„Rákóczi a világtörténelem egyik legdicsőbb alakja, kinek fénye mélyen belevilágít a századok forgatagába, a hol erény, fönség, dicsőség ragyog, a mely múló s árnyékában a bűn, gonoszság, irigység leskelődik, a mely örök kísérője az ember útjának. Élete egy nagyszerű tragédia, a mily fönséges, olyan kétségbeejtő és megható, mint maga a magyar nemzet sorsa.” Miklós Ferenc e szavakkal kommentálta II. Rákóczi Ferenc (1676–1735) hazatértének hírét a Vasárnapi Újság hasábjain, 1906. október 28-án. A fejedelem és bujdosótársainak – Rákóczi József, Zrínyi Ilona, Bercsényi Miklós, Sibrik Miklós, gróf Esterházy Antal és Thököly Imre hamvainak – magyar földbe való újratemetése hosszú tárgyalások végén jöhetett csak el a 20. század elején, nem mentesülve a korabeli politika csatározásaitól. Tény, hogy a korabeli ellenzéket képviselő Függetlenségi Párt járult hozzá leginkább az ügy parlamenti képviseletéhez, személy szerint a fejedelem – egyik – íródeákja, Thaly Kálmán. A földi maradványok és az újratemetés körüli politikai vitákról már többen szóltak előttem, egy dokumentumgyűjtemény pedig az események történeti forrásaiba vezetheti be az olvasókat.
Írásomban egy sajtótörténeti körkapcsolást kívánok nyújtani az 1906 októberében zajlott újratemetésről, több korabeli lap bevonásával. Az események – és maga Rákóczi személye – mindenkinek mást jelentett: egyszerre volt az osztályharcos főúr, a magyar nemzet hőse, illetve egy olyan letűnt korszak emléke, ahol a király és a nemzet még rossz viszonyban élt egymással. A szétfeszülő emlékezetek fellángolása azonban nem csak az újratemetés idején volt jelentős, hanem egyaránt végig kísérte a 20. századi magyar történelmet, nem beszélve a jelenlegi viszonyokról, amikor Rákóczi emlékezeti tere (a budapesti Kossuth téren található szobra) ma is komoly politikai térnek tekinthető.
A történeti alapok viszonylag jól ismertek: az 1703 és 1711 között zajló küzdelmeket a katolikus II. Rákóczi Ferenc vezette a „régi szabadságjogok” biztosításáért. A küzdelmek végén a fejedelem – külföldi segítség reményében – elhagyta az országot, ami után először Lengyelországba, majd Franciaországba, végül Törökországba vándorolt. A magyar országgyűlés 1715-ben törvényt hozott (XLIX. törvénycikk) Rákóczi és Bercsényi felségsértéséről, ami sokáig meghatározta a témáról való diskurzus menetét. Az 1867 után folyamatosan kiépülő dualista Osztrák–Magyar Monarchia magyar részén az ellenzék szerette volna politikáját elvi síkra helyezni. A levert szabadságharc vezetője (Kossuth Lajos) helyett pedig egyre inkább erőre kapott II. Rákóczi Ferenc kultusza mint az ellenzék eszményképe. A politikai csatákat követően végül csak 1906-ban került sor a törvénycikk eltörlésére (1906. XX. törvénycikk); ezután történhetett csak meg a bujdosók földi maradványainak hazaszállítása. Az Orsovától Budapestig – és később majd Kassáig – tartó út során több helyen tartottak megemlékezést, illetve ünnepelték a koporsókat tartalmazó vonat érkezését.
Amilyen szorongással vegyes érzelmekkel várták Rákóczit 1703-ban, olyan mély némasággal fogadták hazatértét. A már idézett Vasárnapi Újság az eseményről igazán megható retorikát használt: „Most egy nemzet méla gyásza fogadja a halottat öt társával, siratván benne a múltat és a független Magyarország letűnt csillagát.” Nem hiába, a szerző szerint a múltbéli dolgokat megjavítani nem, viszont átgondolni és átértelmezni mindenki kötelessége. A Rákóczi-kultusz egy idő után szeretetté vált, ami „erősebbé lett a hazaszeretetnél.” Az Újság 1906. október 29-i közlésében kiemelte, hogy Rákóczi hamvainak hazaszállítása hasonlít Kossuth újratemetéséhez, ahol a nemzet az állammal szemben cselekedve ünnepelt. A Tisza Istvánt támogató lap érvelésében többször alkalmazza a „szent hamvak” kifejezést, valamint azt a méltóságteljes pompát, ami az ünnepséget (és nem gyászos menetet!) végig kísérte. A nemzet megemlékezése – így érvel a lap – bizonyíték arra, hogy a magyar nép fegyelme csak akkor él, ha az belülről fakad – a külső nyomásnak viszont nem enged.
A Budapesti Hírlap a megemlékezés helyett inkább egy jövőorientált vezércikkel jelentkezett október 29-én. Véleményük szerint a „Rákóczi-ünnep” csak akkor érheti el a célját, ha hatással van az itt élőkre: „Lehetetlen, hogy ennek semmi nyoma ne maradjon. Látva láttuk, hogy egyek lehetünk; nem leszünk-e egyek? Nem jutottunk-e legalább közelebb egymáshoz? Minden nemzet sorsa azon fordul meg, tud-e igazán, tartósan és nemcsak rendkívüli alkalommal egyet érezni, egygyé válni.”
A Pesti Hírlap cikkében az emlékezés és ünneplés együttesen jelent meg: egyszerre foglalkozik Rákóczi és bujdosótársainak Budapestre szállításával és annak későbbi leképződéseivel. A „szabadság eszméjéhez” ragaszkodó magyarság belső ünnepével ugyanis bizonyította mások előtt, hogy mennyire ragaszkodnak a fent nevezett értékekhez. Rákóczi hazatérte – mondja a cikk – felemelte a hazát: „A mai naptól kezdve értékesebb lett a magyar föld, mert rajta nyugszik a bujdosó hősök koporsója.” A szerző nem palástolja ellenérzését a románokkal szemben, akik tüntetést kívántak szervezni Rákócziék vonatja ellen – azonban külön örömét fejezte ki a szerbek részvételének.
A legemelkedettebb emlékező szöveg a „Hét” című újság hasábjain jelent meg. A rövid vezércikk kiemeli Rákóczi személyének magasztosságát, egyben utal a történészek által már többször hangsúlyozott tényre, miszerint döntései előtt Rákóczi többször hezitált, visszakozott. „Dédelgető fantáziánk a daliát látja meg benne először, de az eseményekből és egész tragikus pályafutásából más kép domborodik elénk: a lélek, a nagy lélek képe.” A szerző szerint Rákóczi nemcsak a magyarok számára hős, hanem egyetemes emberi értékeket képvisel, vagyis – mondhatni – politikán felül áll.
A politikai életben egyre nagyobb szerepet játszó – de képviselettel nem rendelkező – szociáldemokrácia lapja, a Népszava is külön cikkeket jelentett meg a neves esemény alkalmából. Felvetésük igen kemény kritikát támaszt a korábbiakban bemutatott cikkekkel szemben: „Ha az ember nem nézi, miként akarnak ebből a dologból a nemzeti érzés nagy bérlői politikai tőkét kovácsolni; miként keriti hatalmába Rákóczit és nagy forradalmának alakját az üzletszerű kegyelet; ha az ember ugy gondolatban el tudja hessegetni az egész eseményről a köpködő, piszkos legyeket: van benne megindító és megható elem.” A szociáldemokrácia számára ugyanis nem a múlt „bálványimádása”, hanem a jövőbe való tekintés adja a biztos alapot. Véleményük szerint Rákóczi egy parasztforradalom élére állt, amit a nemesség – Bécs támogatásának hiányában – a maga javára fordított: beálltak közéjük, és meghamisították eredeti értelmét. A parasztság elárulásának különböző stációi után a szerző úgy véli, ennek a múltnak vége szakadt. „A magyar történelemnek ez a szakasza ma bezáródott. Uj erők dörömbölnek, hangosan és zordul a kapukon. Ebben a világban Rákóczi Ferenc alakja csak egy tiszteletreméltó emlék: messzire látszó kereszt a mult kisérteteinek sírján.”
A sort természetesen tovább lehetne folytatni a vidéki lapokkal, ahol Rákóczi emlékezete újabb és újabb rétegjei kerülhetnek elő. Az idézett cikkek jól rámutatnak arra, hogy II. Rákóczi Ferenc majdnem két évszázados távolléte ellenére erősen hatott a magyar emlékezetre, társadalmi pozíciótól és pártállástól függetlenül. A fejedelem emléke később sem kopott meg, sőt, továbbra is a magyar nemzeti Panteon része maradt – de ez már egy másik cikk témája lehetne.
