Az ünnepségek közül jelen írásban a Magyarországra tervezettekkel kívánunk foglalkozni. Ezekből két kategóriát tudunk alkotni, úgy mint a budapesti (több olvasatban „az országos”) és a helyi-vidéki megemlékezések. Jelen vizsgálat során három különböző napilapban (Magyar Nemzet, Népszava, Szabad Nép) megjelent cikkekre és az ott szereplő információk segítségével kívánom bemutatni az 1953-as Rákóczi „év” rendezvényeit és azok térbeli elhelyezkedését.
Az 1953-as megemlékezésekről
A Rákóczi-szabadságharc kirobbanásának 250. évfordulója fontos emlékezeti pontként szolgált a hatalmat pár évvel korábban (1948-ban) átvevő kommunista pártnak. Ezért igyekeztek a megemlékezést olyan érzelmi töltettel ellátni, amely nem csak az adott eseményt mutatja be, hanem a magyar történelem – és a szocialista jövő – „megismeréséhez” is alkalmas lehet. A cél eléréséhez az egész kulturális gépezetet mozgósították, így ekkoriban külön levelezőlap- és bélyegsorozat jelent meg a fejedelem és a szabadságharc eseményeit ábrázolva, illetve a Magyar Nemzeti Bank Rákóczi arcképét ábrázoló bankjegyet adott ki. A leglátványosabb termék – a későbbiekben bemutatott rendezvények mellett – egy új játékfilm forgatása volt, aminek a „Rákóczi hadnagya” címet adták.
A budapesti rendezvények
A hazai rendezvények közül kiemelkedett az 1953. június 14-én tartott budapesti megemlékezés, ahol a magyar politikai és tudományos élet képviselője mellett a diplomáciai szolgálatok is megjelentek. A névsort végignézve látható, hogy a politikai színtér jeles szereplői rótták le tiszteletüket II. Rákóczi Ferenc Kossuth-téri emlékművénél, azonban két hiányzóra személyre felfigyelhetünk. A leírások alapján ugyanis sem Rákosi Mátyás, sem a később kinevezett Nagy Imre nem vett részt az ünnepségen.
Az esemény kiemelt ideológiai-politikai súlyát mutatja, hogy kik voltak ott a Kossuth téren tartott ünnepségen. A Minisztertanács nevében Révai József népművelésügyi miniszter, a hadsereg nevében Farkas Mihály hadseregtábornok helyezett el koszorút a Rákóczi szobránál tíz órakor. Mindketten a Politikai Bizottság tagjai voltak ekkor, de ez az első Nagy Imre-kormány kinevezésekor (1953. július) megváltozott. Szintén a hadsereg részéről tartott beszédet Nógrádi Sándor altábornagy, honvédelmi miniszter, aki kiemelte, hogy Rákóczi küzdelme során előremutatóan fordult a Kelet irányába, azonban a kedvező diplomáciai helyzet ellenére a belső ellenfelekkel nem tudott leszámolni. A beszédében feltárta, hogy Rákóczi akkori ellenfelei most is léteznek, akiket le kell küzdeni a „szocializmus építésének folytatásához”.
A budapesti megemlékezések másik fontos sarokköve a Magyar Nemzeti Múzeum által rendezett nagyszabású kiállítás volt, amely több termen keresztül mutatta be a Rákóczi-szabadságharcot és II. Rákóczi Ferenc életét. A tematikus berendezésű kiállítást a felnőtt lakosság mellett nagyszámú diák is meglátogatta, így igazán népszerűvé vált. A Szabad Nép információi szerint a kiállítást október 7-ig több mint százezer (110 ezer) látogató kereste fel . A kiállításnál számítottak a „baráti országok” segítségére – így a csehszlovák és a román állam is biztosított anyagot a kiállításra.
Nógrádi Sándor beszédében fejtette ki Rákóczi helyét és szerepét a magyar történelemben. „A nép az ő nevét Kossuth neve mellé állítja. Teljes szívből ünnepeljük ezt a nagy évfordulót, mert érezzük, hogy Rákóczi szabadságharca a többi haladó nemzeti hagyományunkkal együtt szilárd fundamentumként, kiapadhatatlan erőforrásként jelentkezik mai harcunkban, a szocializmus győzelméért”.[1]
A vidéki megemlékezések térbeli elhelyezkedéséről
A kulturális földrajz képviselői szerint komoly eredményekkel járhat, ha az események ideje mellett azok térbeli alakzataival is foglalkozunk. Ilyen értelemben nem csak az lehet kérdés, hogy „mikor” volt egy esemény – jelen esetben megemlékezés – hanem hogy pontosan hol. Fontos ténynek tekinthető továbbá, hogy miért éppen az adott földrajzi térben történt meg az adott esemény és honnan maradtak el azok.
A megemlékezések vizsgálatát két különböző térképen követhetjük végig. Az elsőn az ismeretterjesztésé, a második pedig a három vizsgálat lapban megjelenő települések kerültek térképre.
A magyar megemlékezéseket két nagyobb részre lehet osztani: a fővárosban tartott ünnepségekre és kiállításokra, valamint a vidéki helyszíneken megrendezett eseményekre. Erre kitűnő példa a „Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat”, amelynek történelmi szakosztálya június 14-én kilenc városban hirdetett tudományos előadást a szabadságharc kirobbanásának 250. évfordulóján.
A rendezvények térbeli elhelyezkedésénél az első képen két tényezőt vizsgálhatunk meg: a megemlékezések és tudományos előadások helyszíneit. Előbbiek esetében a szervezet úgy nyilatkozott, hogy ilyeneket csak ott lehet tartani, ahol a helyi hagyományok erre lehetőséget adnak. Ha megnézzük az első térképet, akkor láthatjuk, hogy ezek túlnyomó többségében – Esztergom kivételével – az ország keleti részére estek. Az előadások és megemlékezések központi területe az ország északkeleti részére esik, nagyjából a Salgótarján-Tokaj-vonal mentén. Megfigyelhető egy bizonyos fokú koncentráció és szelekció, amivel a városokat kiválasztották, ugyanis Ózd bekerülése inkább szolgált aktuálpolitikai célokat, mint a helyi emlékezet erősítését. Salgótarján esetében hasonló logikát követtek, erre egy korábbi írásunkban már utaltunk.[2] Az ország nyugati részén lévő megemlékezések esetszámai sporadikusak, vagyis itt nem jelölhető ki egy célzott terület, ahogyan léteznek olyan részek is, ahová semmilyen programot sem terveztek. Feltűnő, hogy Tolna és Vas megye kimaradt a rendezvények köréből, ahol több helyi emlékezeti pont is csatlakozott korábban. Somogy és Veszprém megye elmaradása szintén látványos, főleg hogy utóbbi a szabadságharc végén komoly szerepet játszott a kurucok dunántúli uralmában.
A második térképen jól látható, hogy az ország északkeleti része komoly emlékezeti csomópontként („hotspotként”) jelent meg a megemlékezések során. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében hat, a szomszédos Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében pedig öt ilyen helyszínt találhatunk. A Rákóczi-szabadságharc hagyományos szállásterületének tekinthető részen számos olyan megemlékezést tartottak, amelyek a korábbi dicső múltra reflektált. Ilyen volt például Sárospatak (II. Rákóczi Ferenc és családjának „fészke”) és Tarpa, a jobbágy Esze Tamás szülőfaluja. A Dunántúlon két kisebb emlékezeti tér jött létre a Simontornya-Dunaújváros-Szekszárd és a Szombathely-Szentgotthárd-Pápa tengelyen. Előbbi a szabadságharc utolsó bázisának és egyben Bottyán János harci cselekményei miatt viselhette e szerepet, míg a nyugati részen Béri Balogh Ádám és Bezerédj küzdelmei jelenthettek emlékezeti alapot.
Az 1953-as megemlékezéseknél látható, hogy az újságok szerint hol nem zajlott ilyen esemény, mégpedig Csongrádban, Somogyban és Vas megyében. A kutatás jelenlegi állása szerint ezek a területeken gyenge volt az a történelmi alap, amire támaszkodni lehetett volna a megemlékezések megrendezésekor. Ennek tisztázására szükségesnek látszik, hogy a jövőben nagyobb figyelemmel forduljunk a helyi sajtóra és esetenként a levéltári forrásokra egyaránt.
A nyitókép: Részlet a Rákóczi hadnagya c. filmből (1954), a képen: Mádi Szabó Gábor. Forrás: Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat
Felhasznált irodalom:
Díszünnepség a Magyar Néphadsereg Színházában a Rákóczi-szabadságharc megindulásának 250. évfordulóján. Szabad Nép, 1953. június 14, 2. oldal.
Előadások a Rákóczi-szabadságharcról. Magyar Nemzet 1953. június 5, 4. oldal.
Június 14-én nyitják meg a Rákóczi-emlékkiállítást a Nemzeti Múzeumban. Népszava, 1953. június 11, 3. oldal
November 2-ig marad nyitva a Rákóczi-emlékkiállítás. Szabad Nép, 1953. október 13, 2. oldal.
Trócsányi András – Tóth József: A magyarság kulturális földrajza. Pécs, 2002.
Ünnepélyes megkoszorúzták Rákóczi Ferenc szobrát. Szabad Nép, 1953. június 15, 2. oldal.
