A LudovikaBlog köszöntése
A webnapló történetét az 1980-as évektől datálják. A rövidebb véleményírások online közlése nem csupán a kommunikációt forradalmasította, de az irodalom történetének is új fejezetet nyitott. A LudovikaBlog a tudományos írást és a blog műfaját keresztezi. A bátor kezdeményezést méltatva játszunk most el a gondolattal, hogy a blog történetét évszázadokkal korábbra vezetjük vissza. Keressük azt a bloggert, aki a történelemben először jutott el napi véleményírásaival olvasók millióihoz. Azt az embert, aki naplószerű leveleivel megváltoztatta a világot, amelyben élt. Keressük a világ első bloggerét.
Az én választottam Francois-Marie Arouet, aki 1694-ben született. Életében közel tizenötezer hosszabb-rövidebb levelet közölt az európai közvéleménnyel, azaz naponta legalább 1-2 véleményírása indult világgá, hogy aztán milliók olvassák. „A nagy könyvek kimentek a divatból” – mondta. Nem mellesleg 70 könyvet írt, és vitairatokat, pamfleteket is százával.
„Ő az egész 18. századot jellemzi” – írta róla Victor Hugo. „A modern Európa legnagyobb írója” – méltatta Lamartine. Goethe kicsit hosszabban jellemezte, eszerint „elmélyült, zseniális, ösztönös, nagy, közvetlen, tehetséges, kiváló, nemes lelkű, jellemes, fantáziadús, szellemes, okos, érzékeny, fogékony, ízléses, igazságszerető, becsületes, képzett, jó modorú, jó ízlésű, választékos, színes, termékeny, ötletes, lelkes, mágikus, vonzó, kecses, művelt, könnyed, élénk, csillogó, vakmerő, sziporkázó, gunyoros, gyöngés, finom, elmés, stílusos, csiszolt, harmonikus, korrekt, szabatos, elegáns, tökéletes.”
A világ első bloggere 84 éve alatt lerombolta a középkor roskatag épületét, bloggjaival küzdött a vakhit, a zsarnokság, a babonaság minden formája ellen. „Romboljátok le az ostoba szavalatokat, a nyomorúságos álokoskodásokat, a hazug történelmet, a megszámlálhatatlan képtelenséget, ne tűrjétek, hogy az eszes embereket leigázzák az esztelenek.” – írta. Eretneknek tartották, mert harcolt a katolikus egyház önkénye ellen, pedig keresztényebb volt a keresztényeknél. Nietzsche azt írta valahol, hogy az utolsó keresztény a kereszten halt meg. Elfeledkezett az első bloggerről.
Hősünk Istent a világmagyarázat hasznos elvének tekintette úgy, mint a fizika törvényeit. „Ha Isten nem volna, ki kellene találni” – írta. Istent a bennünk élő erkölcsi törvénynek, a világmindenség rendjének és célszerűségének tartotta. Nem a vallás ellen volt. Azt mondta, hogy „ha egy kis falura való ember van együtt, az csak úgy lehet jó, ha van vallása”. A babona és a tudatlanság bosszantotta, „minden század betegsége az ezekből kevert fanatizmus volt” – vallotta.
Már haldoklott, amikor így rendelkezett: „Úgy halok meg, hogy imádom Istent, szeretem barátaimat, nem gyűlölöm ellenségeimet és megvetem a babonát” (1778). Küzdött az ártatlanul elnyomottak és üldözöttek jogaiért. Hitt az írás erejében. „Szóval és tollal felvilágosodottabbá tehetjük az embert” – vallotta. Küzdött azok ellen „akik azt mondják, hogy úgy gondolkozz, ahogy én”. A türelem apostola volt. „Semmire sem vagyunk jók, ha csak magunknak vagyunk”, úgy bánt az írással, mint a karddal. Szakadatlanul dolgozott, mert vallotta: „a munka arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt, a szükséget”.
Hazájából, Franciaországból száműzték, bebörtönözték. „Veszedelmes, ha igazunk van olyan dolgokban, amelyekben tekintélyes embereknek nincs igazuk” – válaszolta. Könyveit az egyház máglyán elégette, „könyveim olyanok, mint a gesztenye, minél inkább sütik, annál kelendőbbek!” – mondta erre epésen a kortársai által „nevető filozófusnak” hívott fenomén.
A szellem emberei rajongtak érte, ezt gyakran nehezen viselte: „Isten óvjon meg a barátaimtól, az ellenségeimmel magam is elbánok!” – így tréfálkozott. Közben bloggjaiban ellenfeleivel keményen küzdött, de vallotta, hogy „egy szóval sem értek egyet abból, amit mond, de mindhalálig védem a jogát, hogy elmondhassa”.
Mindig optimizmusra bíztatott, mert „az aranykor még előttünk van” és „minden, ami van, szükségképpen a legjobb célt szolgálja”. Ateistának bélyegezték pedig nem volt az. „Ha nagy önhittség is azt hinni, hogy kitalálhatjuk: micsoda Ő és miért teremtett minden létezőt, az én szememben még nagyobb önhittség tagadni azt, hogy létezik…” – így vallott.
Kinevette az emberi hiúságot. Eszményítette a szabadságot „szabadnak lenni annyi, mint csak a törvénynek lenni alárendelve”. Bölcs volt az egyenlőség dolgában is: „az egyenlőség a legtermészetesebb és a legvalószínűtlenebb dolog a világon: természetes, amikor a jogokra van korlátozva, természetellenes, amikor javakat és hatalmat egy színvonalra akar állítani”.
Bírálta a monarchikus kormányformát, de még ez is lehet a legjobb, „feltéve, ha Marcus Aurelius az uralkodó”, de „ha a nép okoskodni kezd, minden el van veszve” – intett. Mindent tudott az államról és az intézményekről. Tudta, hogy ha az ember próbálja megváltoztatni az intézményeket anélkül, hogy az emberi természetet megváltoztatta volna, a változatlan természet hamarosan feltámasztja ezeket az intézményeket.
Ott állt a modern tudomány kútfőjénél, amely a kételkedésre épült. „A kétely nem valami kellemes állapot, de a bizonyosság nevetséges” – írta. Halálosan komolyan játszotta az életet: „ha bolondságot akarok elkövetni, abban senki sem gátolhat meg”.
A katolikus egyház végül megtagadta a temetését, de egy vidéki pap mégis eltemette, mondván: a szabályok nem érvényesek a lángelmékre.
Eszméire épült az európai felvilágosodás. A francia forradalom végül a Pantheonba vitte hamvait.
Sírkövén három szóra volt szükség: Itt nyugszik Voltaire.
Kívánom a LudovikaBlog bloggereinek, hogy legyenek hűek az első blogger szelleméhez, legyenek bölcsek, bátrak és optimisták.
