Bazalt. A felejtés rétegei

Kiállítás a Balaton egy nyomasztó és ismeretlen történetéről

A Balaton és vidéke nagy figyelmet kap a médiában, az építészettörténetben és a társadalomtudományban is. (Lásd például Wettstein Domonkos, Rehák Géza, Schleicher Vera és Katona Csaba munkáit.) Ennek ellenére nem közismert, hogy az apró Uzsa település közelében van Közép-Európa legnagyobb bazaltbányája. Az pedig még kevésbé, hogy az 1960-as évekig a Badacsony hegyen, Badacsonytomaj község határában is működött egy bazaltbánya, s ez az 1950-es évek elején politikai elítéltek kényszermunkatábora is volt. Az itt ismertetett kiállítás fő kérdése, hogy mit lehet elmondani a Magyarországon a GULAG táborokhoz hasonló logika mentén létrehozott, 1950 és 1954 között sok ezer embert megnyomorító kényszermunkatáborokról, amelyekről még mindig keveset tudunk, és miképp lehet ezt a tudást mégis megteremteni.

Az ugyanitt 2023 nyarán közzétett bejegyzésem az antropocén közép-európai sajátosságait tárgyalta. Egyik tézisem akkor az volt, hogy régiónkban különösen jól látszik, hogy a diktatúrák által létrehozott kényszermunka fontos szerepet játszott a Föld egészére gyakorolt emberi hatás exponenciális megugrásában. Korábbi bejegyzésem borítóképének az uzsai bazaltbánya osztályozó futószalagját és egy ismeretlen nőt ábrázoló fényképet választottam a Fortepan gyűjteményéből.

A digitális gyűjtemény felirata szerint a fénykép 1950-ben készült. A fénykép kiválasztásakor még nem tudtam, hogy a beállítás mögött a magyarországi sztálinista rendszer egyik kényszermunkatábora is ott van.

A budapesti Centrális Galériában 2024. szeptember 12. és október 27. között megrendezett „Bazalt. A felejtés rétegei” című kiállítás ezt a történetet, pontosabban annak kontextusát tárta a látogatók elé. A Székely Iván kurátori munkája és Szalay Péter látványterve alapján készült, valamint Szilágyi Lenke helyszíni fotóira, interjúkra és a Debre Zsuzsa rendezte Bazalt című dokumentumfilmre támaszkodó kiállítás alapállítása ugyanis az, hogy a tábor történetének nem maradt levéltárban kutatható nyoma. A közvetlen nyomokat elsősorban kémkedés céljával készült légifelvételek jelentik, amelyekből kikövetkeztethető a tábor működésének kezdete és vége is.

A tárlatban a Blinken Open Society Archives levéltár saját gyűjteményéből származó, valódi levéltári dobozban elhelyezett dokumentummásolatok láthatók, illetve – ötletesen – a látogató számára „kutathatók”, amelyek a „Nyugat” számára tájékoztatást nyújtó, a különböző magyarországi munkatáborokról disszidensek által közölt leírásokat vagy ezek összegzését tartalmazzák. Ezek az információk értékesek lehettek, amikor a vasfüggöny túloldaláról állami szervek vagy a Szabad Európa Rádió igyekezett felmérni a magyarországi elnyomás formáit és szintjét vagy éppen annak változásait.

Így például olvashatunk arról szóló feljegyzést, hogy a Nagy Imre-kormány által elrendelt táborbezárások után a fogvatartottak jelentős része a debreceni börtönbe került, ahol átvilágításuk után döntöttek arról, hogy továbbra is megfosztják-e őket szabadságuktól.

A badacsonytomaji bányára vonatkozó közvetett nyomokat elsősorban a korábbi rabokkal kapcsolatba került környékbeli lakosok, főképp id. Mejlinger István elbeszélései jelentik. A fent említett dokumentumfilm voltaképpen az idős, aktív munkában töltött éveit technikusként az Uzsai Kőbánya kötelékében töltő férfi életútinterjúja, amelynek keretét a bányához való erdei kapaszkodás adja. A filmben Mejlinger szakavatott gördülékenységgel olvassa a terep, az anyaghasználat és a kényszermunka összefüggéseit. A férfihoz az egyik legismertebb rab, az újságíróként jelentős életművet hátrahagyó Stirling György önéletírása nyomán jutottak el a kiállítás készítői. Stirling Budapest ostroma után a Kisgazdapárt szimpatizánsaként, egy demokratikus ország megteremtésének céljával kapcsolódott be a politikai életbe. Ez 1948-tól egyre veszélyesebb pozíciónak számított. A Rákosi-korszak egyik első nagy koncepciós perében, a szociáldemokrata vezetők elleni per keretében, névleg „amerikai újságírókkal” fenntartott kapcsolatai miatt hallgatták ki és ítélték el hat évre. Büntetését felváltva töltötte börtönben és kényszermunkatáborokban. A gyerekkorú Mejlinger Stirling badacsonytomaji másfél éve során, 1951−52-ben, a bányának végzett munkával igyekezett hozzájárulni családja eltartásához, s így munkakapcsolatba került a csillét toló Stirlinggel. A fiú megértve, hogy a rabok még náluk, a falu szélén élő félárváknál is jobban éheznek, élelmiszert és gyümölcsöt csempészett Stirlingnek, sőt később az általa írt leveleket is kifelé.

Mejlinger nagyszerű főszereplő, aki átlátja a munkafolyamatot és az üzemgazdaságban, illetve a helyi társadalomban betöltött helyét, s mindezt elő is tudja adni. A szakiskola elvégzése után felnőve nem elidegenedett munkásként, hanem szerszámait és a rá bízott gépeket érzékkel és rajongással kezelő szakmunkásként állt vissza a bánya szolgálatába. A kiállítás október 27-i záróeseménye során az installált muzeális tárgyakat meglátva már-már munkához is látott volna, hogy megtanítsa a jelenlevőket a bazalt hasadása és a használt vésők geometriája közötti kapcsolatra. Ez a problémakör az, amellyel kapcsolatban 1953 nyarán tudományos kísérlet folyt az Uzsai Kőbánya valamely, a kutató által pontosabban meg nem jelölt területén. Arató Mátyás Beszámoló az uzsai kőbányában végzett kőtörési és energiamérési kísérletekrőlcímű tanulmányának következtetése szerint:

„100 csille anyag 65 mm alá való töréséhez 22 mm-es pofanyílás mellett 55 kwó-val több energia szükséges, mint 45 mm-es pofanyílás mellett. Ennek figyelembevétele évente (8 órás műszak 400 csille termelése és 300 munkanap mellett) 66 ezer kwó energiamegtakarítást jelentene egy törőműnél.”

Ugyanezekben az években éppen a Badacsonytomaji Kőbánya igyekezett a Stirling György mindennapjait meghatározó csillék mozgását optimalizálni. Az Építők Lapja 1952. június 12-i száma arról számolt be, hogy két héttel korábban az ország bazaltbányáinak mérnökei Badacsonytomajra mentek munkaszervezést tanulni, s a következőt láthatták: 

„A feladóállomáson nagy csörrenéssel gurulnak a csillék a kötélpályára. Fiatal lányok és fiúk görgetik a teli csilléket. Gyors és pontos a mozgásuk, nem veszítenek időt. Ide torkollik a munkafrontokról minden szállítmány útja, s innen jut a pályán a balatonparti zúzóműbe. A pályán harminc másodpercenként kell futnia egy csillének, ezt kívánja a zúzómű teljesítőképessége. Minden másodperc drága. A bányafrontok termelő munkájának az ütemét is úgy tervezték meg, hogy a műszak minden fél percében eqy-eqy kővel tele csillét kapcsolhassanak a drótkötélpályára… Pontos, szinte tudományos munkaszervezést, az előkészítő, termelő és szállító ciklusok alapos megszervezését kívánja meg ez a módszer. S az egészet tükrözi a szállítás menetrendje, amelyről minden pillanatban leolvasható, zavartalanul folyik-e a termelés, vagy sem.”

A fenti szövegből éppen a kényszermunkások maradtak ki, de a leírás alapján akár Mejlinger is ott lehetett az újítás bevezetésénél. Az idős, egykori bányamunkás lelkesedése rávilágít a szenvedés helyeivé is váló bányaüzemek működtetése mögött levő mérnöki leleményre, anyagismeretre és a folyamatos életveszély elkerüléséhez szükséges ismeretek és felszerelés jelentőségére is.

A kiállítás Mejlinger nézőpontjára a már emlegetett tárgyak mellett a badacsonytomaji helytörténeti gyűjteményből kölcsönzött, az üzemről készült mérnöki rajzokkal, valamint a bányaüzem első, két világháború közötti szakaszát felvillantó fényképekkel reagál. A bazaltbányáknak a kommunista-szocialista propagandában és gazdaságszervezésben játszott szerepére nem tér ki a kiállítás, ez további kutatások terepe lehet. A bevezető szöveg alapján a kiállítás készítői a belügyi és állambiztonsági iratokban kutattak a badacsonytomaji kényszermunkatábor nyomai után. Az nem zárható ki, hogy az Építésügyi Minisztérium vagy jogelőd osztálya anyagában, esetleg épp helyi szintű pártszervek iratanyagában felbukkannak elítéltekkel kapcsolatos ügyek. Az Arcanum adatbázisban megtalálható korabeli, többé-kevésbé propagandisztikus újságcikkekből rekonstruálhatók a bányák működésének egyes eseményei, mint a robbantások vagy a gépesítés egyes szakaszai.

A további kutatás számára figyelemre méltó az is, hogy az egyes kőbányák, összesen tizenkettő, 1951-ben jelentős autonómiát kaptak: a Kőbányaipari Nemzeti Vállalat jogutód nélkül szűnt meg. Ez a decentralizáció szemben áll a korszak általános tendenciájával, és majd csak az 1970-es években fordult át újabb, jelentős szervezeti összevonásba. Kérdés lehet, hogy vajon volt-e összefüggés a politikai foglyok nagyarányú foglalkoztatása és a kőbányák szervezeti átalakítása között.

A rabok mindennapi tapasztalataira vonatkozó konkrét epizódok hiányát a kiállítás immerzív eszközökkel igyekszik ellensúlyozni. Egyfelől ezt szolgálja a dokumentumfilm megnézésére beépített kis moziterem környezetében kialakított hang- és szaginstalláció. Ez utóbbi segítségével üvegekben megszimatolhatók az olajos vas, a tőzeges iszap, a kapadohány, az illatosítatlan mosószappan vagy éppen a sebek kezelésére használt jódtinktúra. A hanginstalláció elsősorban a Badacsony természetes, a harmónia és biztonság érzetét keltő hangjai, illetve a bányában végzett munka és a munkagépek zaja közötti disszonanciára koncentrál.

Másrészt a történetek hiányát a dokumentumfilm mellett négy rövid interjúrészlet igyekszik tompítani. Ezek a tábor történetével kapcsolatba kerülő, különböző életkorú férfiakkal készültek. Mint az oral history esetében általában, ezek a visszaemlékezéseken alapuló beszélgetések elsősorban az emlékezet lehetséges formáinak sokszínűségét és az emlékezeti rétegeket érő hatásokat villantják fel.

Habár a kiállítás egyik viszonylag távoli sarkára korlátozódik, az emlékezeti hiányok szempontjából kiemelt helye van Bacsó Péter egyik kevéssé ismert, a Tanú elkészítését közvetlenül megelőző filmjének, a Nyár a hegyen című alkotásnak. A film helyszínválasztása és története is meglepő a korszakban általános dezinformációs törekvések tükrében. A spanyolországi San Sebastián-i nemzetközi filmfesztiválon díjazott film alkotás fő üzenete az, hogy a táborban a foglyokat jogtalanul tartották fogva, s, hogy a körülmények borzalmasak voltak. Ezt az 1967-ben bátornak számító állítást a film ugyanakkor csak úgy tudta vagy merte megfogalmazni, hogy egy, a kommunista mozgalomban részt vevő orvos igazságtalan szenvedését és szintén kommunista fogvatartója szégyellni való tetteit hozza fel példaként. A kényszermunkatábor valódi lakóiról, így a Szovjetunió magyarországi befolyását eleve ellenző értelmiségiekről vagy megbízhatatlannak tartott sorkatonákról szó sem esik a jelenetekben. 

A kiállítás főként Mejlinger személyében és Bacsó Péter filmjén keresztül, valamint a több érzékre ható tér nyomán talált kapaszkodókat ahhoz, hogy felvázolja és kontextusba helyezze a badacsonytomaji kényszermunkatábor miliőjét. A bazalt mint anyag jelentőségéről ugyanakkor a lehetségesnél kevesebbet ad a kiállítás. Ez a hiány különösen a cím miatt feltűnő. Nem kerültek a kiállítás látóterébe sem a Ság-hegyen folyó bányászat, sem a Salgótarjánhoz közeli, Trianon-történetként is érdekes Somoskő bazaltbányái. A bányászat nyomán keletkező balatoni tájsebek sem kaptak szerepet.

Ezzel együtt az ismeretlen történet ismertté tétele a hiányoknál fontosabb eredmény, s e sorok íróját további nyomozásra sarkallja.

Köszönöm Stirling Zsófia Zitának a szöveg elkészítéséhez nyújtott segítségét!