Molnár Attila Károly eszmetörténésznek, konzervatív gondolkodónak, a Molnár Tamás Kutatóintézet vezetőjének legújabb kötete a tavaly megjelent Idealisták és realisták című gyűjtemény.
A szerző számos, főként a konzervatív gondolkodás szempontjából megfogalmazott témát érint, amelyek a politika és társadalomelmélet, filozófia és szociológia fontos területeit fedik le. A szerző gondolkodásának egyik legfontosabb kiindulópontja a nagy szent ágostoni téma, a De Civitate Dei című értekezés központi fogalompárja: a civitas terrena (vagy másképpen: civitas diaboli) és a civitas Dei ellentéte. Nem véletlenül került a kötetben a második, vagyis azonnal Morus Utópia-értelmezését követő helyre Szent Ágoston-tanulmány. Ágoston kétségkívül az az „idealista realista” aki – sok egyéb mellett – az európai keresztény és konzervatív politikai gondolkodás egyik alapító atyja. Ahogyan Molnár Attila Károly hangsúlyozza: nála fogalmazódik meg ugyanis talán először ilyen élesen az utópia lehetetlensége így, – habár maga egyértelműen csatlakozik a platonista hagyományhoz – egyben szakít is vele. A kötet egyik legfontosabb megállapítása szerint
„[…] Szent Ágostont nem érdekelte az emberi intézmények javítása: a civitas terrena „realista” képének ellentéte a földi életben elérhetetlen „idealista” civitas Dei, amelynek a leírása a manapság antipolitikainak nevezett vágy egyik, ha nem a legkorábbi megfogalmazása.”
Az emberi hatalom romlott, kényszeren alapul, ennek pedig nem a bölcsek filozófusállama (Platón) az alternatívája, hanem az igazak uralommentes állama, amely azonban emberi erőfeszítéssel nem hozható létre. Ezért tekinthető Ágoston a későbbi konzervatív gondolkodás, illetve Molnár szerint a politikai filozófiai értelemben vett realizmus egyik fontos előfutárának.
„Az erkölcsi liberalizmus fő árama a mai, realizmusnak nevezett gondolkodás ellen küzdött, amely szerint nem lehet tökéletes földi társadalmat alkotni. […] Szemben a modernek agnoszticizmusával és progresszivista-reformista reményeivel ebben a realizmusban nincs evilági megváltás.”
Az európai keresztény és konzervatív hagyomány már első modern megfogalmazásai alkalmával (Burke, de Maistre, Donoso Cortes vagy a németeknél Justus Möser és Adam Müller) artikulálta a „földi város” tökéletlenségét. Amíg a konzervatívok az emberi viszonyok problematikus, komplex és a politika eszközeivel nem javítható felfogását hangsúlyozták, addig a liberális-progresszív, majd később a szocialista erők az emberi természet – állítólagos – fejlődésére, a világ egészét érintő általános haladásra, (az ember intellektuális, sőt morális javulására-javítására) fektették a hangsúlyt.
Molnár Attila olyan szerzők elemzésével folytatja, mint Hobbes, de Maistre, Tocqueville, T.S. Eliot és Roger Scruton. E gondolkodók mind tágabb értelemben a keresztény-konzervatív hagyomány körébe sorolhatók. Mindannyian az Utópia lehetetlenségét hangsúlyozták és nem osztották a liberális optimizmust: szerintük nem spontán fejlődés következik be a „magukra hagyott dolgok” vonatkozásában és nem jön létre igazságos egyenlőség. Nem fogadták el a szocialista optimizmust sem: nem jön létre igazságos állam és jó társadalom a progresszív élcsapat megváltó-beavatkozó közreműködése, az államcéloknak a „haladás” szolgálatába állítása révén.
Karl Mannheim és John Stuart Mill értelmezése némileg kilóg persze ebből a sorból: Mannheim azonban – az egykori marxista –„élete végén a T.S. Eliot és Christopher Dawson szelleme által uralt, […] Moot Kör egyik legfontosabb alakja lett […]” Mill-el pedig mindenekelőtt azért érdemes behatóbban foglalkozni, mivel – ahogyan a tanulmány Maurice Cowling-ra hivatkozó mottója szól:
„Az igazság legjobban a tévedések tanulmányozásán keresztül közelíthető meg.”
A kötet talán legfontosabb, T. S. Eliottal foglalkozó tanulmánya szerint:
„A fontos különbség nem a hagyományok között, hanem a hagyomány és a hagyományvesztés, a káosz között van.”
A hagyomány fogalma – amelyet a költő és irodalmár Eliot Molnár szerint jelentős mértékben revitalizált a XX. század első felében – a progresszívok krédójával szembeállítható. A hagyomány azonban nem jelenthet nyárspolgári „hagyományőrzést” – ahogyan Eliot például kifejezetten újítónak, néha megdöbbentőnek – egyesek szerint egyenesen „modernistának” – számított az irodalomban.
A könyv tartalma rendkívül aktuális, nemcsak a kifejezetten konzervatívok számára az, hanem azok is haszonnal forgathatják, akik kritikával szemlélik a jelenlegi világ néhány folyamatát és meglehetős szkepszissel tekintenek Utópia lehetőségére.
A kötet egyik legfontosabb megállapítása a T.S. Eliot-esszével kapcsolatos. Ha egy társadalom kimerül az immanenciában, ha az emberek nincsenek tudatában saját életük, tudásuk, hatalmuk végességének, és ha ez ember, az állam, a politika összes célja valamilyen kizárólagosan evilági cél, akkor az állam pontosan az a civitas terrena lehet, amely egyben a civitas diaboli. Ahol mindent igazol az erősebb érdeke (Hobbes) és a pragmatizmus, ott a tudomány a Leviatán immanens hatalmi céljait szolgálja. A valódi és pozitív értelemben vett realizmus azonban éppen az emberi természet korlátainak tudomásulvételével függ össze. A bölcsesség, az ízlés, és az életet kellemessé (vagy csak elviselhetővé) tévő művészetek elterjedése a társadalmakban mind összefüggenek ennek a ténynek a belátásával.
Források
Molnár Attila Károly: Idealisták és realisták. Eszmetörténeti tanulmányok, Századvég Kiadó, Budapest, 2023.
A nyitóképen Philippe de Champaigne: Saint Augustine, forrás: Wikipédia
