Így változtatná meg a zsebünket az Európai Unió
Amikor az uniós kötvények nem férnek a szuverén indexbe és az adó sem a nemzeti keretbe. Brüsszel most próbálja megoldani ezt a kettős problémát, méghozzá gyorsan.
António Costa, az Európai Tanács elnöke az ősz folyamán sorra járta a tagállamok fővárosait annak érdekében, hogy az új uniós források körüli vitás pontokat közelebb hozza egymáshoz. Ehhez a következő többéves költségvetési ciklus elfogadása érdekében van szükség. Az új uniós források elfogadása éles politikai kérdéseket vet fel, lelkes támogatói, illetve heves ellenzői is vannak. Az ötlet támogatóinak több érve is van. Egyrészt függetlenebb uniós büdzsét szeretnének, amely kevésbé függene a hétéves költségvetési viták vétóitól, így stabilabb finanszírozást biztosíthat az uniós prioritásoknak, mint a megnövekedett védelmi költségek, a klímacélok vagy a kutatás-fejlesztés.
Másrészt fontos szempont az is, hogy a pandémia után az EU közös hitelt vett fel, a NGEU-program révén pedig az egyik legnagyobb AAA-minősítésű eurós adósságkibocsátóvá vált. Ugyanakkor a törlesztést a tagállamoknak közvetlen befizetésekből, GNI-arányos hozzájárulásként kell állniuk – vagyis a nemzeti költségvetések terhe nő, éppen, amikor több kormány szigorúbb fiskális politikát kellene, hogy folytasson.
Fontos itt megjegyezni, hogy bár az EU kötvényállománya impozáns, a nagy indexszolgáltatók – mint az MSCI és az ICE – többször is elutasították, hogy szuverén kibocsátóként sorolják be, s így kedvezőbb törlesztési feltételeket biztosítsanak. Nem csoda, hiszen a hagyományos államkötvény-indexek kizárólag önálló adókivetési joggal rendelkező nemzetállamok papírjait tartalmazzák. Mivel az EU-nak nincs közvetlen adóztatási joga, az adósságát a tagállamok jövőbeli hozzájárulásai és az uniós saját források fedezik. Vagyis, mivel a kötvények kimaradtak a kormányzati benchmarkokból a hozamok tartósan magasabban állnak, mint például a hasonló minősítésű német államkötvényeké. Vagyis, ha az EU-nak joga lenne saját adónemeket kivetni, akkor várhatóan a NGEU-program finanszírozása érdekében kibocsátott kötvények, vagy minden más hasonló adósság törlesztési feltételei kedvezőbbek lennének, ám ez egyelőre hosszú távú terv.
A kritikusok oldalán három érv ismétlődik. Az első a nemzeti szuverenitás csorbulása: az adókivetés joga a modern nemzetállam függetlenségének legfőbb tartóoszlopa. Az uniós szintű adók bevezetése sokak szerint a „szuperállam” felé tett veszélyes lépés, amely megkerüli a nemzeti parlamenteket. Mi több, az unió jelenlegi forrásait is gyakorlatilag a tagállamok szedik be és továbbítják a közös kasszába, így az intézkedések minden esetben nagyon érzékeny politikai kérdéssé válnak. A Bizottság tavaly három teljesen új bevételi forrást javasolt. A júliusi egy e-hulladék-hozzájárulást (a nem gyűjtött elektronikai hulladék kilogrammonként kb. 2 euró), egy dohánytermékek jövedéki adóját (TEDOR) és a nagyvállalatoktól származó CORE-forrást javasolt, amely a 100 millió euró feletti árbevételű cégek nettó árbevételére vetett átalányösszeg lenne. Ehhez képest, a mostani törekvések szerint az új adóknak olyan bevételeket kell teremteniük, amelyeket a nemzeti kormányok még nem szednek be. A klasszikus dohányadót például a tagállamok mindegyike már beszedi, így az uniós szintű adó egyszerűen a nemzeti bevételeket csökkentené. Ezzel szemben a vape-ek, az e-cigaretták, a kriptovaluták és a big tech cégek adóztatása olyan terület, ahol a nemzeti rendszerek még hézagosak – itt az uniós adó „tényleg új pénz” lenne.
A második ellenérv a versenyképesség és az infláció: az új környezetvédelmi és vállalati terhek drágíthatják a termelést, növelhetik a fogyasztói árakat, tovább ronthatják az EU pozícióját az USA-val és Kínával szemben. Itt különösen a CORE, az ETS és a CBAM adókat érdemes kiemelni: a kibocsátási kereskedelmi rendszer és a karbonhatár-mechanizmus növelheti a működési költségeket, az adminisztratív terhek miatt pedig a külföldi befektetők más régiók felé fordulhatnak, ahol kevésbé szigorúak a fenntarthatósági elvárások. Más szemszögből nézve viszont ezek a mechanizmusok pont a globális szereplők, így a tech-óriások, a szennyező importőrök méltányos közteherviselését próbálják kikényszeríteni, amit nemzeti szinten eleve lehetetlen hatékonyan szabályozni. A vita tehát nem csupán az összegről szól, hanem arról, hogy a terhet kik viseljék közvetlenül: a nemzeti költségvetéseket, az európai cégek vagy a globális szereplők.
A harmadik aggályt a demokratikus deficit okozza: az adófizetők nem közvetlenül az Európai Bizottságot választják, és ha Brüsszel közvetlenül adóztathat közvetlen politikai felelősség nélkül, az alapvető demokratikus elveket sért. António Costa álláspontja, miszerint „nem kérhetünk többet a tagállamoktól”, tulajdonképpen elismeri, hogy a szuverenitási és demokratikusdeficit-érvek mögött valódi fiskális nyomás áll: a tagállamok nemcsak az elv miatt vonakodnak, hanem azért is, mert a költségvetési kereteik már így is feszülnek. A költségvetéshez való hozzáférést minden tétel esetében szigorú jogállamisági feltételekhez kötnék, amelyek sok esetben szubjektív tényezőktől is függhetnek vagy az adott tagállam érdekeinek alakulásától. Ez a megközelítés növeli a rendszer pénzügyi és politikai kiszámíthatatlanságát, nem csökkenti.
Az Európai Tanács elnökének megközelítés bizonyos értelemben pragmatikus, más szempontból viszont jelzésértékű: úgy tűnik, a viták nem annyira az adók elvéről folynak, hanem a beszedésről. Vagyis, nem az a kérdés, hogy az EU vethet-e ki adót, hanem az, hogy mit adóztasson meg annak érdekében, hogy a tagállamok elfogadják azt, ugyanis az uniós szerződések értelmében az új saját források bevezetéséhez egyhangú döntés kell. Más szavakkal, egyetlen ország ellenállása is elegendő az egész csomag elakasztásához.
Összegezve, a vita három fontos síkon fut párhuzamosan. Egyik a pénzügyi: a NextGenerationEU törlesztése, a kötvények indexen kívülisége, a tagállami költségvetések feszültsége. Másik a strukturális: az EU saját forrásrendszere a gyakorlatban mindig is a tagállamoktól áramlott, az új javaslatok is ezt a logikát folytatják, csak újabb adóalapokon. Harmadik a politikai: a szuverenitási és demokratikusdeficit-érvek és a tényleges fiskális érdekek találkozása, ahol a „szuperállam” retorika és a költségvetési keretek védelme gyakran ugyanazt a tagállami pozíciót takarja, csak más szóhasználattal.
Ebből a szempontból 2026 ősze döntő lesz. Vagy sikerül megegyezni az új saját források szűkített, „új pénzt” hozó köréről, vagy az EU-nak a kiadások visszavágása és a nemzeti befizetések növelése között kell választania – mindkettő politikailag drága és mindkettő kerülgeti azt a kérdést, amit a tagállamok eddig sikerrel halogattak: hogy az uniós szintű adóztatás végül is mit jelent a nemzeti szuverenitásra nézve, ha a gyakorlatban a beszedést és a terhet továbbra is a tagállamok viselik.
Nyitókép forrása: European Union
