Fényképes narratíva: életélmények, rezsim és modernitás romániai magyar látószögben

Az itt ismertetett kötet egy történész és egy 20. századi amatőr fotós gyűjteménye közötti párbeszédből született. A végeredmény fontos lehet mind a romániai magyar kisebbség története, illetve az épített örökség és a fotók történeti forrásértéke iránt érdeklődő kutatók, mind a történetmondásra képes fényképeket kedvelők számára.

A képdigitalizálás technológiájában elért áttörések a 21. századi mindennapokat leginkább formáló tényezők között vannak és ez a történészi munkára is igaz. A korábbihoz képest összehasonlíthatatlanul több fényképes forrás vált elérhetővé a kutatók számára, s ez a gyűjtemények és a vizualitás társadalmi szerepének újraértékélését is magával hozza. A szerzői-kutatói döntések közé bekerült az, hogy miképp szerepeljenek fényképek az adott kötetben. Az egyik lehetőség az, hogy a fényképeket esztétikai elemként, például fejezetek lehatárolására, vagy illusztrálására használjuk, egy másik, hogy a fényképek a főszöveghez képest más nézőpontot, például alulnézeti epizódokat vázolnak fel. Ez utóbbi jelentős, több könyves és szakmai díjat is elnyerő példája a magyarországi szakirodalomban Kelbert Krisztina és Kassai Ferenc grafikus munkája, a Szemtől szemben. Képek a szombathelyi zsidóság történetéből című, amely az azonos című kiállításhoz készült katalógusból nőtt ki formabontó monográfiává. Adott esetben a történész megpróbálhatja vizuális ábrázolásokkal is elbeszéltetni, mintegy lefordíttatni azt a narratívát, amit leír.

Both Noémi Zsuzsanna és a sepsiszentgyörgyi (a mai Romániában, románul: Sfântu Gheorghe) Székely Nemzeti Múzeum (SZNM) az itt tárgyalt kötetben közreműködő munkatársai egy ennél radikálisabb, történészek által ritkán követett megoldást választottak: a képanyag válogatása maga a narratíva, s szöveg csak egy rövid bevezető, két fejezetcím és egy-egy mondatos képaláírások formájában szerepel. A válogatás forrása egy amatőr fotós mintegy hatezer negatívból, szakirodalmat összegző cédulákból és nagyításokból álló, a múzeumi gyűjtemény részét képező hagyatéka. A kötet bemutatója egybeesett az azonos tematikájú időszaki kiállítás 2022. májusi megnyitójával.

Szigetvári Ferenc (1921−1991) a történészek munkája és társasága iránt érdeklődő, kolozsvári születésű szülész-nőgyógyász szakorvos volt, aki Naszódon, majd Bánffyhunyadon dolgozott. Szigetvári élete korántsem volt könnyű. Az 1960-as évek elején egy végzetes abortusz miatt magán- és szakmai életében is mélypontra került, igaz, ebből néhány év alatt sikeresen továbblépett. Ezzel azonban még nem volt vége a megpróbáltatásainak, mivel egy ártó szándékú, abszurd és alaptalan feljelentés nyomán az állambiztonsági szolgálatok felfigyeltek társadalmi, valamint a műemléki jelentőségű épületekre vonatkozó érdeklődésére, ami mögött irredenta szándékokat véltek felfedezni, s ezért az 1970-es években is sok éven át figyelték, 1975 decemberében komoly tárgyi veszteséggel járó házkutatást is tartottak nála.

Both Noémi Zsuzsanna korábbi, a romániai magyar történetírásra – különösen Imreh Istvánra – vonatkozó kutatása elsősorban Szigetvári történész baráti körén keresztül kapcsolódik az itt bemutatott könyvhöz. A kötet szerző által deklarált célja az, hogy megismertesse a gyűjteményt, amelyet az SZNM teljes mértékben elérhetővé szeretne tenni. Ennél azonban jóval többet kapunk. A – románul is teljes terjedelemben olvasható – bevezető összekapcsolja az életrajzi elemek, a fotók válogatására vonatkozó döntések ismertetését, valamint az amatőr fényképezés történeti jelentőségét. Utóbbi területen Both, más szempontok mellett, kiemeli, hogy „a fotók segítenek emlékezni vagy esztétikailag és érzelmileg közelebb hozni a múltat a közvetlen tapasztalat révén azt nem ismerők számára is”, s a kötet első felében található fotók esetén leginkább ez a megfontolás vezette a kezét a válogatás során. Ezen kívül a szerző izgalmas értelmezési keretet nyit azzal is, hogy megemlíti, az amatőr fotózás a globális kultúra része, amelyben a nézőpontok valóban globális hasonlóságot mutatnak. A globalitás kérdését még eggyel továbbgondolva, Szigetvári fotói kapcsán is releváns Jasmin Brooke Ulmer felvetése, miszerint az antropocén korszak (vagyis, az ember által radikálisan, a jelenlegi élőlényekre veszélyes módon átalakított földi feltételek) vizuális lenyomatait a banálisnak tűnő felvételek is reprezentálják. 

A bevezető áttekintésből ugyan kimaradt, de már csak a 2020-ban megjelent Fotográfusnők című tanulmánykötet miatt is érdemes a lehetséges olvasatok közé felvenni, hogy vajon, ha nem ismernénk a fotós és a válogatást végző történész társadalmi nemét, meg tudnánk-e mondani azt a perspektíva és a témák alapján? S, ha a reflexivitást tovább visszük, vajon mi a jelentősége annak, hogy ki végzi a válogatást?

A történész – Both korábbi életrajzi munkájára is jellemző módon – a háttérben marad. Nincsenek személyes megjegyzések, nem ismerjük meg hátterét, viszonyulását. Arra csak a címben figyelmeztet, hogy miközben látszólag tevékenysége abban merül ki, hogy átgondoltan az olvasó elé tárja a megfigyelt szituációkat, valójában narratívát ad arról, hogy milyen volt a romániai magyar lét, illetve az emberi lét az 1950-es és 1960-as években. S ezzel arról is, hogy szerinte melyek az életre szóló pillanatok, a lenyomatot képző élmények, illetve a jelen és a múlt viszonya.

Az első nagy, „Életképek” című fejezet több egységre tagolható. Ezek a részek nincsenek mereven elkülönítve, egy-egy különleges kép beékelődik, de kitapinthatók a hangsúlyt kapó témák. Szigetvári Ferenc lányainak gyerekkori képei, vagyis az apa-lánya kapcsolat tucatnyi fotón jelenik meg, s egy elkapott szabadság-grimasz adja a fejezet címoldalának borítóképét is. A kisgyermekkor legjellegzetesebb tárgyi világa és jelenetei, így a fürdető teknő, a bili, a kiságy mellett az alvás, a növendék állatokkal való kapcsolat és az egyik első korszakváltás, az iskolába indulás is bekerültek a kötetbe válogatott fotók közé.

Egy-egy esetben, mint például az állókánál, az 1980-as évek legelején készült felvételeket láthatunk. Feltehető, hogy ennek oka az, hogy Szigetvári lányairól nem maradt fenn megfelelő fotó. Az apa-lánya fényképeken és minden további tematikus egységben megmutatkozik, hogy Szigetvárinak rendkívül jó érzéke volt ahhoz, hogy az emberi arcokat a magabiztosság, a komfortos öntudat pillanataiban örökítse meg. Lányaiban, azok egészen kicsi korában is, az önálló személyiséget látta, illetve láttatta. Zömmel Nagyenyeden készült, színjátszó, népviseletben álló gyerekcsoportok további hat alkalommal kerültek a kötetbe. A párkapcsolatban együtt megélt humoros pillanatoknak és egyben Dankanits Ádámnak is emléket állít a történészről és párjáról készült, „gerillamarketinggel” is felérő képpár, amely nyomán már nem csak a földrengés romjai jutnak az olvasó eszébe a Dankanits név hallattán. 

A 20−21. században a családi mindennapok részévé váló technikai bosszúságot kapta el jó érzékkel egy 1959-ben készül kép.

Izgalmas részei a válogatásnak azok az önreflexív képek, amelyek a fényképészt és a motorkerékpáros túrák jeleneteit ábrázolják. Az nem világos, hogy ez utóbbiakat ki készítette, de feltehető, hogy az egyik ilyen fotón ismét feltűnő Szigetvári Réka állhatott a fényképező túloldalán. Amint a bevezetőből és a válogatásból is kitűnik, Szigetvári szenvedélyes utazó volt, aki számára az utazás leginkább a felfedezésről, sokszor az emberi arcok felfedezéséről szólhatott. Egy ilyen felfedezőút és találkozás eredménye a kötet legerőteljesebb, érzékenységet, bátorságot és kíváncsiságot egyszerre tükröző, 1956-ban készült fotópárja is, amely az SZNM „hónap műtárgyai” sorozatába is bekerült 2022 során. 

Az úti fotók narratív ereje igazán szembeötlő, ha ezeket összevetjük a Telex című online lapban 2022 tavaszán megjelent „lIyennek látta a ’70-es évek Székelyföldjét egy magyarországi turista” című cikkben elemzett képekkel.

Az „Életképek” fejezetben jelentős, 10 képes blokk a munka is, amely az orvosi munka, a nők által végzett háztartási munka és tradicionális tevékenységek (szénégetés, tutajozás, tilolás) kerülnek főszerepbe. Ez a rész zökkenő nélkül megy át a még a mindennapok részét képező, legalábbis a felszabadultan nevető arcok miatt a képeken élőnek ható moldvai, kalotaszegi és torockói népviselet, valamint a művészi alkotómunka bemutatásába. Tudományelméleti szempontból fontos nyomok azok a fényképek, amelyeken gyűjtőmunkát folytató kutatók és a kérdezett személyek egyazon felvételen figyelhetők meg.

A kettősségek, a finom tematikus átmenetek azt jelzik, hogy Szigetvári Ferenc érzékeny volt a modern és a tradicionális együttes jelenlétére és mindennaposságára, az ilyen pillanatokat kifejezetten kereste.

Ez a látásmód erőteljes a kötet második nagy fejezetében, az „Épületek és épületrészletek” címűben is. Ezek voltak ugyan azok a fotók, amelyek mögött a román kommunista rezsim irredenta szándékokat vélelmezett, azonban a közölt válogatás alapján az épített örökség 1920 utáni pusztulása és ennek dokumentálása legfeljebb az egyik téma lehetett. Erre utal a fejezet borítóképe is, amelyen egy leromlott állagú toronyból mosolyog egy négyfős társaság. A leomló kastélyrészletek mellett telefonpóznák, állatok és fogatok is feltűnnek. Az egyik látványosan pusztuló épületről, a radnóti Kornis-Rákóczi-Bethlen kastély kapujáról készült kép főszereplője az ökrös fogatot húzó ökrök és még inkább a fogatról a fényképezőbe néző gyerek. A tematikus sokszínűséget támasztja alá az is, hogy több ortodox műemlék és műemlék jellegű, a pusztulás egyértelmű jeleit nem mutató városrészlet (Segesvár, Nagyszeben) is bekerült a gyűjteménybe.

Összességében az épületfotók és az életképek olvashatók úgy is, hogy Szigetvári Ferenc a változást, az 1950-es évek második felétől hirtelen gyorsuló világot érzékelte, s erre igyekezett a maga amatőr, de átgondolt és érzékeny, emberek és tájképek iránt is szimpátiát, sőt rajongást mutató művészetével reflektálni. Az Egy korszak lenyomata a maga visszafogottságában merész vállalkozás, amely a többi történészt a vizuális források utáni kutatásra és azok bátrabb használatára serkenti. A nagyközönséget úgy viszi el a kommunista Románia kisebbségi miliőjébe, hogy közben a modernitás mint globális jelenség kereteire irányítja a figyelmet, és a legfőbb üzenetté a másság és idegenség (a turista-perspektíva) megélése helyett az egyedi arcok és pillanatok élményszerűsége és kapcsolatteremtő hatása válik.

A konklúziók levonásához fontos tudatosítani: mindezt együttesen kínálja a súlyos veszteségeket és bukásokat megélő, ezekből rendre kiutat találó Szigetvári Ferenc és a fotóhagyatékkal dolgozó 21. századi történész. Kettejük különös kapcsolatában rámutathatunk ugyan a társadalmi nemek szerepére, ez a viszony azonban nem sematikus. Mindketten tartózkodnak attól, hogy női és férfi életterületeket rangsoroljanak és határoljanak el. Egyrészt minden munka és nehézség egyenrangúnak tűnik, másrészt nő is ül nagymotoron, férfi is látható szépítkezés közben. Mindeközben az egyikük apa, a másik pedig az apa-lánya kapcsolat iránt is érdeklődő történész.

Both Noémi Zsuzsanna szöveg nélküli fényképes narratívájának egyik központi eleme, hogy az 1950-es és 1960-as évek magyar kisebbségi lét történeti értelmezése során oda kell figyelni a mindennapokban átélt intimitás, gondoskodás, kíváncsiság és integritás lenyomataira. Ezek egy élet jelentősebb részét alkothatták, illetve távolabb estek a rezsim által elvárt társadalmi élményektől, mint azt a jelenből feltételeznénk. A másik fontos elem, hogy a korabeli romániai magyarok vidéki és városi tájhoz való viszonyában minden bizonnyal fontos szerepe volt a Trianon előtti múltnak, ez azonban nem jelentette azt, hogy más változást ne láttak volna maguk körül.  

Both Noémi Zsuzsanna: Egy korszak lenyomata. Válogatás Szigetvári Ferenc fotóhagyatékából. Sepsiszentgyörgy, 2021.

Szakirodalom

Fisli Éva (szerk.): Fotográfusnők. Budapest, 2020.
Kelbert Krisztina: Szemtől szemben. Képek a szombathelyi zsidóság történetéből/Eye to Eye With the History of Szombathely’s Jewish Community. Szombathely, Yellow Design, 2016.
Szalma Anna-Mária: A fénykép a mindennapi életben – Fényképkorpuszok antropológiai elemzése. Kolozsvár, 2014.
Jasmine Brooke Ulmer: “Refocusing the Anthropocenic Gaze: A Photo Essay”. Journal of Posthumanism, vol. 1, no. 2, Dec. 2021, pp. 235-43, doi:10.33182/jp.v1i2.1727.)

Köszönöm Bartha Zongának, hogy megszervezte, hogy a kötet és a kiemelt képek eljussanak hozzám.