A gazdaság- és társadalomtörténetírás kritikai vonulata már egy évtizede igyekszik alapvetései közé integrálni az ökológiai válságjelenségeket. Az angolszász tudományos diskurzusban James W. Moore és Rádzs Patel A History of the World in Seven Cheap Things című munkája kézikönyvszerűen tárja az olvasó elé a tézist, amely szerint a kapitalizmusnak az a legjelentősebb, évszázadokon át tartó törekvése, hogy alacsonyan tartsa a legfontosabb anyagok, így például a bányászott fémek és szénhidrogének vagy éppen az élelmiszer árát. A szerzőpáros szerint a planetáris ökológiai válságot ez a törekvés és ennek globális exportja okozza.
Így írnak például a gyarmati uralom, a bányászat és az erdőirtás kapcsolatáról a több mint százezres lakosságúra duzzadó, s összesen 60 000 tonna ezüstöt termelő, a mai Bolívia területén fekvő Potosí ezüstbányája kapcsán:
„A Potosí körüli tizenhat tartomány mindegyikéből a lakosság egy hetedét az ezüstbányákhoz kellett küldeni, hogy ott dolgozzanak. […] Miközben alig kaptak fizetést, maguknak kellett megszervezniük az utazást Potosíba, és az élelmen kívül saját eszközeiket is megvásároltatták velük. Ez a munkaforma jóval kisebb befektetést igényelt, mint amennyibe a rabszolgatartás került volna […] A rendszernek apokaliptikus hatásai voltak az őslakos munkásokra. Egyes becslések szerint a népesszágszám 85 százalékkal zuhant 1560 és 1590 között. Az emberi kataklizmához hasonlót éltek át az erdők is. A Cerro Rico hegyből bányászott ezüstöt kezdetben fatüzelésű olvasztókban öntötték ki. [Az ércmosás során] itt is kulcsszerepet kapott a vízierő alkalmazása, s ehhez mintegy harminc duzzasztógátat építettek. Ezek gyakran átszakadtak, közvetlenül több száz ember halálát okozva és beszennyezve a vizet. […] 1590-re a fát már ötszáz kilométer távolságból kellett szállítani. A 17. század elejére kevés jele maradt, hogy Potosí környékén valaha erdők és őslakos civilizáció éltek.” (fordította: B. R.)
Forrás: Fortepan/Jászai Sándor
A Patel és Moore által megfogalmazott modell jól lehatárolt, tömören és meggyőzően bemutatott, a világ különböző régióiból válogatott esettanulmányokra alapoz. Feltűnő ugyanakkor, hogy az említett szélsőséges és emblematikus eset leírásából hiányzik az őslakosok ismereteire való utalás, amely megmutatná, mit és hogyan alakítottak a spanyolok a saját képükre. Az őslakosok és a fák pusztán áldozatok. A kötetben Közép-Európából a 16. századi lengyelországi gabonaexport és a későközépkori Csehország Érchegységének ezüstje jelenik meg. Holott – akár kapitalocénnek, akár antropocénnek nevezzük a planetáris válságot – régiónk története jóval többet kínál, mint példákat a természeti erőforrások kizsákmányolásával járó környezetpusztításra. Az alábbiakban ez utóbbi tételt két forrás rövid ismertetésével és elemzésével igyekszem alátámasztani és konkretizálni.
Erdőeladás, bogarak és határvidék a havasokban
Az első forrás a nemrégiben Nagy Botond által részletesen feltárt 19. század végi román–magyar határmenti fakereskedelem egyik dokumentuma 1897 januárjából, amelyet a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum munkatársa, Kósa Béla keresett elő számomra a múzeum gyűjteményében egy 2019-es kutatóutam alkalmával.
A szerződés értelmében: „Csíkvármegye képviselve Becze Antal alispán által […] eladja a Budapesten cégjegyzett s jelenleg Székely Ignác igazgató által képviselt Csíkmegyei Erdőipar Részvénytársaságnak a magyar-román határrendezés alkalmából Solyomtár (sic!) havasból Romániához átcsatolt 1184 holdnyi …erdőterületet […] vevő köteles minden lábon álló nyers és használhatónak látszó, bogár által még át nem lyukasztott fát, amely mellmagasságban kéreg nélkül legalább 30 cm vastag kivágatni és […] válogatás nélkül leméretni. […] A fűrésztelepen ellenőrkép a vármegye saját költségén egy főerdőőrt vagy más alkalmas egyént állít be, kinek kötelessége ügyelni, hogy az erdőben minden használható fa levágassék és leméressék, s hogy leméretlenül egyetlen darab se adassék feldolgozás alá.”
Forrás: Fortepan/Urbán gyűjtemény
A szerződés ezen rövid részleteiből is látszik, hogy a fa kitermelése összetett folyamat, amely a szerződő feleken kívül magában foglalja a helyi közigazgatást, annak államilag minősített képesítéssel rendelkező tagjait, a méretek és mértékegységek standardizálását, a faanyag változásait, a „bogarakat”, valamint a terület lehatárolását és az eszközöket is. Korántsem csak a tőke és a tőkét mozgató állami vagy magánvállalkozók vannak tehát a cselekvő szerepében.
Másrészt, a Solyomtár-havas eladása csak egyike a hegy történeti rétegeinek. A történetek a 18. század közepétől legalább az első világháború hadszínteréig kalauzolnak. Az 1343 méter magas, a Csíki-havasokhoz tartozó Solyomtár vagy Sólyomtár havason lezajlott (ma: Şolintar, Románia Bákó megyéjében) faeladás rávilágít a Habsburg-keretek és a határok közötti kapcsolat jelentőségére. Az erdőterületet azért kellett eladni, mert átkerült az Osztrák–Magyar Monarchia és Románia közötti határ túloldalára, így a tulajdonjog, különösen a közösségi tulajdon, kétségessé vált. A birodalmi határok változása időről időre új tulajdonjogi, igazgatási és gazdasági kereteket eredményezett, amelyek érdemben befolyásoltál az erőforrások, különösen a fa és a talaj felhasználását. A térség ugyanis a 18. század második felében lett elsőként vitatott terület, amikor az Oszmán és a Habsburg Birodalom közötti 1769-es határkiigazítás után a határőrezred foglalta el, Csíkszék lakosainak felháborodásától kísérve. Az 1880-as években, az újabb határkiigazításkor, az Osztrák-Magyar Monarchia és a Román Királyság közötti határ megváltozott, de az erdészeti ügyletek felügyeletét a magyar állam közigazgatási szervezetébe tartozó – vagyis nem birodalmi – erdőőrök látták el. A terület két évtizeddel később az első világháború alatt, 1917 márciusában az orosz és román, valamint a magyar katonai egységek közötti csata színterévé vált.
A bánhidai erőmű az antropocénben
A második forrás segítségével az állam, az erőszak és az antropocén közötti kapcsolat regionális értelmezéséhez juthatunk el. Amint látni fogjuk, ez szintén összetettebb, mint amit Patel és Moore Potosí kapcsán leírt. A forrás az 1930-as években a Tatabánya közelében lévő, ma annak részét képező bánhidai erőmű tavának bővítése során alkalmazott munkaformára vonatkozik. (Forrása: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár, Gazdasági Levéltár, Z-595-K-81 Az Öregtó bővítésén dolgozó munkaszolgálatosok ügyei, 1941–1944) Az erőmű a második világháború idején is az állam által alapított Magyar Dunántúli Villamossági Rt. tulajdonában volt.
Forrás: Balogh Róbert felvétele
Az 1941-ben keletkezett dosszié értelmében a Honvédelmi Minisztérium 1941 augusztusában engedélyezte, hogy az erőmű bővítéséhez a Közérdekű Munkaszolgálat Országos Felügyelője biztosítson munkaerőt. A feladatot a II/4. jelű vegyes munkásszázad, vagyis „3 tiszt, 10–12 fő keresztény vezetőkeret és 200 fő 2 évi sorszolgálatát most töltő zsidó munkaszolgálatos” kapta, akiket a budapesti Háros-szigeti munkálatokról helyeztek át. A munkaszolgálatosok csak akkor kapták meg a szinte elhanyagolhatónak nevezhető napi 6,5 pengő, vagyis kevesebb mint napi 1 USA dollárnyi fizetésüket, ha teljesítették az előírt munkamennyiséget, s ezen felül óránként 20 fillér túlórapénzre is igényt tarthattak. Fekvőhelyként szalmát kaptak, de arról már vita támadt a minisztérium és az erőmű vezetése között, hogy a Szolnokról áthozott barakkok szállítását és a lefedésükhöz szükséges kátrányt ki fizesse.
Az eseménysor leglátványosabb csomópontja két, a munkafolyamatok egymásutániságát, valamint a befektetett munkaórákat ábrázoló Gantt-diagram, amelyek 1941 novemberére és decemberére vonatkoznak. A „Tóbővítési munkák. A II/4 kmsz. szd. munkanapjai és teljesítménye” című színes diagramok azt a benyomást keltik, hogy minden rendben, szervezetten ment, a munkások kiszámíthatóan haladtak, és megismerhető a személyenként előírt teljesítmény. Az is látszik, hogy nem volt mindenre rutinszerű megoldás, a nád és a gyökerek kiemelésével és a vasbeton tulajdonságaival is kísérletezni kellett. Az egyének, az egyéni teljesítmények, esetleges sérülések és a környezeti károk ebben a szemléletben láthatatlanok maradnak. A dosszié egy másik részében olvasható, hogy a hatóság megállapította: a munkások által használt kút vize forralás nélkül fogyasztásra alkalmatlan volt.
A diagramok tágabb és egyben az antropocén értelmezése felé vezető kontextusát Kate Brown, a volt Szovjetunió és az USA területén a hidegháborús időszakban keletkezett környezeti szennyezés és hatásainak kutatója adja meg. Brown egy tanulmánya azt mutatja be, hogy a kazahsztáni Karaganda és az USA Montana államában található, ma is létező Billings és a részben elhagyott Butte iparvárosok modern rácsszerű elrendezése nemcsak az iparvárosokban működtetett hierarchiák és szegregációk háttere, hanem ezek alkotóeleme is. A munkaszolgálatosok a saját maguk által épített barakkokban kellett, hogy éljék napjaikat, mint ahogy az erőműhöz a szenet kitermelő bányászok is Tatabánya tervezett iparvárosában éltek. Az antropocén kialakulásában kulcsszerepet játszó energiatermeléshez és bányászathoz tehát hozzátartozik a kényszer. Ahogy Brown fogalmaz: „…ugyanaz a rács nemcsak a teret, hanem az időt, a munkafolyamatot, vagyis az életeket is lefedte. Az idő műszakokra oszlott, amelyek a vasúti vonalhoz igazodtak, az anyagok termelési görbékké álltak össze, a testeket egységekbe rendezték. […] Az egységet kirekesztendőnek vagy jutalmazandónak címkézhették, hierarchiákba rendezték, ellenőrizték és megfigyelték, hogy megvalósulhasson a normális és abnormális folytonos szétválasztása.” (fordította: B. R.) Tehát Brown a rácsszerkezet (grid) magyarázatával a tervezett városok utcahálózatának képe, infrastruktúrája és a munkavégzéssel kapcsolatos kényszerek közötti összefüggést hangsúlyozza. Ezt a rendezettséget és kényszert jeleníti meg a bánhidai erőmű tavának építése is.
Forrás: Fortepan/Magyar Zsidó Levéltár
Az üvegházhatású gázok ipari mértékű kibocsátását tehát nem csak Potosíban lehetetlen elválasztani a munka erőszakra alapuló szervezésétől. A nyersanyagok ipari kitermelése világszerte a föld kisajátításán és degradálásán, a munkások szegregációján, hierarchiába kényszerítésén, alulfizetettségén és a mindehhez használt kormányzati technológián alapult.
Mit tehetnek hozzá az antropocén történetéhez Közép-Európa esetei?
Térségünkben a természeti erőforrások kizsákmányolásának esetei a 19. században a politika szerepére, a különböző politikai szintek súlyára, s mindezen túl a határváltozások jelentőségére irányítják a figyelmet. Vajon „frontier–terület” volnánk vagy csak időnként válunk azzá? A bánhidai erőmű-tó bővítésének dossziéja és az ebben levő diagramok arra emlékeztetnek, hogy régiónkban az antiszemitizmus és a Holokauszt nyomán a jól ismert tereknek vannak elfeledett, hiányzó történetei is. Nem csak a budapesti Városmajorban, de egykori ipari létesítményeken belül is.
Felhasznált irodalom
Brown, Kate: Gridded Lives: Why Kazakhstan and Montana are Nearly the Same Place. The American Historical Review 106 (2001) 1. 17–48.
Kocsis Lajos: Az 1888-as román–magyar határrendezés Csík vármegyei hatásai. In: Botár István –Muckenhaupt Erzsébet – Salló Szilárd (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve IX. Csíkszereda, 2013. 167–176.
Nagy Botond: Mercur a keleti végeken. Határszéli gazdasági környezet és üzleti modellek a dualizmus kori Háromszéken (1867–1918). Kriterion, Kolozsvár, 2021.
Oroszi Sándor: Emlékezés a székely közösségek erdőire. Erdészettörténeti Közlemények 17. (1995)
Parádi József – Suba János – Vedó Attila: A magyar–román határ és őrzése 1867–1918. Budapest, 2011.
Patel, Raj – Jason W. Moore: A History of the World in Seven Cheap Things. A Guide to Capitalism, Nature and the Future of the Planet. Black Inc, Carlton, 2018.
Szabó Csaba: Egy határrendezés visszhangja: zuglegeltetésből nemzetközi botrány. Bezálogolás Solyomtáron. In Lajos Katalin – Tapodi Zsuzsa (szerk.): Köztes terek. Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2019. 357–373.
