második meghatározó tényező a paternalista állami szerepfelfogás fennmaradása, amelyet nem egyszerű történelmi örökségnek, hanem ma is aktívan újratermelt intézményi sajátosságnak tekinthetünk. Ehhez kapcsolódik az intézményekkel szembeni bizalmatlanság, amely gyengíti a társadalmi együttműködést és a hosszú távú fejlődéshez szükséges társadalmi tőkét.
A kutatás ugyanakkor nem kizárólag korlátokat azonosít. A régióban jelen lévő informális alkalmazkodási mechanizmusok, a helyi kezdeményezések és a válságok során kialakult reziliencia megfelelő intézményi környezetben a gazdasági alkalmazkodás erőforrásává válhatnak. A jelenlegi fejlődési modell azonban továbbra is nagymértékben a külföldi működőtőkére épül, ami korlátozza annak lehetőségét, hogy a gazdaságpolitika közvetlenül alakítsa a termelési szerkezetet vagy a technológiai irányokat. Kutatóink ezért a hazai vállalati szektor megerősítését és a nemzetközi értékláncokban elfoglalt pozíció javítását tekintik a hosszú távú alkalmazkodás egyik kulcsának.
A workshop vitája ugyanakkor több fontos kérdést is felvetett. Az egyik leglényegesebb dilemma az volt, hogy egyáltalán eljutottak-e már a visegrádi országok arra a fejlettségi szintre, ahol a degrowth értelmezhető gazdaságpolitikai alternatíva lehet. A fejlett nyugat-európai gazdaságokban a degrowth sokszor abból indul ki, hogy az alapvető fogyasztási igények már széles körben kielégítettek, ezért a jólét további növekedése inkább a minőség javításából, semmint a termelés bővítéséből fakad. A V4-ek esetében azonban továbbra is felzárkózó gazdaságokról beszélünk, ahol ez a feltétel még korántsem tekinthető teljesültnek.
Szintén lényeges felvetésként jelent meg, hogy a külföldi működőtőkétől való függőség mérséklése nem az FDI elutasítását jelenti. Sokkal inkább annak a kérdése, miként lehet fokozatosan olyan hazai vállalatokat kinevelni, amelyek nemcsak beszállítóként vesznek részt a nemzetközi értékláncokban, hanem saját technológiával, saját márkával és külföldi befektetésekkel maguk is jövedelmet hoznak haza. A kelet-ázsiai fejlesztő államok példája azt mutatja, hogy hosszú távon a külföldről hazautalt profit teremti meg azt a mozgásteret, amely mellett a belföldi termelési volumen növelése már kevésbé válik meghatározóvá.
A workshop egyik legfontosabb tanulsága így talán nem is az volt, hogy a degrowth alkalmazható-e a visegrádi országokra. Sokkal inkább az, hogy a régió következő fejlődési szakaszát már nem lehet pusztán új gyárak, új munkahelyek és nagyobb termelési volumen alapján értelmezni. A stratégiai kérdés inkább az, képesek lesznek-e a visegrádi gazdaságok a jövedelmek növelését egyre inkább a termelékenység, az innováció, a hazai vállalati tőke és a magasabb hozzáadott érték irányába átterelni. Ha igen, akkor a mennyiségi növekedést fokozatosan felválthatja egy minőségi fejlődési pálya – amely ugyan nem azonos a degrowth klasszikus értelmezésével, de annak egyik gazdaságilag is értelmezhető, közép-európai változatát jelentheti.
Nyitókép forrása: NiroDesign / depositphotos.com
