Hogyan kommunikáljon egy múzeum egy káros szenvedélyről járvány idején? Egyáltalán: milyen eszközökkel beszéljen egy múzeum egy olyan korban, amikor a vizuális és digitális információáramlás még a korábban előre jelzettnél is nagyobb szerepet nyert? Rendhagyó programajánló történész szemmel.
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum válasza a terekre és a történeti perspektívára helyezi a hangsúlyt. Ha jól értelmeztem a kurátorok, a néprajzkutató Szőcsné Gazda Enikő és a történész Tóth-Bartos András szándékát, az „Életemet, ha elpipáztam”. A dohány története Háromszéken című időszaki kiállítása számára az alaptéma nem a dohányzás mint egészségre káros szokás, hanem a dohány mint a modernitás kultúr-, gazdaság- és társadalomtörténetének egyik legfontosabb anyaga. Ez nem jelenti azt, hogy a látogató egy pillanatra is el kell, hogy felejtse: dohányozni káros. A hátsó teremből ugyanis folytonos és beteges köhögés hangja szűrődik át.
A kiállítás elsősorban arra hívja fel a figyelmet, hogy a modern kor átalakulásai nem egy fejlődési irányban mentek végbe, hanem olyan transzformációk, amelyeket emberek kezdeményeznek ugyan, de amelyek legalább annyira az anyagi világon is múlnak. Ezt jelzi az is, hogy a legnagyobb teremben járva a dohány szó változó jelentései mutatkoznak meg.
Hagyományos gazdálkodás és dohány
Belépve a látogató a száradó dohánykötegekkel szembesül, önkéntelenül is az illatért állna sorba, de alatta a dohányvágó máris a „dohány” szó egy másik jelentése felé terel. Innen eldönthetjük, hogy visszalépünk-e még egyet a dohányföldek és a kapadohány felé: a dohányzás múltjáról beszélve valójában egy növénnyel van dolgunk, sőt a Nicotiana tabacum több tucat termesztett változatával. A piacorientált, de hagyományosnak tekinthető gazdálkodás által létrehozott botanikai sokféleséget az ipari léptékű beszerzési láncok ez esetben is drasztikusan csökkentették. A diverzitás ezzel együtt még az 1970-es években is felbukkant, például a szocialista verseny keretében folytatott gyűjtés során. Az egyes régiókra jellemző fajtákat táblázatba foglalva tekinthetjük át.
Ezen a ponton a kiállítás elérkezik a konkrét lokális térhez és annak fizikai, földrajzi és biológiai jellemzőihez: Szemerja területe, amely ma Sepsiszentgyörgy egyik városrésze, a 18. század végétől a dohánytermesztés kiemelkedő területe volt, olyannyira, hogy egy évszázadon át döntően befolyásolta Erdély dohánygazdaságát. Szemerja szerepéből következik, hogy a terem fókuszában miért egy szép tárgy, egy menekülő szarvasokat ábrázoló pipa került: ez ugyanis egy szemerjai dohánytermelőé volt, aki egyúttal korának fontos személyisége is volt: Bong Zsigmond 1848 őszétől huszárként harcolt a szabadságharcban, 1849 tavaszán már hadnagyi rangban. Élete szerencsére nem fejeződött be a háborúban, és a megtorlás sem pusztította el: 1867 után a választott tisztviselőségig vitte, s egészen 1890-ig élt. A bemutatott pipa tehát a 19. századi gazdaság- és politikatörténet csomópontja.
Dohányipar és gazdaság
Az első nagy terem túlsó oldalán, a népi termelői világgal kontrasztba állítva és attól el is különítve, cigaretták és szivarok széles választéka és mögötte a mindezt előállító ipar helyi manifesztálódása: a Sepsiszentgyörgyi Dohánygyár, amely a Székelyföldre irányuló állami gazdaságfejlesztési program keretében kezdett működni a 19-20. század fordulóján. A szépen tervezett és kivitelezett, három forgatható oszlopot – mintegy a gyár pilléreit – tartalmazó installáció nem szövegesen beszéli el a gyár alapításának és működésének történetét, hanem korabeli fotókból válogat. Az egyik pillér az építkezést, a másik kettő a munkások arcait és a munkavégzés eszközeit mutatja be. Utóbbiakból világossá válik az, amit később olvashatunk is az egyik szöveges részben: a dohánygyár döntő részben a női munkaerőnek szólt.
A terem bejárattól távolabbi végében elhelyezett, három különböző, erőteljes testbeszéd kíséretében dohányzó embert ‒ két férfit és egy nőt ‒ megjelenítő fekete-fehér fotó elsőre véletlenszerűnek hat, valójában átvezet a következő, az egyik kisebb teremben megjelenített témához, a dohányzás kultúrtörténetéhez. Hasonlóképpen, a romániai dohánytermesztés 1862 és 2016 közötti alakulását mutató grafikon, valamint a jövedéki adó jelentését tisztázó szöveg a fogyasztásra koncentráló, illetve az állami hatást láthatóvá tevő folyosói részt készíti elő.
A kialakított dohányzószoba a dohányzás tere és társadalmi dimenziói közötti kapcsolatok közül a zongorázó nőt és dohányzó férfit mutató festményével és a Hamvadó cigarettavég Karády Katalin féle dallamával elsősorban a középosztály világát idézi meg. A dohányzás keleti eredetének felvillantásával felveti azt is, hogy ez nem az egyetlen releváns tér a történet szempontjából.
A második nagy terem felé átvezető folyósón egymással szemben láthatóak egy trafik tárgyai, a harsány plakátok. Az installáció utal a vizuális marketing és a politikai üzenetek kapcsolatára is: a fiókból előhúzható a Turul, a Hargita, a Honvéd és a Rex márka is, amelyek a kis magyar világra utalnak.
Szép tárgyak és különös fényképek
A kiállítótér második nagy terme a dohányzáshoz kapcsolódó tárgyak szépségére helyezi a hangsúlyt. Valójában nem csak itt találhatók fontos tárgyak. Bong Zsigmond már említett pipája mellett a dohányzószobában van Kós Károly faragott cigarettatartója, sőt, egy Mikó Imrének, egykori közmunka- és közlekedésügyi miniszternek tulajdonított díszes pipa, valamint a múzeumalapító öccsének szivartartója is.
A záró teremben a pipázás mögötti földrajzi hálózatok, a gyorsan terjedő technológiai váltások (ún. tajtföldből készült pipák és cseréppipák) és a kézműves tárgyak esztétikai miliője tárulnak fel. A pipa mint tárgy tehát egyszerre a kereskedelem, gazdaság és kézművesség újkori története, amely alapján így számos térkép előállítható. A pipák szempontjából például egészen mások az anyagok áramlásának központjai (Pápa, Debrecen, felvidéki bányavárosok) és útvonalai, mint azt a mai fővároscentrikus perspektívából feltételeznénk. Ráadásul a pipa a 19. század jelentős részében olyan tárgy volt, amely folytonos kölcsönhatásban állt a tömegfogyasztással is. Mindezek miatt megérdemli azt a figyelmet, amelyet a dohányzás apropóján a kiállításban kapott.
A falakon túl
Az első teremben megkezdett fényképes történetmondás a kiállítás záró falain is folytatódik. Ez a rész több meglepő és szélsőséges jelét adja a dohányzás társadalmi jelenlétének: vidéki földműves, nők, idősek, az értelmiségi egyén és dohányzó társaság mellett diákok és csupán néhányéves gyerekek is feltűnnek. Jelentős részben azonban a katonalét és a dohányzás kapcsolatával foglalkozik. Még a világháborús centenárium kapcsán sem hangzott el túl gyakran, hogy frontra dohányt küldeni a jótékony tettek – és így például az iskolai akciók – egyik legtöbbre tartott formája volt. Ezzel egyben visszakerülünk a társadalom teréből a dohány és az egyéni pszichológia, valamint a függőség területére.
A téma ambivalenciája – és a köhögő háttérhang – ellenére a kiállításban hosszabb ideig is jó érzés tartózkodni. Ez a terek, a tárgyak, a vizuális érzékelésre ható ingerek arányossága és az igényes kivitelezés miatt lehet így. A terek sorát többször is végigjárva azt érzi a látogató, hogy új oldalról ismeri meg a modernitást, főleg az anyagok, a tárgyak, az állami jelenlét, a tőke és a termelési formák jelentőségét. Az emberi létre érzékeny szemmel kiválogatott fényképek és azok elhelyezése arra emlékeztet, hogy az ember az anyagi világgal kölcsönhatásban és az által körülvéve létezik – a legnagyobb személyiségek és a legnévtelenebb szegények egyaránt.
A képek a kiállításon készültek, azokat Balogh Róbert és Szőcsné Gazda Enikő készítették. Nyitókép: A sepsiszentgyörgyi dohánygyár épülete. (Fotó: Zahorán Csaba)
