„Magyarország egyhelyben toporog. A magyar fejlődés zátonyra futott, nincs közös álmunk, nincs közös célunk. Sokkal messzebbre eljuthattunk volna, mint ahol most tartunk. Már nem elég a toldozgatás-foltozgatás: átfogó stratégiára, alapvető irányváltásra lenne szükségünk. Hagyományos kisközösségeink felbomlottak, bizalomhiányos, elszigetelt, befelé forduló egyének sokasága vagyunk. Ma alig gondolunk valamit a nemzetről, nem merünk önállóan gondolkodni közös identitásunkról.”
A fenti gondolatok nem egy ellenzéki választási nagygyűlésről, hanem a szeptemberben megjelent Magyarország 2030 – Jövőkép a magyaroknak című tanulmánykötetből származnak, amelyet az Egyensúly Intézet kutatói szerkesztettek. Az Intézet a napi politikai csatározásokon felülemelkedő kezdeményezésként, jövőorientált, alternatív politikai-gazdasági-társadalmi vízióként definiálja a dolgozatot. „Ma Magyarországon nincs vízió, csak törzsi logika van. Senki nem tudja mit kellene másképp csinálni a következő tíz évben” – nyilatkozta a kutatási igazgató (Filippov Gábor) (Magyar Hang 2020/09/18-24. 4.)
A fentiekről eszünkbe juthat a Helmut Schmidt-nek tulajdonított bon mot, miszerint „Akinek víziói vannak, az menjen orvoshoz. A politika pragmatikus cselekvés erkölcsi célok érdekében.” Mégis, komolyan kell venni, ha kutatók, szakértők ennyire sötéten látják a magyar közelmúltat és jelent. Sőt víziójuk is van, amelyre bizonyosan szükség van. Ám szembejön velünk a kötet 10. oldalán egy sor: „a szerzők megközelítése nem technokrata, amennyiben vitatják, hogy a politika depolitizálható lenne”. Körmönfont mondat. Az Egyensúly Intézet ígéretes vállalkozása azonban nem annak politikai logikája miatt csalódás. A probléma az, hogy a szerzők borúlátásának végletessége miatt végül sem szakértői, sem politikai jövőkép nem születik. A szerényen „a magyaroknak” címzett „jövőkép” nem az lett, aminek szánták.
Komoly munka nem születhet úgy, hogy kényszeres tagadásban van a mai Magyarország létező jövőképével kapcsolatban. Túlzás nélkül állítható ugyanis, hogy a közeli és a távoli múltban sem volt olyan világos jövőképe a magyaroknak, mint napjainkban. Ez a vízió a kormányzás mindennapjaiból bontakozik ki. A jövőkép politikai műfaj, amelynek a megvalósítás realitását is hordoznia kell, enélkül ugyanis legfeljebb álmokról és illúziókról beszélhetünk.
Ma a napi politikát követő átlagpolgár is körbe tudja rajzolni a geopolitika víziónkat: visegrádi négyek, közép-európai szövetségek, erős atlanti-együttműködés, de gazdasági egyensúlyozás „kelet” és „nyugat” között. Küzdelem a szuverén nemzetek Európájáért és ideológiamentes gazdasági diplomácia. Jól ismert, világos és hosszú távú célok vannak a hadsereg megerősítésére, a NATO kötelezettségek betartására. Magyarország a fejlett országok között a gazdaságösztönzésbe a legnagyobb GDP-arányos ráfordítást produkálja évek óta. A Program a versenyképesebb Magyarországért című kormányzati akcióterv közel 30 közép távú vállalást tesz az üzleti környezet javítására. A teljes foglalkoztatást 2020 elejére a magyar munkaerőpiac megközelítette, 2025-ig pedig akkor is reálisan teljesíthető céllá vált, ha a világgazdaság hullámzásai és a világjárvány lassítják a folyamatot. A mai családpolitika a demográfiai problémára hosszú távon javulást ígérő válaszokat ad. A tudományfinanszírozás 2022-re eléri a vállalt 1,8% GDP arányos K+F ráfordítást és olyan kutatási ökoszisztéma építése zajlik, amely az egyetemeket is átlendíti a több évtizedes agónián. A szegénység mutatószámai csökkenő tendenciát mutatnak. A közszféra, kiemelten a rendvédelem pedig folyamatosan növekvő közbizalmat élvez. Még hosszan sorolhatnánk a szakpolitikai terveket, amelyek minden elemében ott találjuk például a környezeti terhelés csökkentését pl. az elektromos autók támogatása vagy CO2 kibocsátás csökkentésének vállalásaiban.
Mindez nem jelenti azt, hogy Magyarország következő évtizede megnyugtatóan tervezett és programozott. A köznevelési intézményrendszer átalakítása és finanszírozásának javítása sem hozta el a pedagógusi kar és a tanító-nevelő munka közbizalmat és szakmai konszenzust élvező jövőképét. A közegészségügy túlélési küzdelemben van, amelyben a 2020. október 4-én bejelentett orvosbér-emelés új stratégiai kapaszkodót ad. Van tehát bőven feladat a szakpolitikai tervek készítésében, amelyeknek számolniuk kell a hosszú távon érvényesülő tendenciákkal. Az oktatásban a digitális világ új kulcskompetenciáinak szükségletével, a közegészségügyben pedig a betegszám növekvő trendjével. Az új szakpolitikai terveket azonban a politika-csinálás központi, területi és lokális asztalain kell megrajzolni és a megvalósítás menetét meghatározni.
Az Egyensúly Intézet víziójában kevés a valódi kutatás és még kevesebb az ötlet. Igazuk van abban, hogy a család mellett öntevékeny kisközösségeket, társulásokat kell szervezni környezetünkben. De ezt kimondani már kevés, mert a falvak és községek világában élő ember (mint e cikk szerzője) tudja, hogy a magyar ember nem marad el holland vagy olasz társaitól a helyi öntevékenység területén sem. Sajnos az Egyensúly Intézet víziója sötét magyarságképet fest maga elé, szerintük ugyanis: „gyenge a nemzeti érzés, ma alig gondolunk valamit a nemzetről”, „a magyarok közösséghiányos, atomizált” emberek, „bizalomhiányos, elszigetelt, befelé forduló egyének sokasága”, a magyarok Európa leginkább materialista (értsd: anyagias) és individualista népe (értsd: nem közösségi szellemű) és a vallási, nemzeti és morális kötelékek – nemzetközi összehasonlításban – gyengék. A magyarok a szabadsággal szemben a biztonságot részesítik előnyben, nem vágynak változásra, jobbnak tartják a kiszámíthatóságot és a világot veszélyes helynek tartják. Az államról a „törzsi logika” szintjén gondolkodunk, az európai átlaghoz képest alacsonyabb a teljesítménybe és a verseny fontosságába vetett hit. Nemzettudatunkat a kishitűség, az áldozati identitás, az önreflexió hiánya és az idegenellenesség jellemzi.
Valóban ilyenek volnánk? Vélhetően igen, ha a fenti megállapításokat társadalomkutatás támasztja alá, ilyen tényeket azonban az olvasó nem lát a kötetben. Így a válaszunk finoman fogalmazva az lehet, hogy: nem!
Tetszetős vállalás „alternatív jövőképet” körvonalazni, amely „egy sikeresebb, versenyképesebb és boldogabb Magyarországról” szól. A Magyarország 2030 kötet azonban nem váltja be az ígéretét. Pedig lehet, sőt kell is szakpolitikai alternatívákat készíteni a helyi önkormányzatok, vagy akár napjaink nemzeti kormányzásának stratégiáival szemben. Fontos azonban az is, hogy a valóság ingoványos talaján egyensúlyozva tervezzünk, és ne álmodozzunk. Még fontosabb azonban megismerni a magyarokat, a falvak és a városok embereit, gondolataikat és gondjaikat. Ez lehet az a társadalomkutatás, amely hatékonyan segítheti a 2030 felé történő kormányzati tervezést. Van tehát feladat a kutatók számára is!
