A közelmúltban minden eddiginél élesebben lángolt fel a közösségi média nyilvánosságformáló szerepéről folyó vita az Egyesült Államokban. Történt ugyanis, hogy a Twitter – amelynek Donald Trump saját bevallása szerint is oroszlánrésze volt elnöki kampányának sikerében – az amerikai elnök több bejegyzésére is tartalmi kontrollal reagált, mire ő most már nem pusztán harsány szavakkal, hanem konkrét intézkedésekkel is hadat üzent a közösségi szolgáltatóknak, kilátásba helyezve a rájuk vonatkozó felelősségi szabályok drasztikus szigorítását. Ez a blogbejegyzés azzal a kérdéssel foglalkozik, mit vonhatunk le ebből a közösségi médiának a társadalmi párbeszédben betöltött szerepével kapcsolatban. Előrebocsátom, hogy bár tengerentúli az apropó, ami most alkalmat nyújt az átgondolásra, nem bonyolódom bele az amerikai szabályozási környezetbe, mert fontosabbnak tartom, hogy a magunk fejével gondolkodva szűrjük le a tanulságokat. Az öreg kontinensen ugyanis sok szempontból másképp rajzolhatók fel a lehetséges megoldás keretei, és az utóbbi évek tendenciáiból jól látható, hogy a globális szolgáltatók tevékenységét Európa – helyesen – a saját logikájában igyekszik szabályozni. Az is látható, hogy a platformok működése jóval összetettebb kérdéseket vet fel, mint egy-egy poszt moderálása, de a rendszerszintű válaszok mellett fontos tisztázni a platformok és a szólásszabadság jelenlegi kapcsolatának sarokpontjait is.
Trump elnök fellépését lehet vitatni, de annak időzítése annyiban mindenképp érthető, hogy a Twitter szóban forgó moderátori beavatkozásai a korábbinál is nagyobb horderejű kérdéseket vetnek föl a közösségi médiaplatformok szerepével kapcsolatban. Az első esetben a platform tényellenőrző mechanizmusa lépett működésbe, és félrevezetőnek ítélve Trumpnak a levélszavazással szemben alapvető bizalmatlanságot kifejező két posztját, a szavazás e módjának hitelességéről szóló tájékoztatásra hívta föl az olvasó figyelmét. A másik esetben a Twitter erőszakot dicsőítő közlésként megjelölte és elrejtette (azaz eléréséhez további kattintást várt el) azt a posztot, amelyben az elnök az országszerte kirobbant zavargások kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy a nemzeti gárda bevetésre készen követi az eseményeket, hozzátéve: a fosztogatás azzal jár, hogy lövések is eldördülnek.
A közbeszéd ítészei?
Mi az új ezekben a moderátori lépésekben? Az, hogy a Twitter minden eddiginél aktívabb szerepet vállalt a közbeszéd legintenzívebb szférájában, a közéleti szereplők által közügyekről folytatott vitában. Bár az régóta tudható (maguk a szolgáltatók sem vitatják már), hogy a közösségi médiaplatform nem pusztán a közlésre bárkinek lehetőséget nyújtó új technikai felület, ez esetben mintha kifejezetten a másik sarokban található működési modellhez, a tartalmat szorosan kontrolláló hagyományos szerkesztőséghez került volna közel.
A moderálás eddig leginkább a platformon folytatható kommunikáció határainak kijelölését és – egyfajta vétójogként – negatív beavatkozást (törlést) jelentett. A navigálás esetében pedig, amelynek során a szolgáltató az algoritmusával rendezi a felhasználó elé kerülő tartalmakat, a platformok hivatkozhattak arra, hogy mindössze a mások által közzétett információkat szervezik az adott felhasználó saját szempontjait követve. Már ezek is jócskán okot adtak arra, hogy elgondolkozzunk a nyilvánosság új szereplőire vonatkozó elvárásokon, de most ennél is többről van szó. Jelen esetben a Twitter minden korábbinál határozottabban és aktívabban avatkozott be a politikai diskurzus tartalmába.
A szólásszabadságnak a nyugati világban mindenhol követett alapelve szerint minél mélyebbre hatolunk a társadalmi tanácskozás során a közügyek politikai vitájába, annál kevésbé igazolható bármilyen tartalmi beavatkozás. Azok az érvek, amelyek alapján a politikusoknak mindenkinél többet kell eltűrniük a közbeszéd korántsem virágnyelvet használó megnyilvánulásaiból, a másik irányban is érvényesek: esetükben lehet leginkább rábízni a korrekciós munkát magára a társadalmi eszmecserére. A politikus mondatain különösen sokirányú a figyelem, megtévesztő közléseire a nyilvánosság szereplőinek sokasága veti rá magát, ráadásul a demokratikus többpárti nyilvánosság viszonyai között a hallgatóság eleve tudatában lehet a pártpolitikai kommunikáció gyakran túlzó, sőt manipulatív természetének.
A közösségi médiát érintő alapvető kérdés tehát az, hogy üzemeltetőik legyenek-e azok a szereplők, akiktől elvárjuk a közbeszéd ilyen mélységű és aktivitású tartalmi befolyásolását. A magam részéről határozott nemmel felelnék. Először is nem erre jöttek létre, és működési modelljük továbbra sem predesztinálja őket erre a szerepre. Ezeknek a szolgáltatóknak a profitérdekei és az ahhoz kötődő adatéhsége a társadalmi vita kifinomult befolyásolásától messzire tereli tevékenységük fókuszát. Másrészt a platformok újítása, „demokratikus hozadéka” a szólásszabadság szempontjából az, hogy bárkinek a hangját be tudják csatornázni a társadalmi párbeszédbe. Bármi is legyen a véleményünk erről és ennek kockázatairól, ameddig a szabad véleménynyilvánításra mint a demokrácia egyik legfontosabb legitimációs alapjára tekintünk, addig ezt a lehetőséget nemhogy nem zúzhatjuk szét, hanem megőrzésének jó gyakorlatain kell fáradoznunk.
Többféle funkció – finomhangolt szabályozás
Ma már persze senki nem gondolhatja, hogy a társadalmi kommunikációnak ezt a szegmensét korlátok és szabályozás nélkül lehetne hagyni. Csakhogy a szabályozási alternatívák és a velük formált szerepek sokfélék lehetnek, így a valódi kérdés az, hogy mik legyenek ezek a korlátok. A közösségi médiaplatform tevékenysége nem homogén massza: különféle funkciók révén különféle hatással van a közösségi kommunikációra, ami disztingvált megközelítést indokol. A „demokratikus hozadék” lényege annyi, hogy ki-ki (értsd: minden beazonosítható valódi személy) megoszthassa véleményét, és az tartalmi torzítás nélkül elérhető maradjon a nyilvánosságban. Ehhez képest már teljesen más felelősségi kérdéseket vet föl, amikor a platform által működtetett funkciók, kiváltképp az algoritmizált figyelemfelkeltés (hírfolyam) révén egy bejegyzés szempillantás alatt milliós tömegeket ér el.
A platformoktól egyfelől kifejezetten elvárjuk (Európában ma már néha szigorú regulációval is), hogy szabjanak határt a felületükön folyó párbeszédnek. A moderálásnak az a szintje, amelynek célja egyes jogszerűtlen tartalmak – pl. a gyűlöletkeltő, a terrorizmus támogatását vagy a gyermekpornográfiát tartalmazó közlések, vagy akár az eleve megtévesztésre létrehozott kamuprofilok – eltávolítása, szervesen illeszkedik a demokratikus nyilvánosság ismert kereteibe. A közösségi médiaszolgáltatóknak mint piaci szereplőknek ráadásul arra is van mozgásterük, hogy az állam által előírható szabályokon túlmenően moderálják a felületükön folyó tanácskozást. A szólásszabadság biztosításának garanciái mindenekelőtt az állami beavatkozással szemben emelnek falakat. A platformok ugyanakkor időközben olyan jelentős felületévé váltak a társadalmi párbeszédnek, ami bizonyos körben az ő kezüket is megköti.
Alkotmányos felelősség
Az európai alkotmányjogi gondolkodásnak (szemben az amerikai hagyománnyal) jó ideje része, hogy néhány jól körülhatárolható esetben, amikor is magánszereplők kerülnek mások alapjogainak érvényesülését jelentő mértékben befolyásoló helyzetbe, az alkotmányos értékek velük szemben is követelményeket állítanak. A mi esetünkben most éppen erről van szó. A közbeszédre komoly hatással lévő egy-két, sok országban pedig egyetlen közösségi médiaplatform moderálási mozgástere nem terjedhet odáig, hogy tartalmilag befolyásolja, irányítsa közügyeink vitáját. Minél beljebb vagyunk a társadalmi párbeszédnek ebben a szűkebb szférájában, annál inkább szemben áll a platformok nyilvánosságbeli szerepével, hogy beavatkozzanak.
De akkor kinek lenne a feladata, hogy beavatkozzon? Kinek kellene helyre tenni a csúsztatásokkal, féligazságokkal és propagandisztikus túlzásokkal manipuláló politikusokat? Kinek kellene megvédeni a választókat? Nehéz kérdés. A plurális nyilvánosság ugyanis természete szerint összetettebb annál, semmint hogy valakit kijelöljünk döntőbírónak. A demokratikus politikai vita „veszélyes üzem”: ha egy társadalom közös törekvéssel nem alakítja ki és tartja fenn egészséges működését, akkor együtt viseli torzultságának következményeit. Az élénk közvélemény eszménye, amely a demokratikus nyilvánosság szabályozásának alkotmányos alapja szerte a nyugati világban, nem is tűrhet meg a vitát a választók megóvása nevében „központilag lerendező” szereplőt.
Régi problémák új fényben
Annyi mégis elmondható, hogy van olyan szereplője a társadalmi nyilvánosságnak, amelytől – szemben a Szilícium-völgyben székelő közösségi médiaplatform üzemeltetőjével – éppen azt várjuk el, hogy tartalmilag is szervezze, inspirálja, befolyásolja közügyeink vitáját. Sajtónak hívjuk. Az a társadalom, amelynek sajtója, médiája összességében a rá vonatkozó szakmai, etikai és alkotmányos elvárások szerint teljesítené feladatát, jóval kevésbé lenne kiszolgáltatva bármilyen megtévesztési kísérletnek. A közösségi média és a vele kétségkívül megjelenő új kockázatok nem légüres térbe érkeztek. A problémák egy része, amelyeket a platformok nyakába varrunk, valójában a nyilvánosságunk működésének már meglévő súlyos anomáliáira mutatnak rá. A megtévesztésnél mindenekelőtt arra, hogy mára alig-alig léteznek a társadalom kritikus tömege által közösen elfogadott és irányadónak tekintett hiteles hangok, orgánumok. Hiába tűnik utópiának változtatni ezen, nem engedhetjük el egy egészségesebb demokratikus nyilvánosság vízióját.
Ennek elérése kétségkívül a közösségi médiaplatformok működési modelljének szabályozását is igényli. De legkevésbé sem úgy, hogy rájuk telepítjük azt, amire ők sem küldetéssel, sem kompetenciával nem rendelkeznek: demokratikus közvéleményünk aktív formálásának feladatát.
