2022 júliusában jelent meg Kovács Olivér új könyve a rangos Routledge brit kiadónál Complexity Economics: Economic Governance, Science and Policy címmel. Az NKE Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar, Közgazdaságtani és Nemzetközi Gazdaságtani Tanszékének tudományos főmunkatársának legújabb monográfiája a bevett és mai napig oktatott közgazdaságtudományi megközelítés kritikáját adja azzal, hogy rámutat: merre is lenne az előre, ha és amennyiben hajlandóak vagyunk a gazdaságra mint társadalmi-gazdasági innovációs rendszerre tekinteni.
A jelenlegi közgazdasági kurzusok a hallgatók azon várakozását erősítik (és joggal), hogy a tankönyvekben szereplő elméleteket és a rájuk épülő modelleket csak el kell sajátítani és azok máris sikerrel alkalmazhatók a gazdasági élet megannyi területén a történelmi-társadalmi kontextustól, a társadalmi-gazdasági rendszer konfigurációjától függetlenül. Tanulmányaik során azt jegyzik meg, hogy a legkülönfélébb problémákra is létezik egy optimális, vagyis tisztán érthető, ellenőrizhető és mérhető válasz/megoldás. Ezért hát a hallgatók figyelnek és jegyzetelnek, például olyanokat, hogy mit mondott John Maynard Keynes a megtakarításokról; hogy miképp is profitmaximalizáló a versenyző piac; hogy milyen standard számviteli módszerrel kell könyvelni a vállalatoknál; hogyan kell optimalizálni a készletgazdálkodást stb. Mindez természetesen fontos, de mégiscsak puszta információ, ismeret – ha úgy tetszik: tudás -, ami kétségkívül a diploma feltétele. Ám távol áll a bölcsességtől, ami ahhoz kell, hogy jobban meg tudjuk érteni, mi folyik abban a társadalmi-gazdasági rendszerben, amiben élünk.
A közgazdaságtanban az a szép, hogy nem értjük
Vannak azonban olyan kérdések, amelyekre nem lehet egyértelmű választ adni, amelyekre nincs és nem is lehet egységes megoldást fölkínálni. Ki kellett volna zárni Görögországot az eurózónából, vagy inkább az adósságválságból való kisegítés volt és maradt a célravezető? Növeljük-e az Európai Unió közös költségvetését, vagy működtessünk inkább segélyalapot, hogy válságos időkben egyfajta transzfer mechanizmust biztosítva ki tudjuk menteni a bajbajutott tagországokat; vagy pont ezeknek a mentőeszközöknek a léte ültetheti el az erkölcsi kockázatot és kódolhat még nagyobb fiskális alkoholizmust? A fiskális vagy a monetáris politika fontosabb a válságkezelésben? Melyiknek adjunk nagyobb szabadságot, a pénzügyi szférának, vagy a reálgazdaságnak?
Egyszer Albert Einstein-t megkérdezték, hogy vajon a relativitáselmélet vagy a kvantummechanika a fontosabb? Már ő is kifogásolta az ilyesfajta kérdésfeltevést. Az ugyanis nem jó. Mintha azt kérdeznénk, hogy a galamb szárnyai közül melyik a fontosabb, a bal, mert azzal fordul? Ilyen kérdés az is, hogy injekciózzon az állam még több támogatást a digitális átalakulásba annak dacára, hogy látjuk, hogy a termelékenység a 70-es évektől kezdve gyengélkedik (nem beszélve annak anti-inkluzív karakteréről)? Vagy ott a fejlesztéspolitika területe, ahol kérdés például, hogy a gyorsan növekvő gazella vállalatokat kell-e további növekedési dinamikára serkentendő támogatni, vagy a fiatal és lassú növekedést produkálókat kell támogatni, hogy gazellává váljanak (netán egyik sem); regionális gazdaságtani dimenzióban pedig fölmerül, hogy hova áramoltassuk tömegével a transzfereket: a fejlettebb, vagy fejletlenebb régiókba?
Belátható, hogy a sor a végtelenségig folytatható és ilyen kérdésekre nincs abszolút, tértől-, időtől- és kontextustól függetlenül is igaz és helyes válasz. Aki azt mondja, hogy létezik, arról feltételeznünk kell, hogy szereti a komplex világot túlontúl leegyszerűsítő nézeteket és megrögzötten hisz abbéli képességünkben, hogy maradéktalanul és hibátlanul képesek vagyunk kontrollálni a gazdasági rendszert. Aki így viselkedik, az mindenre adekvát válaszokat ígér és nem akarja be- és elismerni bizonyos jelenségek többosztatú és talányos voltát (pl.: Brexit). Nos, az ilyet érdemes messziről elkerülnünk, mert a haladásnak pusztán csak az illúzióját táplálja és talán még egyéb gonoszságokra is képes. A közgazdaságtan uralkodó főárama sokszor ilyesfajta hibákba esett és esik a mai napig.
Vétkes figyelmetlenség, bűnös naivitás
2022. augusztusára a világ fejlett államai néhány évtizednyi „nyugalom” után újból megtapasztalták a vágtató infláció jelenségét. Mértékadó nemzetközi szervezetek és szakértők szerint a gyorsuló infláció egyik minden kétséget kizáró hajtóereje az energiaárak növekedése. De tegyük rögvest hozzá, hogy az árak dinamikus növekedése még akkor is megmaradt, amikor az energiaárak átmenetileg mérséklődni kezdtek. Ez az uralkodó közgazdasági elméletek szerint talányos. Ha ehhez hozzávesszük azt a könnyen ellenőrizhető statisztikai tényt, hogy a fejlett országok (OECD) munkanélküliségi rátái több mint húsz éve nem látott minimumszinteken vannak, akkor szintén érthetetlen, hogy ennek dacára a bérek vajon miért csökkennek, és miért nem növekszik ezzel párhuzamosan a gazdaságok teljesítménye.
Nincs olyan uralkodó főáramú elmélet, amely megmagyarázná, hogy miközben szinte minden olyan felmérés, ami a fogyasztók és vállalkozások közeljövővel kapcsolatos várakozásait méri fel, rendre bemutatja, hogy a nagy többséget a helyzet súlyosbodásának pesszimista benyomása járja át, addig miért is nem fogják vissza a költekezéseiket (mi több, fokozzák azt). Úgy tűnik, hogy az esetleges, szabálytalannak ható és bizonytalanságot tükröző viselkedésekkel a bevett főáramú közgazdaságtani elméletek nem tudnak mit kezdeni. A legnagyobb baj az, hogy eszköztárára építve mégiscsak kezd velük valamit, ami képviselői részéről önmagában vétkes figyelmetlenség, az effajta javaslatokra építő gazdasági kormányzás pedig minimum (bűnös) naivitás. Ebből is kitetszik, hogy az emberi tartás a közgazdász számára keményebb nehezék, mert (jó esetben) az általa lefektetett elméletekre épülnek majd a gazdaságpolitikai beavatkozások, amelyek a hétköznapi ember szintjéig hatolva gyakorolnak hatást.
A szépfiú sem ért(het) mindent
A közgazdaságtudomány szépfiúja, a főáram – amelyről a mai napig sokan tartják úgy, hogy elért arra a pontra, hogy elméleteinek és modelljeinek segítségével képesek vagyunk úgy befolyásolni a folyamatokat (munkanélküliség, infláció stb.), hogy kiiktassuk a társadalmi-gazdasági rendszerből még a depresszió lehetőségét is[1] – egyszerűen nem érti a folyamatok konfigurációját. Utóbbi pontosan az, ami eltűnik egy jobblétre szenderülő lelőtt gímszarvasból. Már a 2008-as válság is példázta a szépfiú tökéletlenségeit, amikor Nobel-díjas közgazdászok csendessége beismerőleg jelezte, hogy a világgazdaság komplexitása okán modelljeink képtelenek effajta tektonikus mozgásokat megjósolni.[2]
A Szépfiú, a főáram matematikailag nagyon konzisztens és esztétikus modelljei tehát nem engedték korábban annak sejtését, hogy minden másképp is lehet, nem számoltak az időbeli formálódással, a magasfokú heterogenitással és még megannyi mással. Mi több, az idők folyamán az elméletekből hatalmas elméletvárosokat építettünk, ahol persze különböző iskolák vannak, de mind úgy véli, hogy ezekben a városokban szabályzatok, a közlekedést könnyítő közlekedési táblák vannak. Ma már sokkal inkább az igaz, hogy ez a feltevés csupán fantazmagória.
A Nobel-díjas biokémikus, Ilya Prigogine már a hatvanas-hetvenes években arról beszélt, hogy szükségünk van egy újfajta dialógusra a természettel, mert korábbi elgondolásainkkal szemben az egyensúlyi és determinisztikus (törvényszerűségekkel leírható, maximum számszerűsíthető kockázatokkal leírható eseményekkel teli egyensúlyi) világ helyett inkább távol egyensúlyi rendszerekről és a nemlinearitás dominanciájáról beszélhetünk, minekutána a bizonytalanság fontos építő köve az új minőségű rendszerek létrejöttének, a fejlődésnek. Nagyon fontos azt hangsúlyoznunk, hogy ebben a nem-egyensúlyi világban (világgazdaságban, de úgy is fogalmazhatnék, hogy társadalmi-gazdasági innovációs ökoszisztémában), fundamentális bizonytalanság uralkodik, ami egyfelől építő jellegű, másfelől az emberi viselkedéssel való kölcsönhatásában számos kimentet meghatározó jellegzetesség.
És ez az, amiről a közgazdaságtan szépfiúja, a főáram nem vett eddig lényegében tudomást. Főárami paradigmából szemlélve egy-egy makroadat láttán azt hihetjük, hogy a gazdaság szekere szépen halad egyenesen előre a kívánt úton. Aztán később rácsodálkozunk arra, mennyire vargabetűs és kimozdulásokkal teli is az az út, ami nem is feltétlen arra tart, ahová eredetileg terveztük (elég csak a sokak által irigyelt kínai növekedési dinamikára és a kínai társadalmi-gazdasági rendszerben meglévő problémákra gondolni, vagy arra a tényre, hogy magas GDP növekedés pazarlással is bebiztosítható, aminek ára sok esetben az egyenlőtlenségek fokozódása stb.). Ez pedig azt jelenti, hogy a valóságról alkotott percepciónk nagyon sokszor téves, mert nem az egyensúly, a szimmetria, a lineáris determináltság és számszerűsíthető kockázat a meghatározó, hanem azok ellentettjei (a távol-egyensúly, az aszimmetrikus kölcsönhatások, a bizonytalanság, az időben történő strukturális és procedurális minőségi formálódás (emergence) stb.).
Körkörös pályán
Csak két példa. Példa 1: a formális intézményeket (törvények, alkotmány), a mai napig inkább állapotváltozókként kezeli a szakma, holott azok minőségi javulása és gangrénásodása, elsorvadása épp úgy megfigyelhető, vagyis alakítható folyó változók. Példa 2: amikor azt hisszük, hogy egyenes vonalban haladunk/sétálunk előre, az sem feltétlen igaz. Egy nemrégiben publikált kutatás eredménye pontosan az lett, hogy amikor az emberek bekötött szemmel haladnak és eltévednek, hajlamosak egy idő után körkörösen járkálni úgy, hogy azt észre sem veszik. Egy németországi erdő, illetve a tunéziai Szahara volt a helyszíne annak a kísérletnek, amelyben a résztvevők tájékozódási képességét vizsgálták GPS nyomkövetéses technikával. Meglepetésükre azt találták, hogy a legtöbb kísérleti alany nem képes egyenes vonalban haladni egy kigondolt cél felé. A kutatók először arra gondoltak, hogy pusztán fiziológiai okai vannak annak, hogy görbe pálya alakul ki (és sok esetben körbe-körbe járkálás), mert az egyik lábunk hosszabb és erősebb, mint a másik, vagyis rendszerszinten benne lehet egy hajlam az egyenes útról való letérésre. Végül kiderült, hogy a görbe pályát az magyarázza, hogy amikor az emberek elbizonytalanodnak a tekintetben, hogy merre van az egyenesen előre, akkor túlkorrigálnak balra/jobbra, ezért pedig kimozdulnak az egyenes pályáról (az agy apró jelzéseket küld az egyensúlyérzéknek, az ízületeknek, az izmoknak, hogy merre is van az egyenesen előre, de ezek a jelzések kismértékű hibákkal terhesek és a végén összeadódva körkörös pályára terelik a tulajdonost).
A tapasztalat pedig az, hogy igen sokszor bizonytalanodunk el. Pontosan ilyen hatásmechanizmusok játszanak szerepet a tőzsde- pénzügyi krízisek kialakulásában (túlreagálások); ezért nem tud a közgazdász precíz előrejelzéseket adni – holott a nagyközönség és a főáram krémje is abban a hitben él, hogy ez a képesség adja a szakma a priori méltóságát; de ezért lehet az is, hogy egyre kockázatosabbnak értékelünk látszólag jó gazdasági növekedési adatokat produkáló gazdaságokat, mert a háttérben torzító folyamatok konfigurációja állt össze.
Vagyis egy merőben új alapfeltevésekre építő dialógusra van szükségünk a nyílt, dinamikus, memóriával rendelkező komplex társadalmi-gazdasági innovációs ökoszisztémával, ha és amennyiben azt szeretnénk, hogy jobban megértsük mi is folyik épp a rendszerben és mi az, amit lehetőségeink szerint tehetünk a kívánt úton való haladás kedvéért.
Akkor szép, ha szerény: A komplexitás közgazdaságtana
Ahogy Márai Sándor mondotta volt, a szépség hideg láng, nem lehet melegedni mellette. Tanuljunk hát szerénységet. A főáramú közgazdaságtan említett problémáját járja körbe a Routledge kiadó gondozásában 2022. júliusában megjelent kötet is (Complexity Economics: Economic Governance, Science and Policy), ami az elérhető irodalmakon túlmutatva, az élő rendszerekkel foglalkozó komplexitás tudományára építve törekszik bemutatni, hogy meddig terjed a főáramú közgazdaságtudomány hatásfoka a szintén élő organizmusként viselkedő társadalmi-gazdasági innovációs ökoszisztémában, és hogy az uralkodó nézetek helyett milyen – talán szerényebb, de előrébb vivő – másfajta koncepcionális megállapításokra lenne szükség ahhoz, hogy jobban megérthessük, mi folyik a gazdaságban. A komplexitást beépítő és árnyaltabb megközelítés azért is fontos, mert tudatosítja, hogy jelentéktelennek tűnő és pont hangsúlytalanságukon keresztül ható mikro-folyamatok, hogyan is képesek úgy áthangolni a nyílt, adaptív és dinamikus makro-rendszert, hogy más minőség jöjjön végül létre.
Az elméleti fejtegetéseken túl a könyv négy nagy területen igyekszik szemléltetni az újfajta, a komplexitást beemelő közgazdaságtan jelentőségét:
- a rendszerszemlélet alkalmazásának fontossága az innovációs ökoszisztéma teljesítményének értékelésében, ami arra int, hogy sokkal hasznosabb lehet szakítani azzal a gyakorlattal, ami a „legjobb gyakorlatok” beazonosítását és mind szélesebb körű elterjesztésében méri a sikert;
- a fenntartható növekedés előmozdításán keresztül az európai dezintegrálódás és irányvesztettség (dezorientegráció) folyamatának megszelídítése és megfordítása, ami arra int, hogy az európai integráció nem más, mint egy entrópia-kiaknázó rendszer, ami válságokon keresztül minőségileg formálódik tovább – így viszont nem érdemes erőltetni a megőrzés-elvére építő és napjainkban oly divatos reziliencia koncepció hajhászását sem, ami pusztán sokkok esetében való visszapattanást jelent a korábbi (nem feltétlen fenntartható) állapotokhoz;
- a digitális transzformáció anti-inkluzív karakterének mérséklése – azaz az igazságosabban eloszló gazdasági növekedés és a mindenki számára biztosított lehetőségek útja –, ami rámutat, hogy nem feltétlen a digitalizációval párhuzamosan kimutatható stagnálástól, hanem a haladás illúziójától érdemes félnünk, ha és amennyiben a digitalizáció megzabolázatlan marad; és
- a klímasemleges zöld-növekedésű gazdasági modell formálásának kérdésköre, ami többek között arra int, hogy a termelékenység növelését célzó intézkedéseket át kell irányítani olyan tevékenységek és beruházások irányába, amelyek az erőforrás és energiahatékonyság fokozása mellett ígérnek kizárólag termelékenységi dinamikát.
A könyv természetesen nem csak az (akadémiai) elmélet, de a gazdaságpolitikai gyakorlat számára is igyekszik megfontolandó alapelveket megfogalmazni. Egy új típusú gazdasági kormányzási gyakorlatot javasol, amelynek társadalmi-gazdasági rendszerünkről alkotott feltevései közelebb állnak a valósághoz, így pedig bizonyos magasabb rendű társadalmi missziók kivitelezésében és azok megtámogatásában hatékonyabban járhat el. A könyv reményeink szerint azt is hírül viszi, hogy a közgazdaságtanban nem csak az a szép, hogy nem értjük, de vannak dolgok, amiket még a precíz és konzisztens matematikai modellekkel együtt sem érthetünk meg, mert a világgazdaság komplex rendszerében nem az egyenlőségek, hanem az egyenlőtlenségek, az egyensúlytalanságok a meghatározóak.
Tény és való, hogy a felsőoktatási közgazdaságtudományi kurzusok tematikáiban még nem tükröződik ez az irány. Ahogy az egyik bevett makroökonómiai tankönyv szerzőjének, a Harvardon tanító Gregory N. Mankiw professzornak az esete illusztrálta – akinek az órájáról kivonultak a Hallgatók azt hangoztatva, hogy a tanított absztrakt modellek köszönőviszonyban sincsenek a valósággal –, a nyomás talán a befogadók oldaláról érkezik majd. A hallgatókról sok minden feltételezhető, de az nem, hogy ne foglalkoznának azzal, mi lesz tanulmányaik után – kiváltképp azok, akik doktori iskolába is készülnek –, ezért aztán nagyon is reális azt gondolnunk róluk, hogy nem kérnek a leegyszerűsítő és könnyűszerrel abszolválható, ám a hétköznapi életben történő eligazodást és megértést alig segítő ismeretekből.Az említett kötet talán segítségére lesz az ilyen jövőorientált hallgatóknak.
[1] Ezt hangsúlyozta 2003-ban a Nobel-díjas Robert Lucas is. Lásd: Lucas, R. E. Jr. (2003): Macroeconomic Priorities. American Economic Review, 93. évf., 1. szám, 1-14. o.
[2] Mint ismeretes, Christopher Sims és Thomas J. Sargent Nobel-díjasokat egy sajtókonferencián megkérdezték, hogy mit mond modelljük a válságról. Válaszuk nem volt más, mint puszta hallgatás, ami egyszerre volt elgondolkodtató és meghökkentő.
