Egy sebtében megszervezett és lebonyolított, az 1862–64 közötti időjárási anomáliák történetére irányuló levéltári kutatóút okán, 2023 decemberében Sepsiszentgyörgyön (Romániában, románul Sfântu Gheorghe) találtam magam.
A háromszéki (Kovászna megyei) Sepsiszentgyörgy voltaképp egy olyan kisváros, amely amellett, hogy a székelyföldi magyar politika fontos helyszíne, a magyar nyelvű kulturális innováció egyik jelentős központja is. A város neve Románián és Magyarországon kívül elsősorban a Tamási Áron Színház miatt izgalmas, számos versenyben látható színházi és mozgásszínházi bemutatói, valamint a grafikai biennálé miatt lehet ismert. De híres a múzeuma is: a Székely Nemzeti Múzeum a magyar nyelvű tudományosság, egyben Románia egyik jelentős múzeumi gyűjteménye, amelynek története az 1870-es évekig nyúlik vissza.
A múzeumba lépve az előtérben néhány különleges tárgyon keresztül kapunk képet az intézmény jelentőségéről és történeti kontextusáról. (A kiállítás címe: Mérföldkövek, kurátora Kinda István.) Az első, 1875 és 1879 között vezetett látogatókönyv révén szembesülünk például azzal, hogy a tárgyak mögött milyen kiterjedt társadalmi kapcsolatok állnak.
Paradox módon azonban az alapításban kulcsszerepet játszó Cserey Jánosné Zathureczky Emília (1823–1905) kortársaival folytatott kommunikációjáról alig tudható valami. Amint Szőcsné Gazda Enikő a Zathureczky család levelezését közreadó kötetben rámutat: Emília megsemmisíthette saját levelezését, csak tudományos jellegű írásait tartotta méltónak arra, hogy fennmaradjanak. A magánélethez való sajátos viszony mögött ott volt a sorozatos súlyos családi veszteségek, halálesetek lenyomata is (Maradok holtig hív testvéred… A Zathureczkyek családi levelezése)
Ugyan a Zathureczky Emília által szervezett múzeumi gyűjtőhálózat számos értékes tárgya a második világháború utolsó napjaiban, 1945. március végén, a menekítésre tett kísérlet közben a Zalaegerszeget ért légitámadás során elpusztult, az SZNM gyűjteménye természettudományi, régészeti, néprajzi és történeti tekintetben egyaránt kiemelkedő kincs maradt.
2020 augusztusában a múzeum közönsége egy a muzeológusi önreflexiót előtérbe helyező kiállításból értesülhetett arról, hogy a következő négy évben az SZNM munkatársai elsősorban a tárgyak számbavételével, valamint be- majd kicsomagolásával lesznek elfoglalva. A reNovatio című kiállítás kurátorai, Both Noémi Zsuzsanna és Kinda István talán éppen a fent említett Tamási Áron Színház légkörétől megihletve kimerevített jelenetek formájában mutatták be a tárgyak múzeumi létét és útját (a reNovatio kiállításról). Méghozzá azért, mert a főépület általános felújításának megteremtődött az anyagi fedezete. Ez a kiállítás „vezette át” a közönséget a városi parkkal szemközt levő Lábasház épületébe, amelyben az átalakulás éveiben is folyamatosan voltak tárlatok. (lásd beszámolómat az egyik 2021-es kiállításról és egy másik tárlat nyomán készült kötetről) Az SZNM főépülete 2023. október végén ünnepélyes keretek között nyílt meg újra.
A felújítás kapcsán előtérbe kerültek az épület művészettörténeti és esztétikai értékei, illetve annak tervezője, Kós (születési nevén a német származásból következően Kosch) Károly (1883–1976) életművében elfoglalt helye is. Ez utóbbi összefüggésről számolnak be az egyik emeleti teremben levő, a polihisztor–építészpolitikus–tervező művészetének társadalmi és elméleti kontextusát bemutató tablók. A polihisztor életművét több tudományos társaság is kutatja, illetve ápolja, akik Kós december 16-i születésnapja alkalmából, 2023-ban a múzeum épületében konferencia keretében foglalkoztak Kós szellemi és szakmai útkeresésével, valamint az erdélyi építészet különleges, az alkotóra inspirálóan ható vonásaival.
Forrás: Fénykép Kós Károly világa, 1912 című kiállítás „Élet a Varjúvárban” című tablójáról
A kiállítást alkotó fényképes tablók között Kós kalotaszegi, az apró Sztána faluban még az első világháború kitörése előtti években felépített házát, vagyis a „Varjúvárat”, illetve a falu lakóit ábrázoló darabok talán a legizgalmasabbak. A Varjúvár közegéről készült fényképek azokra a gondolati vagy tényleges kapcsolatokra irányítják a figyelmet, amelyek a népiséggel és az ember és természet közötti kötelékkel Európa különböző régióiban foglalkozó művészek és társadalomtudósok között alakultak ki a 20. század első felében, s hogy ezek az összeköttetések hogyan vetültek ki helyi szinten az anyagi és épített környezetre. Társadalomtörténeti megközelítésben a tablók jelzik azt is, hogy Kós felesége két szempontból is fontos szerepet játszott férje életművének alakulásában: Kós egyszerre volt szerelmes Balázs Idába és a kalotaszegi tájba, ezek az érzelmek pedig minden bizonnyal befolyásolták azt is, ahogy az építész a helyi lakosságot látta. Kós nézőpontja elsősorban a bemutatott, reprodukált fényképek nyomán körvonalazódik. A Varjúvár egy cseh látogatóját ábrázoló felvételből az látszik, hogy Balázs Idának meghatározó szerepe lehetett abban, hogy a Varjúvár három évtizeden át nem csak alkotóhelyként, de szellemi találkozási pontként is működött.
Magára a felújítás tényére, illetve a Kós által is központinak tekintett ember–környezet–szakralitás viszonyrendszerre reflektál Éltes Barna képzőművész Hajlék című tárlata is, amelyet az egyik emeleti térben láthatunk. A címhez fűzött rövid magyarázat szerint: „A ház mint szakrális építmény és tájolása a maga funkcionális elemeivel együtt: ajtó, ablak, kapu, oltár…” Éltes Barna maga is az SZNM muzeológusa, aki részt vett a felújítás munkálataiban. A Hajlék a házban lakás különböző fontos olvasatait és mozzanatait értelmezi: férfi és nő jelenlétét, kint és bent viszonyát, a ház településen belül mint tér- és tájképben elfoglalt helyét, illetve a fa és az emberi élet kapcsolatát. A felhasznált anyagok egy részén más élőlények nyomait is felfedezhetjük, ez a motívum a használat természetességére és a használat során bekövetkező átalakulásra utalhat.
Forrás: Balogh Róbert felvétele
A 2023 decemberében az SZNM-ben látható kiállítások közül a legnagyobb szabású az 1848–49-es szabadságharcot mutatja be Géniuszok a hősök mögött. Háromszék az 1848–1849. évi szabadságharcban címmel. A Tóth-Bartos András kurátor nevéhez fűződő újragondolás egyik alapja, hogy a fókusz a materiális tényezőkön, vagyis a hadifelszerelések gyártásához szükséges alapanyagok forrásán, a szükséges technológiai innováción, valamint a logisztikában kulcsszerepet játszó személyeken van. A másik újítás, hogy a kurátorok számos digitális eszközt helyeztek el a kiállítótérben.
Ez a – jó eséllyel az Ukrajna elleni orosz invázió tanulságaiból is táplálkozó – szemlélet feltárja a technikai tudás áramlásának útvonalait: például, hogy egy határőrtiszt grazi katonai iskolában készített jegyzetei is aranyat érhetnek, s azt is, hogy a technológiai fejlesztést esetenként tragikus balesetek és veszteségek viszik előre. A kiállítás szövegeiben hangsúlyos az is, hogy 1848 telének és 1849 tavaszának erőfeszítései – az ipari tevékenység mellett így például a lőpor- és élelmiszeradagok biztosítása érdekében működtetett begyűjtés – távolról sem idilli környezeti feltételek között zajlottak. A megelőző években kirívóan gyenge volt a termés, valamint ismét súlyos járványt okozott a Közép-Európában 1831-ben megjelent kolera. Az 1848-as év válságai megteremtették, illetve a korábbinál nagyságrendileg magasabb szintre emelte a közcélú adakozás és raktározás kultúráját. Ez a tapasztalat Háromszéken másfél évtizeddel később, az 1863-as aszályt és éhínséget – különösen annak társadalmi hatásait – mérsékelni igyekvő kormányzati intézkedések végrehajtásakor is jelentősnek bizonyult. (Ez utóbbi történetről a helytörténész Józsa Lajos: Az 1863–64-es ínséges esztendők című forráskiadásából értesültem.)
A hadviselés materiális hátterének jelentősége több kiállítási elemben is összegződik. Egyrészt egy interaktív térkép mutatja be a hadiipari üzemek topográfiáját. Másrészt egy múzeumpedagógiai céllal kitalált játékban egy huszárt és lovát kell megfelelően felszerelni, élelmezni és utánpótlással ellátni, annak érdekében, hogy egyáltalán elindulhasson az ütközetbe.
A harmadik csomópontot maga a tüzérség elkészült és használt eszközei jelentik. Az SZNM talán legemblematikusabb tárgya, a Gábor Áron műhelyében készült, regényes úton megtalált, a kiállításban álca mögé helyezett ágyú mellett virtuálisan a rakétatechnológia 19. század közepi előképeivel is megismerkedhetnek a látogatók.
A múzeumban állandó kiállítás még nincs, de egy-egy teremben már kóborolhatunk különleges tárgyak, így például neolit kultikus tárgyak és festett bútorok között.
A felújítás nyomán a múzeum parkja is átalakult. A növényzet változásai a téli csendben még nem látványosak, ottjártamkor még a madáretetők is üresek voltak. Az idős nyárfák is kíváncsian várhatják, hogy az élet megbontsa a jelenleg még az épület körül uralkodó geometriai rendet.
Összességében az újranyitott intézmény és épületegyüttes még belakás előtti állapotban van, az viszont érzékelhető volt, hogy a nyitás és az épület híre elérte a román nyelvű közönséget is. Vasárnap déli órákhoz képest, a zárás előtt kevesebb mint egy órával feltűnően sokan voltunk a kiállítóterekben és jó néhányan a román nyelvű vezetést hallgatták.
Nyitókép: A Székely Nemzeti Múzeum épülete székelykapuval, 1941 Forrás: Fortepan/Lissák Tivadar
