A katolikus egyház egyik meghatározó belső törésvonala tradicionálisként és progresszívként irányzatot képviselők között húzódik. A papságra készülő fiataloktól egészen a Szentszék legfelelső szintjéig megtalálni ezt a pártoskodásig fajuló megosztottságot: vagyis kortól, beosztástól, tisztségtől függetlenül, mindenhol találkozni vele.
Az „utazó pápa”, II. János Pál tanításában konzervatív egyensúlyt keresett, mégis látszatra progresszívnek hatott. Először látogatott el zsinagógába, mecsetbe, az ifjúsági világtalálkozók amolyan fesztiváljelleget öltöttek, a II. Vatikáni Zsinat Dignitatis humanae kezdetű deklarációja a vallásszabadságról számára pedig alapvető direktíva volt, hogyan álljon más vallásokhoz, miközben a katolikus egyház üdvözítő erejét ez még felszínesen sem vonta kétségbe. Másfelől a szexuális erkölcs (abortusz, házasság) kérdésében a Humanae vitae kezdetű enciklika elveit követve fogalmazta meg konzervatív álláspontját. Valamint olyan progresszív teológusokat, mint Hans Küng vagy Leonardo Boff figyelmeztetett, szankcionált. Boff szankcionálásának idején az a Ratzinger vezette a Hittani Kongregációt (ami végső soron az intézkedést hozta), aki János Pál pápát követte az egyházi trónon: XVI. Benedek néven.
Ő már kifelé is kevésbé hatott progresszívnek, tanításában azonban ő is a konzervatív egyensúlyt kereste. A leglátványosabb intézkedés Marcel Lefebvre érsek mozgalmának kérdése kapcsán merült fel. Lefevre érsek a katolikus ultrakonzervativizmus jelzőjévé vált. Szélsőségét mutatja, hogy 1988-ban II. János Pál exkommunikálta, vagyis kiközösítette. A lefevristák tehát már nemcsak az érsek által alkotott közösség tagjaira, hanem mindenkire vonatkozhat, aki szélsőkonzervatív nézeteket vall a katolikus tanítás kapcsán. Lefevre érsek közösségének hitvallása.
Benedek pápa 2007-ben kiadta a Summorum Pontificum kezdetű motu propriot, amely lehetővé tette a régi (tridenti) mise szélesebb körű használatát. Ez számos katolikus konzervatívnak hozta el a reményt: általa nemcsak visszavonta a pápa az exkommunikációt, hanem a katolikus papok számára először nyílt lehetőség a II. Vatikáni Zsinat óta – bizonyos nem nehezen teljesíthető feltételek mellett – hogy legálisan éljenek a konzervatívok által használni vágyott liturgikus elemekkel. Újra lehetővé vált, hogy nyilvánosan és a helyileg illetékes püspök által sem szankcionálható módon végezzen egy katolikus pap latin nyelvű és a zsinat előtti szövegelésű tridenti szentmisét (ún. rendkívüli forma, ellentétben a zsinati szellemiségű novus ordoval,vagyis az új formával).
Úgy látszott, hogy a zsinati ablakok világra való nyitásával friss levegőt árasztottak be az egyházba, de mintha néhány évtized múltán a jelek arra mutattak volna, hogy ezzel együtt mégsem váltotta be a vártakat. A tridenti misék egyre több hívőt vonzottak be, a kissé antropocentrizált és a protestáns hagyománnyal is rokonítható jelleg pedig mintha kilúgozta volna az egyházat helyi szinteken is. Másfelől az egyházpolitika is mélypontját élte: a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos botrányok egyre nagyobb árnyat vetettek a katolikus egyházra. Emiatt – vagy ennek ellenére – meglepő lépés volt a pápa részéről, hogy a lemondást választotta.
Aztán eljött „Jó estét!” beköszönéssel a „világ végéről” érkezett pápa, aki progresszívak szerint a jót, a konzervatívok szerint az éjszakát hozta el. Benedek pápa motu proprioját lényegében megszüntetve, a Traditionis custodes kezdetű motu propriojával Ferenc pápa kizárólagossá tette a Novus ordot, igaz meghagyta, hogy szűk keretek között – püspöki döntés és engedély mellett – katolikus pap még misézhet tridenti formában.
Ferenc, vagyis Jorge Bergoglio az argentin junta idején volt provinciális (lényegében az első számú jezsuita Argentínában). Egy olyan súlyos politikai és szociális válságból jött, ami rányomta a bélyegét gondolkodásmódjára. Buenos Aires külvárosaiban dolgozott, ahol sok migráns élt embertelen körülmények között. A már említett Boff felszabadítás teológiája is ezen körülmények között fogant meg. Sőt, ő maga is bevándorló olasz család gyermeke volt.
Számos tekintetben II. János Pál tevékenysége (illetve annak folytatása) derengett fel munkásságában, csak mintegy szélsőséges formájában. Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárkához vagy a kairói Al-Azhar-mecset nagyimámjához kifejezetten személyes kapcsolat fűzte, ami még a konzervatív katolikusok számára sem okozott ellenszenvet. A muszlimok felé közeledés jegyében Irakban a nagyajatollahhal találkozott. Abu-Dzabiban aláírta azt a kitételt, mely szerint Isten akarja a vallások sokféleségét már számos katolikusban okozott zavartságot. Az ismertté vált kérdése, miszerint „ha valaki meleg, és jó szándékúan Isten akaratát keresi, ki vagyok én, hogy elítéljem?” pedig napjaink genderkérdésében hozott a keresztény értékrenddel integráns, de a katolikus erkölcsi tanítással mégis relativizálónak tűnően értetlenséget.
Az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítása viszont főleg a katolikusok belső felzúdulását okozta. Ennek értelmében szigorú feltételek mellett szentségekben részesülhetnek azok, akik elváltak, majd új polgári házasságot kötöttek. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy a pápa a célját, hogy házas férfiakat pappá lehessen szentelni nem érte el. Ahogyan a nagyszamú laicizált papok helyzetének rendezése fel sem merült.
Sokak számára vonzóak voltak azonban a pápa környezetvédelemmel és éghajlatváltozással kapcsolatos megnyilatkozásai. Nemzetközi politikai viszonylatokban pedig főként a Kínával való békülő hangnem és Kirill, valamint az orosz ukrajnai intervenció elítélése okozott kérdéseket, de ebben nem a progresszív-konzervatív törésvonal látható.
Valójában ma sincs olyan katolikus pap, aki őszintén, mélységében érdeklődik a liturgia után, és azt mondaná, hogy a tridenti mise megismerése nélkül is felismerhető a Novus ordoban minden, ami az egyházi liturgia mélysége. Látszik azonban, hogy ez a kérdés mégis inkább belső törésvonal, sok hívő számára is az, de még többen vannak azok, akik nem is értik mi történik, ha egy pap „háttal áll nekik”, hogy nem anyanyelvükön mondja a mise szövegét.
Mi tehát a fontos kérdés? A környezetvédelem, a genderkérdés, a katolikus egyház kizárólagos üdvözítő jellege vagy a liturgia?
Ebbe a mátrixba lép be az új pápa, Robert Prevost. Mérsékelten progresszív alkat, aki pályafutása nagy részét misszionáriusként töltötte Dél-Amerikában, ismert mondása: „Még mindig misszionáriusnak tartom magam. Az én hivatásom, mint minden keresztényé, az, hogy misszionárius legyek, hogy hirdessem az evangéliumot, bárhol is legyek.”
Akár a nemzetközi politikai helyzetben, akár a belső viszályokban igazi egyensúlyozó alkatnak tűnik. Várható, hogy nem szélsőséges döntések mentén, hanem mindenki számára elfogadható kompromisszumokkal fogja kormányozni Szent Péter hajóját.
Nyitókép forrása: Wikipédia
