További javaslat egy új politikai tipológiára
A szempontjainkból képzett rendszer négy jól elkülöníthető típust azonosít: a nyílt diskurzusharcot, a szimbolikus erőpolitikát, a transzparens konszenzust és a rituális békét. A tipológia kulturális beágyazottságát az Edward T. Hall-féle elmélet és két fejlett demokrácia mutatja be. Míg a brit parlament a verbális konfrontáció és az alacsony kontextusú vita arénája, addig a japán döntéshozatal a magas kontextusú háttéralkukra (nemavaszi) és a szavak nélküli rituális harmóniára épít.
A politikai kultúra típusai
A két tengely (kooperativitás és kommunikáció) kereszteződéséből adódó 2×2-es mátrix négy jól elkülöníthető politikai viselkedésmintázatot, illetve politikai kultúratípust eredményez.
1. A konfrontatív / verbálisan kommunikatív politika: a nyílt diskurzusharc
Ez a típus a klasszikus nyugati demokrácia-eszménykép harcias változata. A politikai aréna szereplői folyamatosan és intenzíven kommunikálnak egymással és a választókkal, de ez a kommunikáció mélyen konfliktusos. A felek beleállnak a vitákba, kamerák előtt ütköztetik érveiket, a nyilvánosságot használják fegyverként az ellenféllel szemben. A modellben a verbális agresszió és a retorikai kiválóság a túlélés záloga. A szereplők nem kerülik a szemkontaktust, sőt keresik a közvetlen konfrontáció lehetőségeit (például televíziós vitákban, interpellációkban). Bár a hangnem gyakran éles, személyeskedő vagy populista, a rendszer alapvető előfeltétele, hogy a felek szóba állnak egymással. A konfliktus látható, hallható és transzparens; a választópolgár a verbalizált érvek alapján választhat a kínált alternatívák között.
2. A konfrontatív / nonverbálisan kommunikatív politika: a szimbolikus erőpolitika
Ebben a negyedben a politikai cselekvők közötti viszony szintén végletesen ellenséges, ám ezt nem nyílt, érvelő viták formájában rendezik le. A konfrontáció áttevődik a szimbólumok, rituálék és fizikai tettek síkjára. A verbális csatornát itt nem a diskurzusra használják, hanem vagy teljesen elzárják (bojkott, a sajtó elkerülése, a viták elutasítása), vagy egyoldalú kinyilatkoztatásokra cserélik. A „kommunikáció” itt az erő demonstrálása szavak nélkül. Ha egy vezető nem hajlandó leülni vitázni az ellenfelével, az ebben a kultúrában nem a gyengeség vagy a beszédképtelenség jele, hanem egy nagyon is tudatos nonverbális üzenet: „Te nem vagy velem egy szinten, nem vagy legitim partner, így a létezésedet is ignorálom.” Ide tartoznak a látványos kivonulások a parlamentből, a kritikus médiumok teljes bojkottja, a politikai ellenfelek fizikai vagy térbeli elkülönítése, valamint az állami szertartások, katonai parádék és infrastrukturális gigaprojektek demonstratív jellege. A kommunikáció célja nem a meggyőzés, hanem a dominancia rituális rögzítése.
3. A kooperatív / verbálisan kommunikatív politika: a transzparens konszenzus
Ez a negyed testesíti meg a deliberatív demokrácia ideálját. A szereplők alapvető célja az együttműködés, és ezt a szándékukat nyílt, strukturált és mindenki számára hozzáférhető verbális folyamatokon keresztül valósítják meg. A politikai folyamatokat a nyilvános egyeztetések, a társadalmi párbeszéd, a kerekasztal-tárgyalások és a részletesen leírt, közzétett koalíciós szerződések jellemzik. A felek képesek és hajlandóak nyilvánosan elismerni a másik érveinek igazságtartalmát, a kompromisszumot pedig közös sikerként, nem pedig megalkuvásként kommunikálják. A nyelvezet itt technokratikus, pragmatikus és inkluzív. A választó nemcsak a végeredményt látja, hanem végigkövetheti azt a verbális érvelési folyamatot is, amely a megegyezéshez vezetett.
4. A kooperatív / nonverbálisan kommunikatív politika: A rituális béke és a háttéralkuk világa
Ebben a típusban a politikai stabilitás és az együttműködés iránti igény rendkívül magas, de a megállapodások és a harmónia fenntartása nem a nyilvános beszéd és vita útján valósul meg. A nyílt, verbális vita itt veszélyesnek minősül, mert felszínre hozhatná azokat a törésvonalakat, amelyek veszélyeztetik a közösség vagy a rendszer egységét. A valódi kooperáció a színfalak mögött, informális csatornákon, zárt ajtók mögött zajlik. A nyilvánosság felé ebből csak a rituális béke jelei szivárognak ki: egy jól időzített, ünnepélyes kézfogás, a vezetők közös, feszültségmentes megjelenése, vagy éppen az, hogy bizonyos kényes témákról egyik fél sem beszél (a hallgatás mint paktum). A verbális térben ilyenkor unalmas, semmitmondó, panelekből építkező szólamok hangzanak el, miközben a nonverbális jelek – a gesztusok, a protokoll és a kölcsönös tiszteletadás rituáléi – jelzik a beavatottak számára, hogy az egyensúly és az együttműködés szilárdan áll.
A kulturális hagyományok meghatározó ereje a Nyugat-Kelet tengelyében
A fenti négyes felosztás nem pusztán elméleti konstrukció; szorosan kapcsolódik a szociálantropológia és a kultúrakutatás eredményeihez, különösen Edward T. Hall alacsony és magas kontextusú kultúrákról szóló elméletéhez. A nyugati világ döntően alacsony kontextusú: az információt a kimondott szó hordozza, az egyértelműség és az explicit megfogalmazás az elvárás. Ezzel szemben a keleti társadalmak többsége magas kontextusú: a szavak mögötti kapcsolatok, a státusz, a szituáció és a nonverbális jelzések sokkal fontosabbak, mint maga az elhangzott szöveg. Hogy a modell működőképességét és kulturális beágyazottságát demonstráljuk, érdemes megvizsgálni két olyan országot, amelyek intézményileg mindketten stabil, fejlett demokráciák, politikai kultúrájuk gyökerei és kommunikációs mintázatai viszont a mátrix teljesen ellentétes pontjain helyezkednek el.
Anglia: a verbális–diszkurzív aréna
Az Egyesült Királyság politikai kultúrája a konfrontatív / verbálisan kommunikatív (nyílt diskurzusharc) mező legtisztább történelmi példája. Az angolszász politikai hagyományban a politika harcot alapvetően szavakkal vívják meg a nyilvánosság előtt. (Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez a jelenség Angliában is alapvetően az ún. Dicsőséges Forradalmat követő korszakban vált általánossá, és később többé-kevésbé modellértékűvé az európai kontinensen, míg azt megelőzően az angol politikai életre is valamelyest jellemző volt a ma inkább a Keleten tapasztalható ritualitás és nonverbalitás.) Ennek a diszkusszív kultúrának a legtökéletesebb építészeti és rituális leképeződése a brit Képviselőház (House of Commons) elrendezése. A kormányoldal és az ellenzék padsorai közvetlenül egymással szemben helyezkednek el, a két oldal között a padlón meghúzott vörös vonalak távolsága pontosan két kardhossznyi. Az elrendezés arra kényszeríti a politikusokat, hogy szó szerint nézzenek szembe az ellenféllel.
A brit politika csúcspontja a hetente megrendezett miniszterelnöki kérdések órája (Prime Minister’s Questions – PMQs). Ez a rituálé a verbális konfrontáció ünnepe. A miniszterelnök és az ellenzék vezére közvetlen, éles retorikai párbajt vív. A humor, az irónia, a szarkazmus és a gyors reflexek alapvető elvárások. Az angol politikai kultúrában a konfliktus elkerülése, a kérdések előli kitérés vagy a hallgatás a politikai alkalmatlanság egyértelmű bizonyítéka lenne. A kommunikáció explicit: a támadások és a védelmek nyelvi formában artikulálódnak, a választó pedig ezen intellektuális és retorikai csata alapján ítéli meg a szereplők kormányzóképességét. Ugyanakkor Anglia képes átlépni a kooperatív / verbálisan kommunikatív mezőbe is, amikor a helyzet megkívánja (például háborús nagykoalíciók vagy ritka koalíciós kormányzások idején), de az alapbeállítás, a kulturális törzskód mindig a verbális konfrontáció marad.
Japán: a nonverbális konszenzus világa
A skála másik végpontján Japán helyezkedik el, amely a kooperatív / nonverbálisan kommunikatív (rituális béke és háttéralkuk) negyed archetípusa. A japán társadalomban a harmónia (和, va) fenntartása a legfőbb kulturális parancs. A nyílt, verbális konfrontáció, a másik véleményének nyilvános, agresszív megtámadása vagy nevetségessé tétele elfogadhatatlan, mert a partner arcvesztéséhez vezetne, ami a közösségi szövet szakadását jelentené. A japán politikai döntéshozatal magva a nemavaszi (根回し), ami szó szerint a „gyökerek körbeásását” jelenti (átültetés előtt). Ez egy rendkívül bonyolult, időigényes, informális egyeztetési folyamat, amely a nyilvánosság kizárásával, zárt ajtók mögött, éttermekben vagy teaházakban zajlik. Mire egy törvényjavaslat a Nemzetgyűlés (Kokkai / Diet) elé kerül, a valódi viták már lezajlottak, és a konszenzus megszületett. A parlamenti ülésszak így nem a meggyőzés vagy a harc színtere, hanem a már kész megegyezés ünnepélyes, rituális szentesítése. A japán vezető kommunikációja a nyugati szemlélő számára „non-kommunikatívnak”, semmitmondónak vagy határozatlannak tűnhet. A japán politikusok mesterei a haragei-nek (腹芸, „hasbeszéd”, „belső művészet”), a szavak nélküli megértés művészetének, ahol a hangsúly, a szünetek hossza, a meghajlás szöge és a hallgatás hordozza a valódi üzenetet. Ha egy japán politikus azt mondja egy javaslatra, hogy „ez nagyon nehéz”, az a nyugati kultúrában azt jelenti, hogy dolgozni kell rajta, Japánban viszont ez a végleges és határozott elutasítás nonverbálisan kódolt formája. A kooperáció és a béke vizuálisan és rituálisan adott, a verbális tér pedig mentes az éles konfliktusoktól.
A sorozat további részei
Nyitókép forrása: vectordreamsmachine / depositphotos.com
