A Blogtér lehetőséget ad rá, hogy – a másképp valószínűleg elvesző, ám mégis közérdekű – gondolatainkat, emlékeiket és reflexióinkat közkinccsé tegyük. Sőt, írás közben, a rendszerezés által, gyakorta későbbi publikációk magja is megszülethet; illetve gyakran éppen a személyes tapasztalatok, emlékek – mint egy oral history részei – válhatnak forrásértékűvé.
A legkülönfélébb témákban eddig született kilenc blogom után indokoltnak tűnt, hogy az immár tizedik itteni megjelenést magának a blogolásnak szenteljem, mégpedig a személyes „jubileum”-ra való tekintettel a korábbiakhoz képest kissé személyesebb hangvételben.
Kétségtelen, hogy az oktatással és kutatással foglalkozó tudósok számára – különösen, ha a középgenerációnál idősebb korosztályba tartoznak – kissé idegenszerű műfaj a blog. Gyorsasága, viszonylag szűk terjedelme mérsékelten vonzó azok számára, akik napi szinten elmélyült kutatással foglalkoznak, eredményeik pedig a különböző platformokon, folyóiratokban, kötetekben a kézirat lezárását követő hónapok, esetleg évek múltán látnak napvilágot.
Emlékszem, amikor a 2000-es évek elején először találkoztam a Jogelméleti Szemlével, ezzel a társadalomtudományokban úttörő jellegű online folyóirattal. Nem csak a tartalmi sokszínűség, a terjedelmi korlátokat rugalmasan kezelő jellege keltette fel figyelmemet, de igencsak újszerű volt a szakmai viták lefolytatásának a korábbi diskurzusokhoz képest pergő jellege, ami némileg új stílust is teremtett. Visszagondoltam akkor, hogy a hatvanas években a jogtudományban lefolytatott néhány nevezetes vita (például Peschka Vilmos és Szotáczky Mihály között a bírói jog természetéről), olyan „pengeváltások” voltak, amelyekben az akciót adott esetben féléves-éves késéssel követte a reakció. Ennyi idő alatt a kéziratot vissza lehetett kérni, az eredeti álláspontot, olykor a megfogalmazást mód volt finomítani. Az online periodikákkal bizonyos mértékben frissebb ritmusú dialógus született, de ez nem minden esetben vált előnyére a kéziratoknak a kiérleltség, az árnyaltság aspektusából. A kezdeti stiláris egyenetlenségek azonban később elsimultak, az online periodikák számának növekedésével, e publikációs térnek mind általánosabbá válásával pedig egyre inkább szűntek meg azok a különbségek, amelyek a hagyományos, papíralapú folyóiratok és az online-periodikák között mutatkoztak.
Nemzetközi minták alapján a hazai egyetemek webes megjelenésének keretei között egyre inkább elterjedt a blog mint sajátos ismeretátadási forma. Ezek a tartalmak nem feltétlenül tudományosak voltak, nem ritkán pedig az egyetemi élettel összefüggő híreket, eseményeket tettek közzé a szélesebb érdeklődő közönség számára. E blogok közül különösen aktívak voltak a hallgatói blogok, amelyekben külön érdekes témát jelentettek, jelentenek a külföldi hallgatók hazai tapasztalatait megosztó írások.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Blogtere alighanem unikális abban, hogy témacsoportok szerint rendszerezve teszi lehetővé a hallgatók és a kutatók számára, hogy közérdekűnek tekinthető ismereteiket a közösséggel megosszák. Amint a publikációk sokszínűségéből látható, a lehető legkülönfélébb témák látnak itt napvilágot az egyetemi élettel összefüggő beszámolóktól kezdve, az ismeretterjesztésen át, a napi közéleti eseményekre történő reflexiókig. Látható egyúttal az is, hogy a szerzők száma, noha csekélynek éppen nem nevezhető, ám messze alatta marad az egyetemi polgárság azon körének számától, melyről alaposan feltételezhetnénk, hogy érdemi közlendője lehetne a közösség és a szélesebb közönség számára. Munkamegbeszéléseken is szóba került az egyetemi Blogtérben való megjelenés kérdése. Ennek során szintén előkerültek azok a szempontok és tényezők, amelyeket a bevezetőben említettem, nevezetesen egyfajta – életkorból is fakadó – értelmiségi idegenkedés a műfajtól. Az ezzel kapcsolatos aggályok legalább részbeni eloszlatása érdekében saját tapasztalataimról is néhány mondatban számot adnék.
Mindenekelőtt a műfaj előnyei között érdemes megemlíteni a megjelenés, az „átfutás” gyorsaságát és széles körben való elérhetőségét. A közölhető, közlendő témák megtalálása pedig igencsak egyszerű amint magával a műfajjal megbarátkoztunk. Az egyetemi, hazai, illetve nemzetközi közéleti történésekre való reflexiókon túl, témául kínálják magukat a kulturális események, a frissen megjelenő könyvek. Igencsak kézenfekvő, hogy egy-egy terület szakértője korábbi kutatásainak eredményeire ezen a platformon is felhívja a figyelmet. Érdemes lehet előkészületben lévő kutatások terveinek megosztása, ami azzal a haszonnal is járhat, hogy előmozdíthatja a kooperációt. Nem utolsósorban érdemes lehet olyan gondolatoknak, emlékeknek a rövid rögzítése és közzététele, amelyek máskülönben alighanem elvesznének. Sok gondolat, összefüggés gyakran csak szakmai beszélgetésekben merül fel, nemritkán azzal a sóhajjal, óhajjal kísérve, hogy ezt egyszer jó volna alaposabban „megkutatni”, rögzíteni. Egy-egy ilyen témának blogban való rögzítése, egyfajta figyelmeztető, emlékeztető is lehet, hogy adósságunkat a magunk számára törlesszük. Továbbmenve: maga a blog elkészítése nem ritkán rákényszerít egy-egy gondolat rendszerezettebb, strukturáltabb végig gondolására, ez pedig akarva-akaratlanul ugyancsak közelebb vihet egy későbbi tanulmány megírásához. Gyakran pedig – és éppen a nem túl fiatal kutatók esetén – előfordul, hogy a személyes életnek egy-egy olyan mozzanata rendelkezhet közérdeklődésre számot tartó aspektussal, aminek adott esetben a személyes elbeszélés formájából való kiemeléssel forrásértéke is lehet. Ám ez a stiláris változtatás sem feltétlenül szükséges, hisz bizonyos emlékek – mint egyfajta oral history – későbbi kutatások számára forrásértékűekké válhatnak. Ilyen emlékek lehetnek az akadémiai, az egyetemi élet elmúlt évtizedeinek történéseivel összefüggő mozzanatok, amelyek sajátos tudományszociológiai „nyersanyagul” is szolgálhatnak. A sajátos, egyéni utak, amelyek azonban számot adnak a világról is, amelyben megtétettek.
Magam Erdélyben és a Csángóföldön járva sokat gondolkodtam a Moldvai Fejedelemség és Románia születésének körülményeiről. E vázlatos gondolatok és az ezzel kapcsolatos feljegyzések valószínűleg sohasem öltöttek volna rendezett alakot, ha a Blogtér számára meg nem írom a kis cikket. A nemzetiségek kérdése önkéntelenül hozta elő régi témámat, Metternich viszonyulását a nacionalizmushoz és a magyarokhoz. A Metternich család Wagnerhez fűződő kapcsolata pedig különösen áttételes módon emlékeztetett egy másik régi témámra, Kádár utolsó szereplésére, minthogy a pártfőtitkár halála napján a rádió Wagner vígoperájából játszott részletet. A kommunizmus borzalmának emlékéből szinte automatikusan jött a nácizmusra való asszociáció, hogy végre leírjam a nemzetiszocialista jogkoncepcióval kapcsolatos régi sejtéseimet. És a régi cetlik között ott találtam az Egyházi Állam létrejöttére vonatkozókat is. Egy közelmúltbeli baráti beszélgetés Zétényi Zsolttal emlékeztetett régi adósságomra, egy, a kommunizmus áldozatairól szóló könyv ismertetésére. És magam, aki csak a kommunizmus vidámnak hazudott arcát, a hetvenes-nyolcvanas éveket éltem meg eszmélő emberként, sőt pályakezdőként munkakapcsolatba is kerültem a pártállam kulturális és divat szerveivel, hasznosnak gondoltam benyomásaimat – igaz, kissé elszemélytelenített tónusban – megosztani azokkal, akik ebben az élményben nem részesültek. És ha a múlt, hát az első kötetről való megemlékezés…
A témák tehát kifogyhatatlanok, a platform pedig adott ahhoz, hogy mindaz az emlék és gondolat, ami egyébként velünk együtt tűnne el, valamilyen formában mégis megmaradjon, közkinccsé váljon.
